Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Másfél hete éppen, hogy csak elkerültük egymást. Egy interjúra mentem, ön pedig próbára a Zeneakadémiára. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának 75 éves jubileumi koncertjére készült, de most is egy próba szünetében találkozunk. Úgy tűnik, ön elnyűhetetlen. Mi a titok?
Sok minden. Az első, hogy emberileg jól vagyok. Nincsenek vágyaim, hanem azt fogadom el, ami van.
Ha valaki azt mondja, hogy „nincsenek vágyaim...”
Akkor az egy káposztafej!
Én nem szerettem volna így fogalmazni, de legyen. Önre kihegyezve a kérdést, nem lehet, hogy már mindent elért, ezért nincsenek vágyai?
De, pontosan! Meg azért is, mert
rájöttem, hogy a végső boldogság bennem van. És az nem függ a külső boldogságoktól.
Van egy a könyvem a Zenén túl. 14 zeneszerzőről írok, többek között Mendelssohnról, akinek már a nagyapja is világhírű tudós volt, az apja milliomos bankár, neki pedig mindenhez volt tehetsége, a zenéhez meg aztán pláne! Ő volt kora legnagyobb karmestere, egyike a legnagyobb zeneszerzőknek, óriási zongorista, gyönyörűen énekelt, csodálatos képeket festett, műfordító volt, olyan tanárai voltak, mint Humboldt vagy Hegel, mentora, mint Goethe. Vattában, bársonyban született, nagyon szép férfi volt, gyönyörű feleség, a kegyeiért versenyeztek, és meghalt 40 éves korában mélységes depresszióban. Ilyen is van.
Az ön karrierje sem vezetett rögös úton, már nyolcévesen koncertet adott...
Én tulajdonképpen az ezt megelőző időszakot nem is szerettem. Nem szerettem gyereknek lenni, megalázónak tartottam. Azt sem szerettem, hogy nem vagyok másokkal egy szemmagasságban, mindig a bútorokon mászkáltam, hogy magasabb legyek.
Szereti azt kifejezést, hogy csodagyerek?
Igen.
És ön saját magát annak tartotta?
Nem lehetett más tenni. Járt a nővéremhez, mint úri kislányhoz egy zongoratanárnő Kovács Margit néni. Én akkoriban a rádióban hallottam egy Boccherini menüettet, és annyira tetszett, hogy megtanultam a harmóniákkal együtt, csak úgy hallás után. Aztán eljátszottam a nővérem zongoratanárnőjének. Előtte soha nem tanultam zongorázni. Erre azt mondta, hogy elkezd engem is tanítani. A következő évben pedig azt mondta a szüleimnek, hogy be kell, hogy írassanak a zenedébe. Apám el is vitt a helyi zeneiskolába, amelyet azóta átneveztek Kodály Zoltán Zeneiskolára.
Baranyi János volt az igazgató, édesapám akkor már felsőházi tag volt, tehát rangos valaki, és mondta a Baranyi, kedves barátom, nem vehetjük fel a fiadat, mert itt a korhatár hét év, én pedig csak hat voltam. Én szépen odamentem a zongorához, és eljátszottam Liszt II. rapszódiájának a könnyített változatát.
Az eredeti lejátszhatatlan felnőtt kézzel is.
Gondolom, ezután már nem volt vita?
Felvettek azonnal.
Nagyon nehéz önnel interjút készíteni, mert az ember nem tudja, hogy az ön páratlan zenei sikereiről kérdezze, vagy azokról az „óriásokról”, akiktől tanult, akikkel együtt dolgozott. Például az előbb említett Kodály nem csak tanította, a tanársegédje is volt.
A múlt héten meghívtak egy eseményre, Tóth Aladár (az Operaház korábbi igazgatója, a Zenelexikon szerkesztője - a szerk.) 100. születésnapjának évfordulójára. Ő nekem atyai barátom volt, sokat mesélt nekem. Például azt, hogy az Eötvös Gimnáziumban magától Eötvöstől is tanult. És elmondta azt is, hogy Eötvös mindig azt mondta a diákoknak, hogy: „ezt most úgy mond el nekem, hogy egy kocsis is megértse”. Ott volt az életrajzírója is, aki elmondta, hogy mennyit mindent nem tudnak Tóth Aladárról. Például azt, hogy Eötvöstől magától tanult. Én pedig elmondtam, hogy én még azt is tudom, hogy miket és hogyan tanult tőle. Hát sok mindennel vagyok így.
Mi az, amit ön Kodálytól vagy például Dohnányitól tanult?
Elsősorban a példát.
Hogy hogyan lehet valaki nagy ember, hogy tudja kihozni magából a maximumot. Ez volt Kodálynak a legnagyobb tanítása.
A Kodály-módszert mindenhol tanítják, de azt csak kevesen láthattuk, hogy fizikailag és mentálisan is a maximumot hozta ki magából. Aki akkor a Zeneakadémiára került, valamilyen formában tanult tőle valamit. Ő volt a legfiatalabb tanár a Zeneakadémián, zeneszerzést tanított, aztán később szolfézst, és népzenét. Én népzenére jártam hozzá. Úgy voltam vele, ha már a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjétől tanulhatok, eljátszok neki valamit. A legnehezebb művét, a Marosszéki táncokat játszottam el neki. Egy óra után odamentem hozzá, pedig mindenki rettegett tőle.
Szigorú ember volt?
Nagyon. És volt egy olyan képessége, hogy megérezte azt, hogy te valamit nem tudsz, amit neked illene.
Mondta, hogy jó, menjek el hozzá a Köröndre. Akkor még csak Körönd volt, nem Kodály körönd.
Miután eljátszottam neki, odajött hozzám és azt mondta, hogy szerbusz. Semmi mást. Aztán leült és megkritizált.
Ezután tegeződtek?
Soha. És bár egy nagyon gyenge fizikumú ember volt, úgy halt meg, mint, egy fiatalember, úgy felhozta magát, és még nagyon sokáig élhetett volna, ha nem követnek el rajta 84 éves korában egy orvosi műhibát.
Azt mondja Kodályról, hogy a mai zenei képzés alapjait ő tette le. Mi a helyzet ezen a téren ön szerint Dohnányival?
Bartók, Kodály, és Dohnányi, egy bizonyos időszakban ez a három nagy név volt. Ebből Dohnányi volt a leghíresebb zenész, és a legnagyobb pozíciókat is ő töltötte be. Ő volt a Zeneakadémiának a főzeneigazgatója, a Filharmonikusok igazgatója, és ő alapította meg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. Nagy hatalmú ember volt.
Milyen ember volt?
Teljes más karakter volt, mint Kodály. Minden könnyen ment neki, laza, lezser ember volt. 8-9 éves voltam, amikor előjátszottam neki Debrecenben. Akkor azt mondta édesapámnak, hogy azt szeretné, ha Pestre költöznénk, hogy taníthasson, ami iszonyatosan nagy dolog lett volna. De ezt nem tudtuk akkor értékelni.
Ő tanított a Zeneakadémián, de csak egy-két növendéket, kizárólag végzősöket. Az, hogy gyereket tanítson, lehetetlen volt.
Mondta édesapám, hogy lehetetlen, hogy felköltözzünk. Erre Dohnányi azt mondta, hogy legalább időnként járjak fel és játsszak neki. Egy alkalommal emlékszem, hogy jártam nála – de lehet, hogy kettő volt - a Zeneakadémián. Kijött, és a nyakkendőjén egy tojásfolt volt, a reggelije maradványa. Bementünk abba a terembe, ahol korábban Bartók, aztán az én tanárom, Hernádi tanított, és eljátszottam neki egy darabot, ő pedig közben édesapámmal beszélgetett. Nekem pedig az a történet jutott eszembe, amikor Liszt a cárnál játszott. A cár nem nagyon értett a zenéhez, és az előadás közben beszélgetett a szárnysegédjével. Liszt abbahagyta a játszást. Mindenkiben megállt a levegő és azt hitték fejek fognak hullani. Liszt azonban felnézett és azt mondta: amikor a cár beszél, mindenkinek hallgatnia kell.
Ön is abbahagyta a játszást?
Nem, én végigjátszottam, és a legnagyobb meglepetésemre azt mondta mikor végeztem, hogy akkor még egyszer játsszam el. Amikor eljöttünk, megkérdeztem édesapámat, hogy ez az egész mire volt jó? Mire édesapám azt felelte: „mialatt játszottál, azt mondta, hogy ő ezt ártalmasnak tartja, hogy egy gyerekbe ennyi minden nüanszot belepréselnek”.
Egyébként megkérdezte tőlem, hogy mennyit gyakorolok. Mondtam, hogy hármat. Mire ő: „az sok, kettő elég, a többi idő alatt futballozzál”. Chopin cisz-moll valcerét játszottam neki. Azt is mondta, ez nagyon szép darab, de túl szomorú egy nyolc éves gyereknek.
Ő nagyon vigyázott arra, hogy a tanítványai egészségesek legyenek.
Dohnányi – aki alapítója a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának – ahogy említette a zenei főigazgatója is volt. Most pedig ön az örökös főzenei igazgatója. Mi az, ami a 75 év alatt a legtöbbet változott.
Én nagyon sokáig nem voltam velük. 57-ban emigráltam, és 72-ben jöttem vissza. Engem 1991-ben kértek föl itt, hogy legyek a zenekar karmestere. Egy próba után odajött hozzám Popa Péter, aki a szakszervezetnek az elnöke, a második hegedűsüknek a vezetője volt, és megkérdezte, hogy elvállalnám-e. Nagyon jól esett a dolog. Azért is, mert amikor Ferencsik meghalt (Ferencsik János világhírű karmester, többek között a Magyar Állami Hangversenyzenekar vezetője volt 1953-tól haláláig, 1984-ig – a szerk.) Aczél György magához hivatott, és azt mondta nekem, „itt van aranytálcán az állami zenekar, vezetheted". Megkérdeztem, hogy mit szól ehhez a zenekar, ugyanis én tudtam, hogy a zenekar Kobajasit akarja (Kobajasi Kenicsiró 1974-ben megnyerte a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét, rengeteg koncertezett Magyarországon, illetve külföldön magyar zenekarokkal, később azt mondta, magyarnak is érzem magam – a szerk.) Erre azt mondta Aczél, hogy nem élünk demokratikus országban, hogy megkérdezzük a zenekart.
Erre nemet mondott Aczélnak?
Nemet, nem akartam úgy dolgozni, hogy nem engem akar a zenekar. Itt pedig ők kértek fel.
Tíz évig voltam a zenekarnál, aztán otthagytam őket, mert nem kapták meg azt a pénzt, amit megérdemeltek volna, és minden zenekar azt hiszi, hogy amikor esik, az eső az a karmester hibája, és azt várták, ha a másik két nagy zenekaránál van pénz, akkor nálunk is legyen, de én ezen nem tudtam változtatni.
Ez 2001-ben volt.
Hogy elhagyta az országot, sokakkal ellentétben nem disszidálásnak, hanem emigrálásnak hívja. Miért?
Mert én soha nem akartam elmenni.
Pedig megtehette volna, 55-ben Varsóban és Párizsban, 56-ban Brüsszelben, 57-ben pedig Rióban nyert meg egy-egy elképesztően magas szintű nemzetközi zenei versenyt. Lehetőség lett volna rá.
1956-ban az változott meg, hogy édesapámat az ÁVO elvitte, börtönbe zárta mert politikus volt. Reakciósnak számított. Azt sem tudtuk, hogy édesapámat hová vitték. Engem a Belga verseny után meghívtak a bécsi filharmonikusokkal együtt két koncertre 1956-ban december 2-ra és 4-re, és nyugodtan kimehettem volna, de mielőtt kimentem volna, megpróbáltam valamit tenni édesapám ügyében.
Mit lett az édesapjával?
Végül el is jutottam Münnich Ferenc akkori belügyminiszterig, az ÁVO vezetőjéhez.
Ez bizonyos értelemben egy hőstett volt a részemről, mert amikor az ÁVO édesapámat elvitte, a katonák édesanyámra, és rám gépfegyvert fogtak, és elvitték a naplómat. Én abba beleírtam a forradalom alatt mindent, amit éreztem. Később azt mondta Kodály, hogy sokkal kevesebbért is akasztottak fel embert annál, mint ami az én naplómban állt.
Visszatérve apám megmentésére: Münnich Ferenchez Fischer Annie, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence és Kodály Zoltán, négy Kossuth-díjas ajánlásával jutottam be. Azt mondta, amíg ki nem vizsgálják édesapám esetét, nem tud mit kezdeni, egy dolgot tud tenni, hogy leszól, hogy ne legyenek vele szemben túlkapások, vagyis például ne nyomják ki a szemét. Akkor már nem volt mit tennem, elmentem.
Kint aztán rögtön írtam egy levelet a belga királynőnek, akinek a díját a Brüsszeli verseny után megkaptam, ő pedig rögtön meghívott egy ebédre, aztán a személyi titkárával elküldött a szovjet nagykövethez, édesapám pedig 24 órán belül kint volt a börtönből. A kezébe nyomtak két vízumot, édesanyámnak és neki, ők pedig aztán követtek engem Svájcba.
Aztán amikor a svájci állampolgárságot megszereztem 1972-ben, akkor már hazajöhettem.
Lehetetlen felsorolni még a leghíresebb koncerttermeket is, amelyekben játszott, annyi volt.
1967-ben volt kilenc hónapom, amikor 127 koncertem volt.
Pillanat osztok... Majdnem minden második napra jutott egy fellépés? Főleg, ha még az utazás is hozzáadom, ez egészen elképesztő!
Egyáltalán nem sírom vissza ezt a periódust!
Hogyan lehetett készülni? Hiszen nyílván nem ugyanazt a darabot adta elő minden koncerten!
Sőt, hát mindenhol mást játszottunk! Ráadásul mindig más zenészekkel! Volt, hogy gyakorolni fűtetlen hideg teremben kellett egy egész éjszakás utazás után. De New Yorkban például elképesztő hőség volt.
Van olyan koncertterem, amelyhez semmi sem fogható?
Régen a Carnegie Hall volt ilyen. Sajnos nagyon elrontották, amikor átépítették a 70-es években. Beraktam valami fém dolgot a pódium alá. Amikor én 1961-ben játszottam ott, még egészen más volt.
Ernest Ansermet-vel, korának egyik legnagyobb karmesterével milyen volt együtt dolgozni?
Sok Bartók és Kodály művet ő mutatott be, Stravinskynek ő volt a nagy apostola.
Ki inspirálta a leginkább?
Széll György, és Rudolf Kempe. Utóbbi volt az egyetlen, akit mindig az egész zenekar imádott, kivétel nélkül. A magyarok közül Fricsay Ferenc. Fricsay elképesztő volt. Egyszer három koncertre felkért Berlinben. Az első koncert előtti napra megérkeztem a fellépés előtt egy nappal. Fricsay azonnal nekem esett, hogy mit képzelek magamról, hogy ő már tegnap várt engem. Mondtam, hogy elnézést kérek, engem így hívtak ide, itt a levél. Na de itt még nem volt vége, kiderült, hogy arról sem tudattak engem, hogy a három koncertből, amelyekre hívtak engem, az egyik egy matiné volt, ahol nem frakkban, hanem fekete öltönyben kell játszani. Nálam csak frakk volt. És milyen szerencsém volt! Az egyik próba végén odajött hozzám egy magyar ember, aki Berlinben élt. Kiderült, hogy szabó és adott nekem egy fekete zakót. Csak akkor iszonyatosan sovány voltam, még soványabb, mint most, és a hasánál túl bő volt. A meghajlásnál oda is szólt nekem Fricsay amikor a zakót fogtam, hogy „fáj a hasa?”
Solti Györggyel pedig volt egy olyan történetem, hogy egyenesen adásban játszottunk a televízióban Londonban, Beethoven C-dúr zongoraversenyét. Egyszer csak a koncert közepén látom, hogy a csellisták között egy férfi fölmegy a pódiumra, és közeledik Soltihoz. Ő nem látta, mert háttal állt neki. Én viszont igen. Megrémültem, hogy uram isten mi lesz itt. Odaért Solti pódiumára, mellé állt, megveregette a vállát... Hát azt az arcot a Soltinak, én soha nem felejtem el. Szerintem a legtöbben azt gondolták, hogy más nem lehet, aki megmeri őt állítani, mint Beethoven
(nevetés). Kiderült, hogy újra kell kezdeni a koncertet, mert a televízióba nem ment át a kép. Azt az arcot soha nem fogom elfelejteni.
Elképesztően fiatalon lett nagyon híres. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
A Deutsche Grammophon volt az első olyan cég, amely kihozott egy olyat, hogy nem egy, hanem több lemezt, mondjuk így dobozt adott ki. Az első volt a Karajan, a kilenc Beethoven-szimfónia, a harmadik pedig az én Chopin lemezeim. Nyolc vagy kilenc darab. Ez nagyon nagy dolog volt. Akkor a 20-as éveimben jártam, és minden fiatal az én lemezeimet vásárolta.
Akkor tényleg szupersztár kategóriába tartoztam itthon és külföldön is. Autógrammokat kértek tőlem.
Hogyan tudta ezt az elképesztő sikert földolgozni.
Ezért a sikerért nap mint nap meg kellett dolgozni.
Az világos, de azért, főleg egy fiatalembernek könnyen a fejébe szállhat a dicsőség.
Gyakorlással tartottam magam a földön. Damoklész kardja mindig ott lebegett a fejem fölött. Az mindig egy halálugrás kimenni a pódiumra. Főleg akkor, amikor egyik percről a másikra jön a siker.
Ahogy egyre sikeresebb lett, egyre kritikusabb szemmel nézték önt? Várták, hogy mikor hibázik?
Pontosan. Néha pillanatok alatt kellett valamit megtanulni, és óriási kellett, hogy legyen a repertoár. És mindig mást kértek, „most ezt kell játszanom, most azt”. Egy Ausztrál turnéra tíz különböző műsort kellett vinni.
Volt, hogy megadta lehetőségét annak, hogy bele tudjanak kötni?
Persze.
Rossz játékkal?
Nem, azzal, hogy nem olyanok voltak a körülmények. Például kaptam egy rossz zongorát.
Az évtizedek alatt mentorrá vált, példaképpé, akitől mindig a maximumot várják. Mi az, amire mindig odafigyel, amikor egy zenekar elé áll?
Hát, hogy fel legyek készülve, hogy tudjam az anyagot.
Mennyire nehéz a váltás, ön zongoraművész és karmester. Mindig elfogadják?
Sokan azt mondják, hogy mindenki maradjon a kaptafánál, ez zongoraművész, akkor mit akar dirigálni? Most nekem mindennél fontosabb, hogy a könyvemmel és a zenekarral haladjak.
Ebben az évben limitálom a zongorakoncerteket, ezt korábban soha nem tettem meg. Egyre inkább a fiatalok felé fordulok, és a mostani Beethoven-ciklusomban ők zongoráznak, és még egy fiatal karmestert is meghívtam közösen fogunk dirigálni, egyet ő, és egyet én.
Rivalizálnak a fiatalok önnel?
Ha igen, akkor az ő dolguk.
És ha igen, akkor jól teszik?
Mindenki a maximumot próbálja magából adni. Néha, amikor egy zongoristát dirigálok, látom, hogy zavarja, hogy olyan ember vezényel, aki maga is játssza ezt a darabot. Én egyébként nem szeretném, ha nekem egy zongorista dirigálna.
