Tulajdonképpen semmi sem tűnik kézenfekvőbbnek annál, mint hogy pályakezdő színészek játsszák el Csehov legnépszerűbb klasszikusa, a Sirály minden szerepét. Hiszen a dráma – persze a szerelmen kívül – pont arról szól, hogyan szeretne az új, ambíciókkal teli művésznemzedék érvényesülni egy olyan világban, amelyet a már befutott alkotók uralnak.
És arról, milyen lelkesedéssel gondolják azt a holnap művészei, hogy új formákkal fogják megváltani a világot. De néhány év múlva a lelkesedésből
talán csak depresszió marad, amiért nem sikerült kiforgatni a sarkaiból a művészetet,
jelen esetben a színházat. Amiért egy idő után még a nagy öregek rutinja is jobbnak tűnik, mint a félresikerült formabontási kísérletek.
És persze mindez jelen van a drámában is, de Zsótér Sándor rendezésében még a Sirály nagy sorskérdései, elsöprő erejű szerelmei is háttérbe szorulnak a színészetről szóló gondolatok mögött. Már a körülmények is különösen metszővé teszik a témafelvetést: az előadást – hiszen az egyetemen negyedéves színészek vizsgájáról van szó – kizárólag kora huszonéves fiatalok játsszák. Ráadásul mindenki több szerepet is játszik, így még inkább úgy tűnik:
amiről a színpadon szó van, az tényleg legmélyebb valójukban érinti a színészeket.
És talán nincs is a színházban semmi, amivel elemibb hatást lehetne elérni, mint az, ha az előadók tényleg magukénak érzik a szerepüket.
Talán ezért van az, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán olyan színjátszást látni, amit nagyon ritkán, ilyen koncentrációban pedig szinte sehol. Bő két óra alatt nem hangzik el egyetlen olyan mondat sem, amelyről úgy éreznénk, azt egy színész mondta, és nem egyszerűen egy ember. Pedig itt aztán lenne lehetőség a teátrális ripacskodásra, hiszen
húszéves férfiak játszanak ötvenes nőket vagy öreg parasztokat.
Mégis, amikor Dér Zsolt felkiált, hogy „Nem vagyok Jupiter! Nő vagyok!”, abból semmi más nem hallatszik ki, mint az elemi erejű és tökéletesen átélhető felháborodás. Ahogyan Figeczky Bence Trepljovként az új formák szükségességéről beszél, az
mintha nem betanult szöveg lenne, hanem egy fiatalember régóta érlelt panasza az egyetemi büfében.
Még a „szokatlanabb” helyzetek is hétköznapinak tűnnek: ahogyan Ember Márk dühében lerángatja magáról a ruhát, és felmond mint jószágintéző, abban sem a vidéki vadromantika, csak az ismerős érzelmek vannak meg.
Mert Zsótér Sándor tényleg fájdalmasan közel hozza a színészekhez, és így hozzánk is a Sirályban felvetett problémákat. Az előadásban többször elhangzik a Fame című musical címadó dala: „Szárnyára vesz majd a hírnév”, „Egy nap mindent megkapok én, s értem gyúl ki a fény!” – éneklik profi musicalkoreográfiára.
De itt ez korántsem stílusparódia, és a mainstream musicalidézet még idézőjelbe sem teszi a Csehov-klasszikust. Hanem még szívszorítóbbá teszik a fiatal művészek ebben az előadásban vázolt, finoman szólva is tragikus, de abszolút lehetséges életútját.
Amikor a színészek az előadás kezdetekor eléneklik, az az ambiciózus fiatalok ide-nekem-az-oroszlánt-is optimizmusa. De amikor az életbe belerokkant, művészként is középszerűvé váló, önmagával meghasonlott Trepljov öngyilkossága után is elhangzik a Fame, az már egészen másról szól.
Arról, hogy mennyire
deréktörően rögös út vezet addig a bizonyos sikerig, hírnévig és fényig, ha vezet oda egyáltalán út.
Hogy mennyi akadály áll még a világmegváltó lelkületű ifjak előtt az érvényesülésig, amelyek közül néhány leküzdhető, néhány viszont talán gyógyíthatatlan sérülést okoz. Hogy mennyire naiv az, aki azt hiszi, ő lesz, aki végre új formákat hoz a művészetbe. A naivaknak néha igenis igazuk van, de ez a Sirály most nem róluk szól.
Zsótér Sándor rendezésében hihetetlenül tisztán szólalnak meg azok a gondolatok, amelyek örökérvényűvé teszik Csehov mesterművét. Sallangmentes és értő rendezés, csontig hatoló, zsigeri erejű mondanivalóval, egy olyan színészosztály előadásában, amelynek tagjaira egytől egyik érdemes lesz odafigyelni.