Jövő év januárjában nem először áll majd magyar közönség előtt, korábban is járt Magyarországon. Milyen meghatározó emlékeket őriz ezekről a látogatásokról és a partnerekről, akikkel együtt lépett színpadra?
Amikor fellépek egy városban, általában sajnos nem túl sokat látok belőle, mert a koncertre való felkészülést nehéz összehangolni a városnézéssel. De Budapesten a Duna mindkét partján, Budán és Pesten is körülnéztem kicsit, és azt tervezem, hogy egyszer visszatérjek – kifejezetten csak turistaként, várost nézni!
Arra is élénken emlékszem, hogy
Budapesten mindig nagyon szívélyes fogadtatásban volt részem.
A magyar embereknek a vérükben van a zene! A partnereim közül pedig örömmel és csodálattal tudom felidézni például Tokody Ilonát, Marton Évát és Rost Andreát, akik mindannyian fantasztikus, abszolút világklasszis szopránénekesnők. Megtiszteltetés volt számomra, hogy együtt énekelhettem velük.
Mostani, A Life in Music című turnéjának alcímében az is szerepel, hogy ez az utolsó világ körüli turnéja, miközben ön hangsúlyozta: szándékosan nem nevezte ezt búcsúkoncertek sorozatának, és nem áll szándékában 2018-tól visszavonulni. Milyen érzésekkel tekint erre a bizonyos „utolsó” jelzőre, és hol hallhatják önt a rajongók a következő évtől?
Nos, idén decemberben már 70 éves leszek, és az embernek szembe kell néznie a ténnyel, hogy egyszer eljön a visszavonulás napja is. Ezen az utolsó világ körüli turnémon szeretném ugyan felkeresni az összes helyszínt, ahol koncertet adtam a karrierem során, de ez sajnos nem lehetséges. Ezért választottam ki közülük azokat a városokat, amelyek különösen előkelő helyet foglalnak el a szívemben, amelyekről a legszebb emlékeket őrzöm. A turné útvonala az egész világon átível, ezért legalább két teljes évig fog tartani. Azt követően
minden erőmet és energiámat a leukémia kutatására létrehozott alapítványomnak és az ezzel a szörnyű betegséggel szembeni harcnak kívánom szentelni, amelyben korábban én magam is szenvedtem.
Ez a legfontosabb célkitűzésem.
Köztudomású, hogy milyen nagyvonalúan támogatja a leukémia gyógyítására irányuló kutatásokat, amióta szerencsésen felgyógyult ebből a betegségből. Melyek a Josep Carreras Leukémia Alapítvány legfontosabb eredményei?
Szerény véleményem szerint mára elmondhatom: az elmúlt években nagyon sokat sikerült tennünk azért, hogy a leukémia végre mindenhol, minden esetben gyógyítható betegséggé váljon. Nagyon hálás vagyok azoknak a jótevőknek, akik az adományaikkal, jótékonysági koncertekkel támogatták ezt a célt: a segítségükkel
már több mint 250 millió eurót tudtunk összegyűjteni a leukémia elleni harchoz.
Amikor befejezem az éneklést, ahogy mondtam, már minden erőmet csak az alapítványi munkának szentelem majd.
Bár több helyen José Carreras Leukémia Alapítványként hivatkoznak rá, az alapítvány hivatalos elnevezésében az ön keresztnevének katalán változata, a Josep szerepel. Ezt miért tartotta különösen fontosnak?
Mert ezek az én valódi gyökereim.
Én egy katalán pali vagyok. Annak idején azért kellett a José nevet felvennem, mert a hivatalos politika nem engedte, hogy az eredeti nevünket használjuk. Az opera világában már így lettem közismert, így aztán utólag nem változtattam ismét nevet. De az alapítványom székhelye Barcelona, ennek megfelelően a neve is: Josep.
Azok, akik hallhatják önt Budapesten vagy a jelenlegi turné egy másik állomásán, közelebbről is megismerhetik, hogyan gondolkodik ön a világról, a zenéről, a művészetről? A koncert leírásában ugyanis az szerepel, hogy azokat a műveket adja most elő, amelyek a legtöbbet jelentik önnek.
A program olyan művekből áll, amelyek közel állnak a szívemhez – és remélhetőleg a közönség szívéhez is. Olyan zene ez, amelyet képes vagyok a hangommal úgy átadni, hogy az közben a szívemből szóljon. Tehát a válogatás operákból, operettekből, musicalekből és dalokból áll, de lesz egy egyveleg a „A Három Tenor" stílusában is. Úgy is lehet mondani, hogy
ez a műsor óda az élethez.
Néhány évvel ezelőtt a Guardiannek azt nyilatkozta: „Ahogy az idő múlik, a hang veszíthet a rugalmasságából, de másrészről az énekesből válhat érettebb és jobb előadó, mélyülhet, komolyodhat az énekléshez való hozzáállása". Az ön énekléshez való hozzáállása hogyan változott a pályája során?
Úgy gondolom, hogy amit a Guardiannek nyilatkoztam, az ma is érvényes. Az én esetemben pedig nem tudok hozzátenni többet, csak azt, hogy a mai napig kimondhatatlanul szeretek színpadra lépni, mert
úgy tűnik, éneklésre születtem.
Amikor a „három tenor” formációt említi, többször kitér arra, hogy önök között sosem volt rivalizálás, mindössze „egészséges versengés”. Mit jelentett ez pontosan?
Ez azt jelenti, hogy a színpadon vetélytársak voltunk, és mindannyian a létező legjobb teljesítményt és előadást igyekeztünk nyújtani, de emellett nagyszerű barátok is voltunk, és remekül éreztük magunkat együtt! Színtiszta öröm volt közösen fellépnünk.
Meg lehet azt fogalmazni, hogy kinek mi volt önök közül a szerepe, ki milyen színt adott hozzá hármójuk óriási, közös sikeréhez?
„A három tenor" ötlete tőlem származott.
Kaptam egy felkérést, hogy volna-e kedvem a futball-Európa-bajnokságon, Rómában, egy klasszikus zenei maraton keretében fellépni. Azt válaszoltam, hogy talán jó ötlet volna, ha két kollégámmal együtt lépnék fel. Még csak nem is álmodtunk a későbbi óriási sikerről. Csak egy jó előadásra készültünk. Szerintem az lehetett a hatalmas sikerünk titka, hogy három olyan tenor voltunk, akik külön-külön már nagy sikerrel léptek fel korábban a világ legjobb operaházaiban, emellett pedig teljesen más hangszínnel rendelkeztünk mindhárman, és három teljesen különböző személyiség voltunk. Iszonyúan jól szórakoztunk így együtt!
Nem csak a három tenor első fellépése kapcsolódik a futballhoz: ön ettől függetlenül is nagy focirajongó hírében áll. Mit szólt az idei Európa-bajnoksághoz?
Valóban, nagy focirajongó és elkötelezett FC Barcelona-drukker vagyok, ez teljesen igaz. Bevallom, az én személyes véleményem szerint az idei Eb kisebb csalódás volt – nem volt igazán sok varázslatos pillanat. Az viszont nagyon tetszett, hogy kisebb nemzetek, mint például Izland vagy Wales
– illetve Magyarország! – megcsillogtatták kiváló tehetségüket.
A Telegraph azt idézte öntől, hogy „a 70-es, 80-as évekhez képest az emberek sokkal szélesebb rétege jár ma operába”. Ön szerint hogyan lehetne még több embert megnyerni ennek a műfajnak?
Tény, hogy az elmúlt tíz évben szerte a világon sok új operaház épült és nyílt meg. Szerény véleményem szerint
„a három tenor” nyitotta meg a klasszikus zene világát óriási közönségrétegek előtt:
olyanok előtt is, akik korábban soha nem jártak operaházban, és néztek ott végig egy előadást, mert túlságosan félénkek voltak, még ha bizonyos dallamok már korábban is tetszettek nekik. Azt remélem, hogy a jövőben még többen fogják felfedezni a klasszikus zene szépségét.
A hírek szerint az ön zenei ízlése éppenséggel kifejezetten sokrétű. A popzenészek közül kik azok, akiket szívesen hallgat?
Számomra csak kétféle zene létezik: minőségi és nem minőségi. Be kell vallanom, hogy mostanában a civil életemben is klasszikus zenét hallgatok legtöbbször, de eközben sokszor teszem fel Frank Sinatra, Tom Jones vagy Elton John számait, csak hogy néhány nevet említsek.
Kisgyerekként látta Mario Lanzát A nagy Caruso című filmben, és több helyen elhangzott, hogy ez sorsfordító élménye volt – tulajdonképpen akkor döntötte el, hogy énekelni akar. Fel tudja idézni, mi volt önre akkora hatással?
Sokkal kevésbé a történet, mint inkább a tenor hang hatott rám. Mindig is énekelni akartam: szerintem éneklésre születtem, és nagyon hálás vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek: az énekléssel! Tehát attól kezdve, hogy azt a filmet láttam, tenor akartam lenni.
Nem egyszerűen énekes – hanem tenor!
Bár már ötéves kora óta énekel, az egyetemen mégis vegyészetet hallgatott. Felmerült valaha, hogy a vegyészi pályára lépjen?
Soha! Világ életemben tenor akartam lenni!