Vidnyánszky Attila a Tóth Ilonka rendezésével kezdi az évadot

A Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila

"Szenvedélyek színháza" - így aposztrofálja magát a most kezdődő új évadban a Nemzeti Színház. Vidnyánszky Attila, a színház igazgatója elárulta, pontosan miféle szenvedélyek jelennek majd meg a színpadon, miközben az orosz közönségnek rendezett Bűn és bűnhődés-ről, a Tóth Ilonka című előadás rendhagyó próbafolyamatáról és a színházban elkerülhetetlen konfliktusokról is beszélt az Origónak.

A Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Az évad kezdetére érkezett haza Szentpétervárról. Milyen feladat szólította oda a nyáron?

Sok fontos munkám volt a nyáron: szerte a Kárpát-medencében 24 előadást játszottunk a Nemzeti Színházzal, ez a színház történetében példátlan. De valóban nagyon régóta, 2006 óta nem vállaltam külföldi rendezést. Mindig volt itthon dolgom, és azok a feladatok meg a családom felülírtak mindent. Ám most két okból kifolyólag is igent mondtam a felkérésre. Az első: maga Pétervár. Az Alekszandrinszkij Színház 260 éves, ez a legpatinásabb, talán az első számú orosz színház, nemzeti státuszban. Másodjára pedig:

Dosztojevszkijt, a Bűn és bűnhődés-t rendezni Péterváron orosz közönségnek olyan kihívás volt, amire nem lehetett nemet mondani.

Úgy éreztem, jót fog tenni egy új impulzus, az, ha nem igazgatóként, hanem vendégrendezőként dolgozom.

Úgy fogalmaz: „Bűn és bűnhődés-t rendezni az orosz közönségnek nagy kihívás.” Hogyan készült a munkára, milyen rendezői elképzelésekkel érkezett Szentpétervárra?

Nagyon sok színpadra alkalmazás létezik Magyarországon is: Ljubimové a leghíresebb, de vagy ötöt-hatot találtam azon kívül is magyarul. Ám végül úgy döntöttem, hogy egyedül rágom végig magam az egész történeten. A Bűn és bűnhődés számomra az egyik, vagy talán a legfontosabb mű a világirodalom nagyregényei közül. Meghatározó számomra az az út, amelyet Raszkolnyikov bejár: a lelki fejlődés, az Isten felé fordulás, a tisztulási folyamat... Miközben készíti az előadást, ezeket a lelki folyamatokat az ember saját maga is végigjárja. Felemelő érzés volt újra és újra kinyitni a művet és belebújni. Ehhez járult Pétervár, a maga varázslatos klímájával, elképesztő hangulatával, és a remek társulat, akikkel dolgoztam. 5 és fél órás előadást állítottunk színpadra, egy szünettel. Nagyon szép sikert aratott a produkció: az álló taps mindig jót tesz az ember önbizalmának. Kisfilm is készül az előadásról, amelyet hamarosan a magyar közönség is láthat.

Visszatérve Magyarországra pedig újabb külföldi bemutatóra készül, hiszen a Tóth Ilonka című előadásnak, amelyen jelenleg dolgoznak, rendhagyó módon szintén nem a Nemzeti Színházban lesz a premierje. Miért született ez a döntés?

A 2016-os évet a lengyel Szejm és Szenátus, illetve a Magyar Országgyűlés a Magyar-Lengyel Szolidaritás Évének nyilvánította. Ám a varsói előadásra nemcsak ennek jegyében kerül sor, hanem a Lengyelországban 2016 májusától 2017 végéig tartó Magyar Kulturális Évad keretében is. A Nemzeti Színház varsói vendégjátéka az ünnepi év legfontosabb eseményévé válik.

Ugyanakkor ez a premier tulajdonképpen egy halálugrás.

Az ember a saját fészkében szereti a bemutatót megtartani, ahol minden ismerős, ahol inkubátorszerű melegség vesz körbe. Idegen terepen mindig sokkal nehezebb: óriási kihívás lenne akkor is, ha nem a Tóth Ilonka című előadásról lenne szó. De 1956 miatt ráadásul különösen nagyító alatt van a produkció. Az pedig, hogy még mindig kérdőjelek vannak a mártírhalált halt orvosnőnek az 1956-os forradalom és szabadságharcban játszott szerepe körül, különösen felelősségteljes helyzetet teremt számunkra. Ennek megfelelő izgalommal és intenzitással készülünk.

Szilágyi Andort, a Tóth Ilonka szerzőjét Ön kérte fel, hogy színházi átiratot készítsen a saját művéből?

Andor három évvel ezelőtt hozott nekem egy filmforgatókönyvet, amelyből nem sikerült filmet készítenie. Ezért elkezdtünk dolgozni egy színpadi változaton, és folyamatosan korrigáltuk a szöveget: még most, a próbafolyamat kellős közepén is csiszolgatunk rajta.

Tavasszal kezdtük a munkát, történészek jöttek a próbákra, rengeteg korabeli dokumentumot olvastunk el, filmeket néztünk meg '56-ról, még Tóth Ilonka egykori osztálytársnője is mesélt nekünk. Tehát már akkor túl voltunk egy komoly előkészületen, és néhány jelenet is összeállt, de a lényegi munka most zajlik. A színdarab az 1956-os Emlékbizottság támogatásával valósul meg.

Hogyan változik az előadásban szereplő művészek viszonyulása a témához egy ilyen jellegű felkészülés során?

Azt akartam, hogy legyenek olyan szereplői is a darabnak, akiknek volt közük '56-hoz.

Ezért kapott szerepet Bodrogi Gyula, ezért kértem fel Csurka Lászlót, Mécs Károlyt és mindenekelőtt Dózsa Lászlót. De Voith Ági is az édesanyja '56-os érintettsége révén került a produkcióba. Ők, nyilván, hatnak a színésztársaikra a maguk jelenlétével, a maguk személyes történeteivel. Néhány napja új, angol nyelvű dokumentumfelvételeket kaptunk. Akadt közöttük, amelyiket már láttam, de úgy döntöttem, leállítom a próbát, hogy nézzük meg együtt. Így is történt, és egyszer csak megszólalt Dózsa Laci: „Ja, az én vagyok ott a tankon a zászlóval a kezemben...”

Hátborzongató élmény volt mindannyiunknak.

Mert valóban, ott van a felvételen egy kölyök, lelassítjuk, és látjuk, hogy ő az, tartja a zászlót a kezében... És most, hatvan év elteltével, az a srác itt áll a színpadon!

Szerepel az előadásban a Kaposvári Egyetem harmadikos színész évfolyama. Mostanra már rendszerré vált a Nemzetiben, hogy az adott tanév harmadikosai beállnak egy produkciónkba. Ez a képzésük nagyon fontos eseménye, és kiválóan működik, hála Istennek. Jöttek tehát a Tóth Ilonka próbáira ezek a gyerekek, ki többet, ki kevesebbet tudva az egész történetről, és látom, a próbafolyamatok hatására hogyan alakulnak át. Ha más nem is származik ebből az előadásból, csak annyi, hogy ez a tizenegynéhány, alig húszéves fiatal szembesül a forradalommal, a magyar közelmúlt eseményeivel, és átértékelődik bennük mindez, az már önmagában felbecsülhetetlen.

A Tóth Ilonka készítése nem egy szokványos próbafolyamat Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Eközben pedig ott áll mellettük a színpadon az az ember, akit a hullagödörből rángattak ki, merthogy Dózsa Lászlót onnan hozták vissza, amikor észrevették, hogy mégsem halt meg.

Ez egy semmihez sem hasonlítható próbafolyamat, nem tipikus előadás-készítés, inkább egy beavatási szertartás.

A nézők viszont ebben a folyamatban nem vehettek részt, csak a végeredménnyel szembesülnek majd. Az előadás milyen eszközökkel próbálja láttatni velük, ami a színészekbe a próbák során beépült?

A szöveg első változatával, amely egy égi bíróságon játszódott, az volt a baj, hogy túlságosan sok előtudást feltételezett a nézőtől. A színdarab mostani változatának is egy bíróság – ezúttal földi − a helyszíne, de törekedtünk úgy felépíteni, hogy aki azt sem tudja, kicsoda az a Tóth Ilona, szintén teljes képet fog kapni a korról és a perről. A történet kiindulópontja az ítélet, onnan ugrunk az időben előre-hátra, összevissza.

Mozaikszerűen épül fel az előadás, ahogy dokumentumfoszlányokból, a rejtélyes módon félig megmaradt, megcibált jegyzőkönyvekből, a szakértői véleményekből összeáll a kép Tóth Ilonkáról.

A per jellemző, érthetetlen - vagy talán inkább nagyon is érthető - ellentmondásai is megjelennek majd a színpadon. Megtudjuk, hány oldal hiányzik a jegyzőkönyvből, mit állít az a szakértői vélemény, ami teljesen ellentmond a boncolási jegyzőkönyvnek. Világossá válik, hogy a bíróság úgy tesz, mintha nem hallaná, hogy három tanú háromfélét mond egyes eseményekről.

A darab alcíme vagy műfajmegjelölése a következő: tanúságtétel. Ez sokféleképpen értelmezhető...

Igen, és a nézőre bízzuk, hogy fejtse meg, miért van ez így! Bár szerintem egyértelmű lesz a válasz.

A Nemzeti Színház most kezdődő, új évadáról nem először beszélgetünk. Ezúttal viszont úgy tenném fel a kérdést: a társulat szempontjából hogyan alakul majd az évad? Hiszen az évadzárón Ön is kitért arra, hogy a társulat nem tekinthető homogénnek: az Ön kinevezése előtt is a Nemzetiben dolgozó színészek, illetve az Ön korábbi, beregszászi társulatának tagjai együtt alkotják...

...illetve van már egy újonnan érkezett része is a társulatnak, és nem feledkezhetünk meg a nálunk játszó diákokról sem. Tehát tulajdonképpen négy részből áll össze a társulat.

A lényeg azonban az, hogy legyenek hidak a színészek között,

és csapatként tudjunk dolgozni.

De a darabválasztásnál, a szereposztásnál kifejezetten szempont, hogy lehetőség legyen erre a bizonyos hídépítésre?

Nálam mindig ez az egyik szempont, és igyekszem az összes rendezőnket erre sarkallni. Viktor Rizsakovnál előző rendezésénél, az Éjjeli menedékhely-nél elindult ez a folyamat, de a mostani rendezésénél szakadt át a gát. Korábban ugyanis kifejezetten a saját csapatával szeretett dolgozni, ami persze érthető. Részben azért is jönnek a Nemzeti Színházba neves külföldi rendezők, mert beleszeretnek egy-egy színészembe, és visszajönnek velük dolgozni. Tudják, hogy kiket kapnak a kezük alá, és ragaszkodnak hozzájuk, én pedig próbálom teljesíteni a kéréseiket. Művészeti vezetőként az is a dolgom, hogy minél több hidat segítsek kiépíteni a színészek között.

Más módszerekhez kell nyúlnia, amikor valakivel csak 2-3 éve tart a munkakapcsolata, miközben vannak olyanok, akikkel évtizedek óta gyakorlatilag szimbiózisban élnek?

Persze! Sőt, még vigyáznom is kell, mert a beregszászi csapatot '87-ben kezdtem el verbuválni. Végigjártam az összes középiskolát Kárpátalján, és összeszedtem a gyerekeket egy osztályba a kijevi színművészeti főiskolán, ahonnan aztán mások mellett Trill Zsolt és Szűcs Nelli is kikerültek. Harmincéves múltunk van, tehát félszavakból, pillantásokból is megértjük egymást. Bizonyos helyzetekben pedig

vigyázni kell arra, hogy azok, akik nem ebből a közegből jöttek, ne legyenek kirekesztve, és ugyanazok a játékszabályok legyenek érvényesek mindenkire.

Ez egy bonyolult folyamat, és persze, vannak konfliktushelyzetek. A színész érzékeny ember. Szerencsés esetben elégedett a szereposztásokkal, az évadjával. De azért mindig többet is akar, aztán meg, ha többet ad neki az ember, akkor túlterheltnek érzi magát. Ezzel együtt kell élnie egy igazgatónak, ez egy nehéz műfaj.

Vigyázni kell a színészekre, és igyekezni kell minden évadban, mindegyikük számára megmutatkozási, kiteljesedési lehetőséget biztosítani. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a színész, ahogyan a rendező is, szolgál egy repertoárt, szolgálja a színházát, és ezen keresztül szolgálja azt a közösséget, amelyik őt fenntartja, amellyel diskurzust folytat. A szolgálat a lényeg, és ha ez van előtérben, nem a magamutogatás és az önző "kiteljesülési vágy", akkor minden jól működik. Nálunk jó a hangulat, azzal együtt, hogy konfliktusok nélkül nincs színház. Aki azt mondja, hogy van, az nem mond igazat.

"Konfliktusok nélkül nincs színház" Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Egy művészeti vezetőnek viszont az összes szálat egyszerre kell átlátnia. Minden egyes színész esetében számon kell tartania, hogyan alakul a pályáján az arány: meddig tart, ameddig szolgálja a társulatot és a repertoárt, és mikor kell kiugrási lehetőséget kapnia. Ha például két, azonos generációhoz tartozó, hasonló alkatú színész közül az egyik főszerepet kap, rövidesen a másikukon a sor?

Ez nagyon nehéz. Én borzasztóan nehezen választok darabot, rendkívül sokat töprengek a szereposztásokon. Az utolsó utáni pillanatig húzom a kihirdetését, mert túlságosan sokat foglalkozom vele. Minden gondolatnak, igénynek, érdeknek próbálok eleget tenni, és még így is előfordul, hogy vannak színészek, akiknek gyengébb évada kerekedik ki, és akiket ezért meg kell próbálni valahogy kárpótolni, miközben másoknak jobb évaduk van. Aztán

van, akitől meg is válunk, annyira másként látjuk a dolgokat, annyira mások az igényeink.

Ha eljön ez a pillanat, azt is egy természetes folyamatként kell elfogadni. Sok színész, sok alkotó van, jót tesz, ha néha váltunk.

Mindezt a Nemzeti Színház pillanatnyi helyzetére lefordítva: távozott a társulatból Reviczky Gábor, érkezett viszont Rátóti Zoltán és Szabó Sebestyén László.

Ahogy mondom, ez egy természetes folyamat. Ha megnézzük bármelyik budapesti színház társulati listáját, mindenütt van mozgás. Sajnálom Reviczky Gábor távozását: nagyon jó színész, építettem rá, de túl sok mindenben látjuk másként a színház működési lehetőségeit. Ő nehezen viselte a sok utazást, de nálunk ez nagyon fontos része a színházi életnek. Úgy hiszem, hogy vidéken és a határon túl is jelen kell lennünk, és szerencsére ehhez megvannak a kapcsolataink. Az utazás egy bizonyos kor után már nehezebb, a fiatalok viszont még élvezik.

A repertoárunk nagyon gazdag, ezért bizonyos darabok havi egyszer, de van, hogy kéthavonta egyszer kerülnek műsorra. De mivel értékesnek tartom őket, műsorra tűzöm. A probléma ezzel az, hogy a színésznek nagyon nehéz feladat minden egyes alkalomra feleleveníteni a szöveget. Akad, akit ez a rendszer megvisel, de én ragaszkodom a széles repertoárhoz, ami ebben az évadban is gazdagodik majd.

Rátóti Zoltánnak milyen feladatokat szán?

Zoli a Nemzeti Színház tagja volt, ő tulajdonképpen hazajött. Korábban már dolgoztam vele Szegeden, Az ember tragédiájá-ban Ádámot játszotta. Tehát tudom, hogy milyen nagyszerű színész. Januártól kezd el próbálni nálunk, a Csíksomlyói passió-nak már komoly szereplője lesz. De lehet, hogy rendezni is fog, például mesét.

A tavalyi évadzárón úgy fogalmazott, mostanra megtalálta a színház a saját közönségét. De mit tesznek azért, akár ebben az évadban, hogy bővüljön ez a kör? Hogy nyissanak azok felé is, akik, különböző okokból, ellenérzésekkel viseltetnek ezzel a színházzal szemben?

Egyrészt a színház ajtói mindenki előtt nyitva állnak. Soha ennyire nem volt nyitott - szimbolikusan is - ez a színház, mint amennyire most. A Nemzeti Színházban nagyon sokféle társulat képviselteti magát, hiszen a repertoárunk körülbelül egyötödét külföldi és belföldi vendégprodukciók teszik ki. Sokrétű, sokszínű, sokféle gondolatot hordozó rendezői garnitúra dolgozik a Nemzetiben, miközben, természetesen, ragaszkodunk a minőséghez, ebből nem engedek. De

nagyon vigyázok arra is, hogy világos legyen, milyen értékrend mentén mozgunk.

Koránt sincs lezárva tehát a közönségbázis építésének folyamata, sokféleképpen próbáljuk felhívni magunkra a közönség figyelmét. Budapesten világviszonylatban is kiemelkedő kínálat van színházakból, komoly konkurenciaharc zajlik, és jó is, hogy ennyiféle színház van, mert így mindenki megtalálhatja a magának valót. Mi egy határozott színt képviselünk.

Örülök, ha új emberek jönnek el az előadásainkra, és megbizonyosodnak arról, hogy itt komoly szakmai munka folyik. Aztán, hogy ez tetszik-e, vagy sem... Mi egy óriási vállalkozásba vágtunk, hiszen

nem az elmúlt 40-50 év tipikus magyar színházi nyelvén szólalunk meg,

hanem más, különleges módon. A produkcióinkban egyformán hangsúlyos szerepet játszik a zene, a mozdulat, a látvány, a gesztus, azaz nem csak a szó mágiájából épül az előadás. Mi a metaforák, jelképek, szimbólumok segítségével hatást gyakorló színház vagyunk. Mindez összetettebb befogadást igényel, és időnként nehézséget jelenthet ez az összetettség. De mi azt vállaltuk, hogy egy nagyon érzelmes, nagyon szenvedélyes színházat csinálunk, ami szintén nem mondható tipikusnak most, amikor még mindig az irónia uralja Európa nagy részének színházi életét. Az iróniáé, ami már helyenként cinizmusba csap át. Mi viszont őszinte szenvedéllyel lépünk színpadra. Biztos van, akinek ez nem tetszik, de én azt látom, hogy például a nyílt napunkat említsem, egyre több a fiatal nézőnk, aminek nagyon örülök.

Sikerül, amit elképzeltem: mindenütt jelen lenni, az egész nemzet színházává válni. Már most, az évadkezdetkor megünnepeltük Zenta születésnapját, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulatának születésnapját, és nemsokára meg fogjuk ünnepelni a nyíregyházi társulatét is.
Most készítünk elő egy nagy erdélyi turnét, és akkor a kisebb produkcióinkról még nem is beszéltem: arról, hogy Szűcs Nelli Fedák Sári-estje, Tóth Auguszta Mezei Mária-estje, vagy Hobo előadásai hogyan cikázzák végig az egész országot. A Betyárjáték című előadásunk, Szomjas György rendezésében, néptáncosok, illetve Ferenczi György és a Rackajam közreműködésével szintén viszi a Nemzeti Színház hírét szerte az országba.

Ez tehát jól működik, bár nagyon sok energiát igényel: minden utazás két előadásnyi energia, és mi az előadásaink körülbelül 15%-át vidéken vagy külföldön tartjuk meg.

Szenvedélyek évadának is mindezek miatt nevezik ezt az évadot?

Nekem nagyon-nagyon hiányzott a színpadról az őszinte, tiszta szenvedély.

Hiányoztak a hősök.

Ugyanis a színészek kultusza is ebből ered: a színpadon játszott hőst rávetítik a színészre, és emiatt imádják. Júliát vagy Hamletet látják beléjük, ha úgy játsszák el a szerepet.

Hiányzott a pátosz. A nagy pátosztalanításban, hőstelenítésben, annyira az úgynevezett kisember irányába mentünk el, hogy eltűntek a hősök a színpadról. Ez persze európai jelenség. Folyamatosan a kicsiségünkkel, a jelentéktelenségünkkel, a csúnyaságunkkal szembesítjük magunkat: erről szólt az elmúlt 20 év európai színháza is. Ezzel szemben én egészen mást szeretek a színházban: azt, ha igazi, nagy szenvedély „gyújtja fel" a színpadot, ha azt látom, hogy a színpadon hősök mozognak, és olyanra képesek, amire én nem. Milyen jó azonosulni velük, mert velük együtt egy kicsit én is képes leszek ugyanarra! Ez nem jelenti azt, hogy nem kell a valóság piszkos bugyrába belemászni, csak onnan el kell rugaszkodni. Sárból aranyat: így tudunk hatni a világra! Hiszen nagyon is akarunk hatni, csak más eszközökkel. Ha szembesítem a csúnyaságával a nézőt, az lehet jó, csak önmagában nem vezet sehová. A következő lépést is meg kell tenni.

Én sok gyereket neveltem és nevelek, ezért tudom, hogy ha mindig csupán nyakon vágnám őket, és azt mondogatnám nekik, hogy milyen ügyetlenek, kiállhatatlanok, neveletlenek vagytok, akkor csak szorongó, szerencsétlen felnőttekké válnának. Pedig azt akarjuk, hogy gerinces, felemelt fejű, büszke emberek lakják ezt az országot. Most ennek pont az ellenkezőjét látom, és én harcolok ez ellen.