A tiroli szexfilmek voltak a menők

Totth Benedek, író. Origo interjú 2015.

Ha csak a regénye alapján ismerné, a saját felesége is megijedne Totth Benedektől, aki az osztálytársukat meggyilkoló kamaszokról szóló Holtverseny című regénye miatt kapta meg az elsőkönyves írókat kitüntető Margó-díjat. Beszélgettünk vele összetört autóban spanglit tarháló kamaszokról, Bret Easton Ellis rémisztő cinizmusáról, meztelen csajos német újságokról és folyamatos kudarcélményről is.

• Vannak a könyvében a 2008-as kaposvári kamaszgyilkossághoz hasonló mozzanatok, de a Holtverseny nem dokumentumregény.
• A felesége azt mondta neki: „Ha nem ismernélek, megijednék tőled”.
• Az irodalomnak lehetetlen szorosan követnie az aktuális politikai eseményeket.
• Ma már nem nézik kerekfejű parasztgyereknek azt az írót, aki történeteket akar mesélni a nyelvújítás helyett.
• Lenyűgözik Bret Easton Ellis könyvei, de a cinizmusát ijesztőnek tartja.

Fordítóból lettél író. Jelentett a fordítási tapasztalatod könnyebbséget az írásban?

Máshogy nem tudsz olyan intim viszonyba kerülni egy szöveggel, mintha lefordítod. Nem ezzel a céllal vágtam bele, de utólag hasznosnak bizonyult, hogy ennyiféle hangnemben és regiszterben kellett megszólalnom. Minden írónak meg kell találnia a saját hangját: erre jó terep a fordítás. Tíz év alatt volt időm kikísérletezni, melyik stílus áll hozzám közel.

Nem veszélyes, ha valamelyik író stílusa túlzottan rád ragad?

Ez benne van a pakliban. Esett már meg ilyen velem, és elég röhejes volt: nem tudom, mit gondoltam, hogy majd pont Cormac McCarthy stílusában fogok jó szöveget írni. Az egyetemen mesélte az egyik tanárunk, hogy a hallgatók sokszor a választott szerző stílusában írják a szemináriumi dolgozatokat: aki Faulknert elemez, az hosszú, alá-, fölé- és mellérendelő mondatszörnyetegeket alkot, aki meg Hemingwayt, az rövid, letisztult mondatokat.

Hosszú, alá-, fölé- és mellérendelő mondatszörnyetegek Fotó: Polyák Attila - Origo

Többször elmondtad, és a Holtversenyen is érződik, hogy hatott rád Bret Easton Ellis. Nem féltél, hogy túlzottan hozzá hasonlítanak majd?

Mindig lenyűgöztek a könyvei, nyilván nehéz lenne kivonni magam a hatásuk alól. De soha rosszabb párhuzamot. Persze megvan a veszélye, hogy epigonná válik az ember, de ettől azért nem félek, mert semmilyen lelki rokonságot nem érzek kettőnk között. Én nem vagyok annyira cinikus, mint ő.

Nála nem is a gyilkosságok, a kegyetlenségek, a naturalisztikusan részletes kínzásleírások, hanem a cinizmus a rémisztő.

Attól még én is megijedek.

Te tudnál olyan cinikusan írni, mint Ellis, vagy a te kínzásjeleneteidben mindig maradna egy kis részvét?

Nem tudom, ezt ki kéne próbálni. Én nem vagyok olyan durva fickó – persze nem szabad megfeleltetni a szöveget a szerzővel, de azért van egy határ, amit nem lehet, nem egészséges átlépni. Az írás kicsit skizoid állapot; sokszor volt, hogy aki nem ismert személyesen, csak a könyvön keresztül, az meglepődött, mert nem ilyennek képzelt.

A feleségemet tudom idézni, aki egyszer azt mondta: „Ha nem ismernélek, megijednék tőled" Fotó: Polyák Attila - Origo

Te milyennek képzelnéd a Holtverseny szerzőjét a szöveg alapján?

A feleségemet tudom idézni, aki egyszer azt mondta: „Ha nem ismernélek, megijednék tőled”.

Sokan azt gondolják rólad, hogy azután kezdtél bele a regényedbe, amikor elolvastad az újságban a hírt a kaposvári kamaszgyilkosságról (2008. május 21-én két kaposvári gimnazista előre kitervelten, különös kegyetlenséggel megölte egy osztálytársát). Tényleg így volt?

Már sokkal az esemény előtt elkezdtem írni. Nem is emlékszem arra a pontra, amikor a hír beszivárgott a történetbe, csak arra, hogy iszonyatosan sokkoló volt. Ha csak a médián keresztül érzékeled a világot, akkor nagyon sokáig visszhangzik benned egy ilyen hír, pláne, hogy valamennyire még érintett is voltam: nem ismerem személyesen az ügy szereplőit, de a szülővárosomról volt szó, és ugyanarról a gimnáziumról, ahová én is jártam.

Az én gimnáziumi éveim alatt is voltak balhék, csináltunk hülyeségeket, de az távol volt ettől – ezért is olyan felfoghatatlan számomra az eset. De hozzá kell tennem, hogy bár vannak a kaposvári gyilkossághoz hasonló mozzanatok a regényemben, az nem a Hidegvérrel Truman Capote-tól: nincs szó dokumentarizmusról.

Az én múltam nem is elég izgalmas egy regényhez Fotó: Polyák Attila - Origo

A te gimnáziumi balhéid közül szerepel bármi a Holtversenyben?

Gondoltam rá, hogy írhatnék a saját kamaszkoromról, de rájöttem, hogy ’96-ban, amikor érettségiztem, még nem volt mobiltelefon, nem nagyon volt internet. Az már egy történelmi regény lenne. És azt hiszem, alkalmatlan vagyok arra, hogy realista prózát írjak, és mindent pontosan rekonstruáljak a szövegben. Ráadásul az én múltam nem is elég izgalmas egy regényhez: a kamaszkoromat kitöltötte, hogy minden nap iskolába és uszodába jártam. Ebben a közegben tényleg figyeltek ránk: az edzőink amolyan pótszülők is voltak.

De persze vannak a regényben megtörtént események. Az egyik legszürreálisabb talán ez: sétáltam hazafelé a városban, és a templom előtt láttam egy fára feltekeredett Volkswagent. Sehol senki, csend volt. Odamentem megnézni, mi történt: az első két ülésen senki, hátul pedig két srác ült. Behajoltam, megkérdeztem, hívjak-e mentőt. Hallgattak egy darabig, majd az egyikük megkérdezte:

nincs egy spanglid? Mondtam, hogy az nincs, de mentőt tényleg szívesen hívok.

„Nem, köszi, nem kell.” Nem tudom, mi lett velük, de másnapra eltűnt az autó.

Ez egy konstruált nyelvezet, még ha próbál is úgy tenni, mintha spontán, beszélt szövegnek lenne Fotó: Polyák Attila - Origo

A kamaszokról szóló regények állandó kérdése, hogyan tudja olyasvalaki hitelesen megszólaltatni a mai szereplőket, aki még más világban szocializálódott.

Megmondom őszintén, nem törekedtem hiteles nyelvhasználatra; ez egy konstruált nyelvezet, még ha próbál is úgy tenni, mintha spontán, beszélt szövegnek lenne. Ezzel együtt lehetnek átfedések: a napokban a volt Metro mozi környékén sétáltam, és egy 16-18 éves srácokból álló társaság beszélgetett. Mintha a könyvből idéztek volna egy szaftosabb részt. Vannak ilyenek, de a szövegnek referenciák nélkül, önmagában is működnie kell. Ha még hiteles is, az csak hab a tortán.

Egyébként egy kamaszregény szerintem attól működhet, ha az író akár húsz év távlatából sem felejti el a kamaszkor tapasztalatát, ami független helytől, időtől és nyelvtől.

A mi kamaszkorunkban a meztelen csajos újságok meg a tiroli szexfilmek voltak a menők Forrás: Origo

A Holtversenyben a kamaszoknak elég különös a szexualitáshoz való hozzáállásuk.

Hajlamos vagyok elismerni, hogy néhol talán túloztam, ráadásul szándékom szerint az elbeszélőm is egy megbízhatatlan figura; mi döntjük el, hogy mit hiszünk el neki és mit nem. De tényleg megváltozott, milyen hatások érik a ma formálódó gyerekeket:

a mi kamaszkorunkban a meztelen csajos újságok meg a tiroli szexfilmek voltak a menők, ma pedig bárki egy kattintással hozzáférhet a legdurvább pornóhoz.

Nem akarok átmenni tanár bácsiba, de kíváncsi lennék, mit mondana egy szakértő, milyen hatása lehet ezeknek a filmeknek egy kamasz pszichéjére.

Mit gondolsz, ezen kívül miért olyanok a kamaszok, mint amilyennek ábrázolod őket?

Nagyon remélem, hogy valójában nem ilyenek, vagy csak nagyon kevesen vannak, akik ennyire elveszettek, ennyire eltávolodtak mindentől. Bennem is csak egy idő után tudatosult, hogy a regényemben szinte egyáltalán nincsenek felnőttek, nem jelennek meg a szülök, az iskola: teljesen hiányzik ez a fajta háttér. Az biztos, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Nem nehéz rossz helyen lejönni az autópályáról.

Megint éhséget tapasztalok az átélhető történetekre Fotó: Polyák Attila - Origo

Irodalmi szerkesztőként milyen trendeket látsz a fiatal magyar írók műveiben?

Péterfy Gergely a Margó-díj átadásakor idézte fel: amikor ő volt pályakezdő, „kerekfejű parasztgyereknek” nézték azt, aki történeteket akart írni. Ez talán változóban van: megint éhséget tapasztalok az átélhető történetekre. A nyelvvel való kísérletezést már kimaxolta az előző néhány generáció; tényleg nagy truváj kell ahhoz, hogy ebben valami újszerűt tudjunk mutatni.

Az előző generációk nagy „nyelvújítói” lenézik a történetmesélést?

Nem hiszem, ők egyszerűen csak máshogy írtak. Nekem baromi jó élményeim voltak ezzel kapcsolatban:

nem is mertem volna megmutatni bizonyos íróknak a Holtversenyt,

sőt aggódtam, hogy mit szólnak, ha véletlenül a kezükbe kerül, de egyszer megesett, hogy egy általam igazán nagyra tartott író, odajött hozzám, és azt mondta, tetszett neki a könyvem. A „nagy öregek” attól is nagyok, hogy nyitottak az újdonságokra..

Az irodalmi kánonba is könnyebb ma már bekerülni?

Azoknak, akik most indulnak azért nehezebb a helyzete. Elég, ha megnézzük, hogy az emberek mennyit tudtak harminc éve, és mennyit tudnak ma könyvekre költeni. Azért időnként egy-egy könyv eléri a kritikus tömeget, és akkor már nem csak a haverok olvassák el.

A közvélekedés szerint ugyanakkor aki a Magvetőnél jelenik meg, máris közelebb került a kanonizációhoz.

Nem tudom, a Holtverseny megjelenésével ez mennyit változik majd. De viccen kívül, a Magvető elég nyitott mindenre, ami új. Én nem is álmodtam arról, hogy a Holtverseny magvetős könyv lesz; nem álszerénységből mondom, tényleg én voltam a legjobban meglepődve, hogy a kiadó ráharapott.

Nem tartom forradalmian egyedi regénynek a Holtversenyt Fotó: Polyák Attila - Origo

Fél évig a Magvetőnél dolgoztam, aztán különböző okokból elváltunk, de a kapcsolat megmaradt. Elújságoltam Morcsányi Gézának (a kiadó akkori vezetője – a szerk.), hogy a kéziratom meg fog jelenni egy másik kiadónál, mire azt felelte, hogy azért előbb ő is elolvasná. Végül azt mondta, szerinte még nincsen kész, de ha bizonyos szempontok alapján hajlandó vagyok dolgozni a szövegen, elolvassa újra. Úgyhogy még két évig molyoltam vele.

Nem tartom forradalmian egyedi regénynek a Holtversenyt.

Biztos, hogy a kamaszkorról lehet sokkal jobban írni,

de talán sikerült egy lépést tenni egy a magyar prózában eddig még viszonylag feltérképezetlen terület felé.

Hogyan tud ma érvényesülni egy fiatal író?

Én el vagyok kényeztetve; és a Margó-díj csak tovább fokozta ezt. Most osztották ki először, és nincs is másik, kifejezetten elsőkönyveseknek járó díj. A Margóra negyvenhét kötetet neveztek, és amit ezek közül olvastam, mind erős művek voltak – kár, hogy csak egy Margó-díjat adnak. Egy barátom írta, hogy az első könyv hőstett. Már ezért ki lehetne osztani egy-egy díjat mindenkinek, aki megírta az első könyvét.

Újrafordítottad a Szép új világot, írtál kritikát a Zabhegyező új fordításáról. Szükség van arra, hogy a fontos szövegeket időről időre újrafordítsák?

A Zabhegyezőről megjelent korabeli kritikák egyöntetűen elismerték, hogy Salinger szövege nagyon ügyesen imitálja az akkori, keleti parti kamaszok nyelvhasználatát. De ebben benne van a veszély, hogy tíz-húsz év múlva a gyorsan változó argó miatt viccesnek, rosszabb esetben röhejesnek hangzik a szöveg. Persze nem akarom a kettőt egy lapon említeni, de simán lehet, hogy a Holtverseny nyelvezetén is jókat fogunk röhögni tíz év múlva.

Nehezen tudok megbékélni azzal, hogy sok mindenről nem tudok eleget Fotó: Polyák Attila - Origo

Az újrafordítás pedig szerintem tök jó dolog, mert választási lehetőséget ad az olvasónak. Nem lesz senki szegényebb attól, ha egy műnek van két-három szövegváltozata. Ha valami tökéletes, akkor persze nem biztos, hogy csakazértis új fordításra van szükség, de például a Zabhegyező címnek, hangozzon akármilyen jól, semmi köze nincs a regényhez. Az is igaz, hogy az eredeti címet jól lefordítani lehetetlen küldetés. A műfordító folyamatosan a lehetetlennel próbálkozik. Úgyhogy aki nehezen viseli az állandó kudarcélményeket, inkább ne fordítson.

Az aktualizálás már bonyolultabb kérdés, nehéz arra válaszolni, hogy egy modern szó az olvasónak vagy az adott mű korabeli szereplőjének szól-e, de engem például nem zavar, ha mai szlenget olvasok Nádasdy Ádám Shakespeare-fordításában.

Az idei Göteborgi Könyvvásár – ahol Magyarország menekültpolitikája ellen tiltakoztak – egyik fő kérdése volt, hogy az íróknak kell-e véleményt alkotniuk az országuk társadalmáról, politikájáról.

Az írók ki vannak téve a veszélynek, hogy megkérdezik őket bizonyos dolgokról – akár egy nemzetközi könyvvásáron is. Én még nem kerültem ilyen helyzetbe, és alapvetően távol áll tőlem az aktuálpolitizálás, de ha megkérdeznek, igyekszem válaszolni. Az már más lapra tartozik, hogy sosem érzem eléggé felkészültnek magam. Nehezen tudok megbékélni azzal, hogy sok mindenről nem tudok eleget.

Szerinted hiányzik a magyar irodalomból, hogy több regény szóljon a legaktuálisabb társadalmi-politikai problémákról?

Nehéz kérdés, mert sokan pont azért olvasnak, hogy egy időre ki tudjanak lépni a valóságból. Persze vannak remek eszközök a probléma áthidalására.

A skandinávok például nagyon komoly társadalmi-politikai problémákat feszegetnek a krimijeikben.

Az meg alkati kérdés, hogy ki milyen témákhoz nyúl, és a nagyon kurrens dolgokról talán nehezebb is beszélni. Minden annyira gyorsan változik, hogy szinte lehetetlen lépést tartani az eseményekkel: leírsz egy mondatot, de mire kitennéd a pontot, már ki derült, hogy az nem is úgy van, nem is úgy történt. Az irodalomnak lehetetlen ilyen szorosan követnie az aktuális eseményeket, és talán nem is ez a dolga.