Az újraélesztett Gershwin

A Porgy és Bess George Gershwin 1935-ben bemutatott háromfelvonásos operája.

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/56. levélária   Kedves Tatjána Néném!   Természetesen most minden a Porgy és Bessről, a szerződés szerint, de szóbeli tiltással szemben előadott Gershwin-operáról szól, február 8-ig tudjuk egyelőre játszani, a többit meglátjuk. Nappal ömlenek az angol nyelvű (anyázó) black-kommentek, de ma este bemutató – ha nem is „black" művészek, mert két színészünk azért van, ám mindenesetre 2x14 black operaénekes nélkül. Mivel hallom, csütörtökön keresett, arra gondoltam, megírom Önnek a brüsszeli élményeimet, nem szólnak ezek se másról, legfeljebb kicsit másképp. Persze, megkaptam a küldeményét, az Élet és Irodalom kurta jegyzetét, de arra nincs sok válaszom.

A szerző Bernstein Chichesteri zsoltárjait citálja, ahol gyermekhang a kikötés, „felnőtt szoprán soha", s ez szexizmus volna? – kérdi. Dehogy. Ez egy zenei kikötés, olyan, mint amikor a szerző (Kodály pl.) szaxofont ír elő nyávogó klarinét helyett. A hangmagasság ugyanaz, a hatás hasonló, de neki pontosan az a sajátos hangszínbéli különbség kell, amelyet a kikötött másik hangszer képvisel. A gyermekszoprán legtöbbször nonvibrato szól, s ha vibrál is, másképp teszi, mint a női szoprán, és frazírozásában ott az ártatlanság. De nehogy már összekeverjünk egy zenei intenciót holmi rasszista feltétellel! Ugye, világos: azt ki lehet kötni, hány manuálos, regiszteres orgonán zendüljön fel a mű, de azt nem, hogy negyvenötös lábméretnél kisebbel bíró orgonista szólaltassa meg.

A Porgy és Bess próbája. Fotó: Polyák Attila - Origo

Mert nehogy már azt állítsuk, hogy vakteszten ki lehet szűrni a különböző bőrszínű emberek éneklését! Hallotta már a szerző vajon Kvanchul Youn dél-koreai basszistát? Bécsben olyan helyen ültem, ahonnan Gurnemanz arcát jó ideig nem látni: az idiomatikus Hochdeutsch és a pompás, zengő basszus tulajdonosa egyszer csak felém fordult, és majd leestem a székről. Íme, egy kis Schubert tőle, úgyis havas tél van:

Samuel Ramey mint Kékszakállú is bámulatosat nyújtott, a fene gondolná, hogy indián! (Éppen Budapesten vette fel a Bartók-művet Marton Évával, magyarul: kinek jutott volna eszébe tiltakozni? Mi ettől is többek lettünk, nem kevesebbek!)

1961-ben fekete Vénusz debütált Bayreuthban: Grace Bumbry. Hát ne illene a hangja Wagnerhez?

Hányan szúrnák ki a hangfelvétel alapján, hogy Bryn Terfel fehér walesi fazon? Nobody.

Ezt a témát lezárhatjuk.

A szerző továbbá fennakad azon, hogy egyetlen jelző erejéig szóba hozom Gershwin zsidó származását. Hűha. Szabad ezt nekem? Már miért ne volna az? (Egyébként szó szerint „fehér bőrű zsidó zseni"-t írtam.) És miért ne lehetne fontos, hogy egy pillanatra átvillanhasson a mondaton: volt már mifelénk olyan az elmúlt évszázadban, hogy embereket származás alapján megkülönböztettek. Nem lett jó vége, máig naponta idézzük. Vagy meséljem el az OMIKE történetét?

Nem léphettek fel az Operaház színpadán zsidó honfitársaink akkoriban – na pláne nem az „árjává" torzított Wagner-darabokban. Pici hasonlóság sem állna meg? Hát ezért a jelző. Az meg, hogy „a fehér Gershwint ma nem engednék be a saját darabjába", megint jelképes kíván lenni, hisz tudom, hogy nem operaénekesként működött, legfeljebb a zongoraszólamot játszhatná, mert a tiltás – eléggé inkonzekvens módon – sem a darab egyik „főszereplőjére", az énekkarra, sem a zenekarra nem vonatkozik, hisz akkor teljesen ellehetetlenülne a mű játszása. (Ebből is érezni, mennyire ingatag lábakon áll ez az egész rasszista érvelés: az „It Ain't Necessarily So"-ban Sportin' Life legyen black, a soronként őt visszhangzó kórus meg akár pigmeus, ez így rendben van – ám ha véletlenül Sportin' Life is az volna, rögtön borulna a „szerzői akarat" meg a „mű integritása", ja.)

Végül: mosolyt csalt az arcomra Lázár György azon fordulata, amely szerint némi igazam mégis lehet, hisz a New York Times is írt már erről a problémáról 2002-ben... Ezentúl igyekszem majd minden megszólalásomhoz NYT cikket keresni háttérnek, úgy sokkal magabiztosabb lehet az ember, és azonnal hitelesebb az ÉS szerzőjének szemében...(Egyébként a héten nálunk járt a NYT munkatársa, felvette az interjút.)

Ókovács Szilveszter a Porgy és Bess plakátja előtt. Fotó: Polyák Attila - Origo

De Néném, tényleg mutassunk példát az európai gyakorlattal! Brüsszelben voltam a héten, és az ottani kerekasztal-beszélgetés előadási részében a következőkről beszéltem, most csak a végét írom ide:

„... És itt, ennél a pontnál szeretném az európai kultúrát éltetni, nem pedig temetni. Nálunk soha, senki nem akart efféle rasszizmust. Puccini eljött Budapestre a Nyugat lánya c. operáját betanítani, és fel sem merült, hogy Szamosi Elza helyett olasz, vagy pláne, amerikai telepes brit énekelje a szerepet. Verdi egyik nagy sikerét, a Végzet hatalmát Szentpétervár rendelte meg. Mozart Salzburgban, egy mégoly korlátoltnak leírt hercegérsek udvarában is komponálhatott franciás balettzenét, az angolos neve dacára inkább franciásan német Flotow Márta című dalművének legszebb áriája olaszul vált világsikerré. Évszázadok, alapvetően az opera évszázadai óta inspiráljuk egymást nemzeti kultúráinkkal, és ettől szabad, ettől teljesítmény-elvű és nem származási alapú a mi operai világunk, és ettől is tudunk jobban vigyázni arra a békére, amely minket Európában körülvesz – mások nem ilyen
szerencsések az Államokban, hisz láttuk.

Mi a Magyar Állami Operaháznál büszkén adjuk értő lengyel művész kezébe Kodály Székely fonójának rendezését, és érzékeny cseh karmesterébe a darab vezénylését: ettől mi nem kevesebbek, de többek leszünk. Mert nem a feloldódásban, hanem a felmutatásban hiszünk."

Ennyi volt, Néném, a brüsszeli kitérő, illetve még prezentálhattam az OperaKaland programot is, de most arra már végképp nincs idő, pár nap múlva folytatom. Mindjárt indul a Porgy operatörténetileg mindenféleképpen jegyzett „fehér" premierje. Minden jóakaratú ember támogatását kérjük, ha már a Bartók Rádió hallgatói is 80%-os igazságunkat szavazták meg... Köszönet nekik is.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2018. január 27.