Spiró György: A traumákat nem lehet megúszni

Spiró György, író Fotó:Dudás Szabolcs 2015.07.15.

Makszim Gorkij fantasztikus ápolónője, utolsó éveinek lelki társa, bizonyos Lipa a főhőse Spiró György új, Diavolina című kötetének. A regény hangzavaros karnevál, buja tabló a szovjet kommunizmus első évtizedeiről, amelyben az igaz ember ritka, mint őserdőben a hópehely. Lipa ilyen asszony, minden vihart kibír, félálomban is életet ment. A szerzővel beszélgettünk.

• Óvatos, ha szembejön vele egy tehetségtelen ember.
• Sok éven keresztül a tehetség leghalványabb jelét sem mutatta.
• Hihetetlen dolgokat ásott elő Gorkij életéből.
• Spiró szerint az élet vette el József Attila kedvét az élettől, ebben Németh László szemétkedése igen keveset számított.

Min múlik, milyen a viszonya a könyveivel? A Diavoliná-t szereti?

Azt hiszem, igen. Azért feltételes a mód, mert még nem tudtam elolvasni, ahhoz sok évnek kell eltelnie. Ha találok valamit, mint ezúttal Gorkij életében, amire ép elméjű ember nem számíthat, vagyis ha a történelemből olyasmit ások ki, ami engem megérint, van esélye, hogy a mű igaz lehet. Garancia persze nincs rá, menet közben sokszor el lehet rontani.

Gorkij elképesztő munkabírású, nagyszerű szerkesztő volt, és éjjel-nappal dolgozott Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Tényleg írt Gorkij egy könyvet Makarenkónak?

Valójában ő írta meg az alapanyagból a Pedagógiai hősköltemény-t. Rengeteg szerkesztést vállalt ingyen, és sose bírta megállni, hogy ne úgy bánjon bárki másnak a kéziratával, mint a saját szövegével. Nem olvastam az eredeti kéziratokat, de hogy mindent átírt, amit odaadtak vagy elküldtek neki, azt szavahihető emberek tanúsítják, akik szerint Gorkij elképesztő munkabírású, nagyszerű szerkesztő volt, és éjjel-nappal dolgozott.

A regény szerint Gorkij menekült a valóság elől, miközben őt tekintik az orosz realizmus atyjának.

Az orosz realizmusnak rengeteg atyja van, Puskinnal, Gogollal kezdődött még a romantikában, és rengetegen folytatták Salamovig és tovább. Gorkij úgy gondolta, jobbá kell írni a valóságot annál, mint amilyen, és ezt a nézetét különböző életkoraiban sokszor elismételte. Ebbe belefér a valóság meghamisítása is. Az Éjjeli menedékhely-ben a Luka nevű híres szereplő kifejezetten arra szólít fel: hazudjunk szebb világot a nyomorultaknak, hogy képesek legyenek elviselni az életet.

A sültrealista alkat inkább én vagyok Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Gorkij az életében is, a műveiben is igyekezett feloldani a konfliktusokat, ami elég bizarr törekvés valakitől, aki drámákat ír. Különös képlet, nincs hozzá hasonló sem előtte, sem utána. Olykor belehatolt az élet sűrűjébe, de sültrealistának azokat a műveit sem nevezném. A sültrealista alkat inkább én vagyok.

Ha csak a könyvből indulunk ki, a politikában sem félt konfrontálódni.

Bátor ember volt, emiatt a cárizmus alatt többször lecsukták és száműzték. A 17-es forradalom után ő volt az első, aki a szovjetrendszerről megírta a legkínosabb igazságokat. Nagyon mély tapasztalata volt gyerek- és fiatalkorából, hogy az ember élete eleve nyomorult, és erről sokat írt, amíg el nem kezdte dicsőíteni a sztálini Szovjetuniót. Ő alkotta meg a világirodalom első egzisztencialista elbeszélését, Az áruló-t. Ezzel húsz évvel megelőzte Camus Közöny-ét.

Miért éppen Gorkijt választotta?

Annyira szélsőséges a karaktere és a pályája, annyira elképesztő a korszak, amelyben élt, hogy úgy éreztem, érdemes megírni. Igen kalandos volt az élete, a korszak pedig maga a téboly. Ilyen témát nemigen szabad kihagyni.

Lipát ön találta ki, ugye?

Nem tudtam volna kitalálni. Valóban élt, és úgy hívták, mint a regényben.

Egy nő, aki cselédből lesz orvos a századforduló Oroszországában? Mindent olvasott, mindenkit ismer, helyben átlát Leninen és a szocializmuson?

Nagyszerű asszony lehetett. Már dolgoztam a regényen, amikor rátaláltam Gorkij levelezésében, amit sok kötetben adtak ki az elmúlt évtizedekben. Lipa ezt mondta, Lipa azt csinálta, Lipának az volt a véleménye, Lipának is hoztam valamit Londonból, édes Lipa, drága Lipa. Nem árt, ha ilyenkor az ember megnézi az összes hozzáférhető forrást. Lipát Andrejeva, a sztárszínésznő, Gorkij kedvese vette magához egykor cselédnek, és hamarosan a társalkodó- és barátnője lett, mert Andrejeva rögtön felfedezte a rendkívüli intelligenciáját. Vitte magával a legmagasabb körökbe is, a cári udvaroncok és a forradalmárok közé egyaránt.

Több narrátori hanggal is próbálkoztam Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Gorkij környezetében mindig nagy bizalmat tápláltak Lipa iránt. Lipának az orvosi egyetem volt az első iskolája, mert úgy tűnik, hogy elemibe nem igen járt. Más regényeimben éltem a szokásos módszerrel, vagyis a történelmi figurák közé egy-két fiktív alakot vegyítettem, de a Diavoliná-ban nincs kitalált alak, és mindenki a saját nevén szerepel. Több narrátori hanggal is próbálkoztam, végül aztán Lipa szemén keresztül sikerült láttatnom, amit szerettem volna.

A nagy, emblematikus műveit szereti még? A Csirkefej-et, Az Ikszek-et?

Az Ikszek-kel nincs baj. A Messiások-at jobban szeretem, mint általában szokták, a darabok közül pedig A békecsászár a kedvencem. Ezek talán megközelítik azt a képet, amely bennem a műalkotások hivatásáról él.

A művel a létezés felfoghatatlan tébolyát kell valamilyen módon közvetítenünk.

A követhetetlen, felmérhetetlen, formátlan őrülethez keresünk tartalmat és formát. Mindegy, hogy napraforgók vagy búzamező Arles környékén, Van Gogh képeiben benne van a teljesség intenzitása, vagyis nemcsak az emberi létezésé, hanem az egész kozmoszé. Ilyet művel persze ritkán találkozni. Nem biztos, hogy célként ki kell tűznünk magunk elé az elérhetetlen elérését, és az ilyen művet nem feltétlenül a szokványos tehetség hozza létre.

A legnagyobb művek a témájuktól függetlenül egyszerűen gyomorszájon vágják az embert Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Van Gogh nem volt különösebben tehetséges, rajzolni sosem tanult meg; gyönge festőként kezdte, de aztán megrázta magát, és attól kezdve képes volt közvetíteni azt a bizonyos valamit. A legnagyobb művek a témájuktól függetlenül egyszerűen gyomorszájon vágják az embert.

Több évtizede a négy legnagyobb élő magyar író között emlegetik.

Nem számít, hová sorolják, vagy nem sorolják be az embert ideiglenesen, az életében. Minden alkotó magányosan áll szemben a létezéssel, és amint megszületett a mű, azonnal abba a szellemi térbe kerül, amelyben az összes többi mű van, tekintet nélkül arra, kik, mikor, milyen körülmények között hozták létre.

Abban a közegben méretik meg a mű igazán, amelyben nincsenek élők vagy holtak,

nincs irodalomtörténet, ideológiák, korszakok, klikkek, csak az emberismeret.

Természetesen nagyon drukkolok, hogy minél több kollégám írjon jó műveket, de amikor olvasok, teljesen mindegy, kortársam-e a szerző vagy sem. Remekül el tudok beszélgetni a több ezer éve halott szerzőkkel is, sőt néha még válaszolnak is a kérdéseimre. Sok segítséget kaptam tőlük – ezt nevezik hagyománynak.

Jól érzi magát ma az irodalomban?

Ezen nem gondolkoztam. A megírandó művel állok szemben teljesen egyedül, azzal van dolgom. Ha bármi mással törődtem volna, soha egyetlen kötetem sem készül el. Az, hogy valaki író, magánügy, kívülről nem lehet beleszólni. Bármi történt is, sose vették el a kedvem tőle.

Azért Kölcsey elég szépen elvette Berzsenyi kedvét, hogy emlegetett halott barátait is megidézzük.

Nem hiszem, hogy egyetlen értetlen bírálat képes lenne ilyesmire, még ha maga Berzsenyi így is gondolta. Amint elkeseredetten leírta, hogy „A szent poézis néma hattyú, s hallgat örökre hideg vizekben”, már nem is volt néma az a bizonyos poézis. Ha néhány igaztalan bírálattól véget érhetne egy pálya, Adytól Móriczig és tovább rengetegen abbahagyhatták volna. Csúnya dolog volt, ahogy Németh László Babits parancsára, bértollnoki munkában leszúrta József Attila kötetét, ma is beleborzad az ember, ez azonban nem vette el József Attila kedvét az írástól.

Az élet vette el József Attila kedvét az élettől, ebben Németh László szemétkedése igen keveset számított.

Sok nagy költőnket kényszerítették szilenciumra Weörestől Pilinszkyn át Nemes-Nagyig, aztán Juhászig, majd Petriig, és meg sem fordult a fejükben, hogy abbahagyják. Radnóti a legutolsó pillanatáig írt. Hamvas Béla a megjelenés leghalványabb reménye nélkül írta a Karnevál-t és a többi művét, voltaképpen zavartalanul. Ő akként vélekedett, hogy a mű úgy is megtörténik Isten és az alkotó között, ha az alkotó le sem írja. Én ilyen messzire nem mennék, szerintem nem árt leírni, de az a lényeg, hogy a művet az alkotó létrehozza, a többi kevéssé számít.

Skálázza az őszinteségét, ha kézirattal keresik meg, kíméli a pályakezdőket?

Előre megmondom nekik, hogy őszinte leszek. Ha valaki megbízik bennem, kutyakötelességem őszintén elmondani a véleményemet, előrebocsátva, hogy tévedhetek. Sok éven keresztül a tehetség leghalványabb jelét sem mutattam a próbálkozásaimban, ezért óvatos vagyok, ha szembejön egy tehetségtelen ember, mert az voltam én is, és tudom, hogy váratlanul felnyílhat a lelkében valami. 1968-ban már hat éve írtam, és nem sikerült semmi.

Akkor egy év határidőt adtam magamnak: ha az alatt nem sikerül írnom valami érvényeset, otthagyom a bölcsészkart, elmegyek közgazdásznak. 69 tavaszán, 23 éves koromban végre született egy jó jelenetem, valami olyasmi, amit nem tudtam volna kitalálni, noha én írtam. Ez volt az első jel. Az a tehetséges ember, aki olyat tud, amit nem élt meg, vagyis tapasztalat előtti tudása van. Az ilyen tudásért azonban többnyire nagyon meg kell küzdeni.

Melyik részlet volt ez?

A sáskaevők rövidke jelenete a Hannibál című, amúgy szokványos darabban. A sáskaevők egy barlangban élnek anyaszült meztelenül, semmit nem csinálnak, csak sáskát esznek. Jön a pun hadsereg, Hannibál elbeszélget velük, be akarja őket sorozni, de azok nem hajlandók, hiába fenyegeti őket. Hannibál végül megöleti őket, majd kissé megzavarodva vonul tovább. Voltaképpen fölösleges jelenet, de egyszerre megláttam magam előtt, és leírtam. Nem következett sem az írói tervemből, sem a darab szerkezetéből, sem az életemből. Utólag úgy látom, benne van a 68-as világérzet.

Ön szerint az alakjai milyen kapcsolatban állnak azzal, amit boldogságnak nevezünk?

Fogalmam sincs, mit nevezünk boldogságnak. Kardos G. György idézett egy anekdotát: amikor Ferenc József valamelyik csata után kitüntetett egy tábornokot, és dicsérte, mennyire lobog benne a lelkesedés, a tábornok azt felelte: nem a lelkesedés lobog, hanem a szolgálat. Talán bennem is a szolgálat dolgozik. Nem vagyok hívő, de a szolgálat szenvedélye belém került valamikor. Örökléssel vagy neveléssel, nem tudom.

Az élet fontos dolgait mindig szolgálatnak tekintettem.

Egy kézirat melyik pontján áll a legközelebb ahhoz, hogy eljön az Isten, akiben nem hisz?

Nem jön el, legföljebb valami érvényessé válik a műben lassan, nehezen, rengeteg munkával. Az igazolt zsenik, Ady, József Attila, Dosztojevszkij kéziratai tele vannak javítással, áthúzással, áthelyezéssel, ők is irtózatosan megkínlódtak a szövegért, fokozatosan lett a gyengéből közepes, a közepesből kiváló.

A traumákat nem lehet megúszni, az élethez tartoznak Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Van József Attilának egy kritikája 1930-ból, amelyben porrá zúzza Az istenek halnak, az ember él című, valóban gyenge Babits-kötetet, és arra vetemedik, hogy vesz egy erőtlen Babits-képet, elkezdi javítani, és addig farigcsálja, amíg csodálatos József Attila-kép nem lesz belőle, be is vette egyik saját versébe: „A gyolcs ködökben puha varjak ülnek.” Lépésről lépésre követhető, hogyan készül el egy zseniális kép. Nem csodálom, hogy szegény Babits tüzet okádott. Istenáldotta tehetséget emlegetni merő naivitás.

Mit mondana a 16 éves Gyuri a mai Spirónak?

Talán azt, hogy ezzel-azzal kár volt az energiámat fecsérelni. De ez nem az írásaimra vonatkozik, hanem a privát dolgaimra. Egyébként hiába is mondaná, a traumákat nem lehet megúszni, az élethez tartoznak, az pedig nincs a birtokunkban.