Még egyszer az OPERA szovjet zenéiről

Ókovács szerint az opera - 242. levél.

Édes Néném,

természetesen kész vagyok néhány pontosítást tenni szovjetzene-ügyben, de ráfordulnék majd annak ürügyén valami másra is. Mert az, hogy szovjet, se nem érték, se nem hulladék.

Hát lássuk. A balettzenékkel és a balettkoreográfiákkal sem foglalkoztam a múltkori levélben, hisz ha utóbbira tereljük a szót, akkor a manapság forgalomban lévő klasszikus sztoribalettek szinte kivétel nélkül orosz, vagy orosz-szovjet eredetűek. Marius Petipa, a teljes évszázadot átélő és tevékenykedő koreográfus szélesen zubogó alkotói vénájából ömlött ki mind, és a mai újraalkotók mind az ő jelenetezését, alapfiguráit pofozgatják, szabják-varrják, variálják, fejlesztik tovább, satöbbi.

(Kis kitérő a szóhasználat miatt: Istenem, volt idő 2002 és 2005 között, amikor televízióműsor címében – ti. „ARTéria" – hirdettem a vénás hasonlatok butaságát, hisz a véna lassan és oxigénszegényen csordogál, szemben a friss és gyors artériák véráramával, ráadásul benne a megnevezésben a latin gyök maga: akkor meg miért hasonlítjuk a vénához a művészetet, mikor az artéria „vérében van benne' igazán?!)

No, de vissza Petipához, a francia törzsökű, de orosznál oroszabbá lett zsenihez. Ha csak a gyakori forgalomban lévő műveket nézzük, a három nagy Csajkovszkij-mesebalett (A diótörő, A hattyúk tava, Csipkerózsika) mellett a Raymonda, A bajadér, A kalóz, a Paquita és a Don Quijote is Petipát dicséri. És ahogy ő nem tehetett arról, hogy hosszú, csaknem egy évszázadig tartó élete a bolsevikok hatalomátvétele előtt befejeződött, úgy a XX. század nagy szovjet balett-zeneszerzői sem lehetnek vétkesek abban, hogy pályafutásuk a Lenin-fiúk uralma alatt létezett.

Ludvig Minkusra ráadásul még ez is csak megszorításokkal igaz: Bécsben született, ott is halt meg, de apjának nyilvánvaló orosz származása és Moszkvában meg a Bolsójban telt évtizedei dacára sem sorolható direkten szovjet szerzők közé, még akkor se, ha azután a nácik kikaparták szegényt a döblingi temetőből, hogy meggyalázzák ezzel. Tőle nemcsak a Don Quijotét játsszuk, de jön majd A bajadér is: nem zseni, de alkalmazott szerzőként helyt áll, a gálabalettek variábilis, rövid zenéit megbízhatóan hozza.

Azután itt van Aszafjev. A zenetudósként ugyanúgy számon tartott Borisz Vlagyimirovics helyébe is nehéz képzelnünk magunkat, óriási ország nagy és kevert népének egy fia, akitől két világsikerű balett muzsikáját kölcsönözték eleink, jelesül épp Tóth Aladár igazgató, egy másik nagy zenetudós. A Párizs lángjai 1950-ben, A bahcsiszeráji szökőkút 1953-ban érkezett a Sztálin úti Operaház színpadára, tehát a legdurvább időkben, nyilvánvaló megrendelésre, kikövetelésre. De megint Tóth Aladár érdemeit dúsítja – és Aszafjev szerzői minőségére is rámutat –, hogy a Bahcsi erőteljes, nemcsak a nézőre, a hallgatóra is mély benyomást tévő balettmuzsika, a Párizs lángjai pedig hatásosan összefűzött forradalmi zenék-dominálta partitúra lett, csak a Futrinka utca főcímzenéjéül választott marimba-számot tudnánk feledni... Friss élmény mindkettő, hisz e műveket friss koreográfiával, új díszletekkel-jelmezekkel az elmúlt években vettük vissza a repertoárra – és látványos volt a körülpillantás, hány helyen mennek ezek a világban. És nem, nemcsak a volt Szovjetunió területén.

A mű először lesz látható Magyarországon az Opera és a Genfi Nagyszínház koprodukciójában, Calixto Bieito katalán rendező színrevitelében Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egy másik hírneves szerzője a sztálini diktatúrának Julij Szergejevics Mejtusz, akitől az OPERA csak Az ifjú gárda című kommunista dalművet játszotta, nos, pedig az ő érdemei is számosak. Zsidó családba születvén aligha lett volna kötelessége a türkmén operajátszást megalapozni, ám életének egy szakaszában megtette, egy másik periódus miatt pedig az ukránok is nemzeti operájuk egyik első hírnökének tekintik. Ám ami számunkra még többet nyom a latban: míg a szocialista realizmus nyomása meg nem hajlította Mejtuszt, addig az ő modernizmusába belefért például a jazz és a folklorisztikus hang is – olvasom, hogy népdalgyűjtéseit a mi Bartók Bélánk is nagyra értékelte. Azért ez is a képhez tartozik, igaza van Nénémnek, ne legyünk elnagyoltak.
És Aram Hacsaturján, az örmény? Bizony, őt is szovjetnek aposztrofálták. Vele szintén kitolt az élet – de az élet tolt ki, nem személyes választása volt –, hogy tinédzser korára esett a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, és az új kommunista államban élt és alkotott haláláig. Megbecsült szerzőként művei Nyugatra is jutottak, és még az is megesett vele, hogy a hidegháború kellős közepén, a „fiatal" Brezsnyev alatt egy szovjet komponista, szenvedélyes-szirupos, Csajkovszkijt idéző muzsikájára forgatta meg Peter Gilmore a szextánst egy szép scooter fedélzetén, tudniillik: az Onedin család főcímét ugyanaz a Spartacus adta 1971-től, amelyet Seregi László az Operaházban megalkotott.

A Háború és béke próbaelőadása Fotó: Csudai Sándor - Origo

És vannak még neves szovjet zeneszerzők: Saposnyikov, Scsedrin, Kabalevszkij, Mjaszkovszkij. Az jelenleg még kibogozhatatlan, mégis majdnem biztos, hogy opuszait játszották a mi intézményünk muzsikusai, leginkább hangversenyen, a Budapesti Filharmóniai Társaság keretei között. Scsedrin Carmen-szvitje sokat ment Magyarországon, és Kabalevszkij virtuóz-vidám darabjait sem csak a zongora szakok növendékei ismerik, de a szimfonikus közönség is kapott belőlük, de emlékszem, remek lemezem volt Wolfgang Sawallisch-sal is utóbbi szerző műveiből, a Bajor Rádió Zenekara élén. De a koncertekre tényleg kár kitérni, hisz a szláv muzsika ott Drvorák, Smetana, Janacek, Martinu vagy Moniusko és mások révén valóban jelen volt a kommunizmus alatt, az én célom kifejezetten a szűk operai termésre, a jól kivédett vagy eleve alacsony nyomás eredményére kívánt rámutatni. A balett is nagyon másik világ: angol és francia hagyomány is alapozza-színesíti, de szláv az, és leginkább orosz: természetes, hogy onnan erősebb felhozatal érkezett, s hogy ez ellen tenni aztán végképp senki sem akart. Ahogy nézem, negyven éven át eleink – kevés, tényleg kevés kivétellel – ugyanúgy jártak el, mint mi most: értéket választani, nem pedig politikai vagy történelmi igazságot tenni. Próbálni tenni...

Szegény, szegény Prokofjev: ő, aki a Világból települt haza, és annyi megaláztatást és időszakos felemelést is megélt, még Marx, Lenin és Sztálin szövegeit is kénytelen volt zenébe önteni a Generalisszimusz 60. születésnapjára... Őelőtte is tiszteleg a Magyar Állami Operaház azzal, hogy a számára legfontosabbat, az elvárások közepette is autonómnak megmaradt művet most bemutatja idehaza.

Nénémet pedig várom tehát a Prokofjev-főmű, a Háború és béke valamelyik hátralévő előadására, hisz tőle és onnan is indultunk el: a szerző még az életét végül kioltó agyvérzés küszöbén is ennek javításával-csiszolgatásával foglalatoskodott. Azután elhunyt – megnyomorítójával azonos dátumon, nem adatott meg tehát számára a sztálintalan élet egyetlen napja sem.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. január 31.