Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A fotóművészt április 26-án délután érte a halál otthonában.
A külföldön Martin Szipálként, művésznevén Martin S. Martinként ismert fotóművész 1924-ben született Szolnokon. Gyermek- és fiatalkorát Debrecenben töltötte, majd Budapesten telepedett le. Édesapja Szipál Márton Károly udvari fényképészmester volt.
A fotózást Münchenben tanulta, 1942-ben tett mestervizsgát.
A második világháború alatt pilóta volt, később hadifogságba került.
A háború után 1946-ban nyitotta meg első üzletét Debrecenben.
1953-ban tagja lett a Budapesti Fényképész Szövetkezetnek, 1954-ben alapító tagja volt a Debreceni Művészfényképészek Szövetségének, 1956-ban pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségének.
1956-ban emigrált az Amerikai Egyesült Államokba, ahol keresett fotós lett belőle. Hollywoodban négy évtizeden át fényképezett filmsztárokat, többek között John Wayne-t, Tommy Lee Jones-t, Leslie Nielsent, Tracy Nelsont, Charlene Tiltont, Margaux Hemingway-t, Timothy Huttont, Priscilla Presley-t illetve Kareem Abdul-Jabbart.
1997-ben tért vissza Magyarországra, ahol fotós újságok munkatársaként dolgozott és tanított. Életéről és munkásságáról 2004-ben jelent meg a Sztárok sztárfotós szemmel című könyv.
Szipál Márton több hazai és nemzetközi pályázaton nyert díjat. Munkáit a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum őrzi.
Önmagát „életművészként” szerette meghatározni. „Hogy ebből a szakmából így meg tudtam élni, Rolls Royce-ot vezettem, a Hollywood Hillsen laktam, a legjobb részen volt a városban az üzletem, ez életművészet” – mondta 2009-ben a Pixinfónak adott interjújában.
Legfontosabb forrásaként édesapját nevezte meg. „Gyerekkoromban apám sokat beszélt a fényképészetről, tanított, senki nem tudott annyit akkor Magyarországon, mint ő. A századforduló után, Münchenben nyílt egy művészeti akadémia, azt végezte el. A fotó a festészetből jött, ott is festészetet tanítottak, ezt próbálta nekem, mint egy jó apa átadni. Mondani sem kell, én inkább rohantam ki a konyhába játszani,
azt gondoltam, soha az életben nem leszek fényképész.
Nem is beszélve arról, hogy a húszas években hasonló világ volt, mint most: apám küzdött, hogy kifizesse a rezsit, gondoltam, ilyen szakmát nem akarok. Ha nekem valaki akkor azt mondta volna, hogy fényképész leszek, azt válaszoltam volna, bármi, csak az nem. Hálistennek, amit az ember gyerekkorában, gyűlöl, azt sohasem felejti el. Néha, amikor előadást tartok, azt hallom, apám hangja jön ki a számon – ötven éves koromban bocsánatot is kértem tőle azért, mert gyerekként nem figyeltem rá.”
Hazatéréséről azt mondta: „Nagyon meg vagyok elégedve azzal is, hogy hazajöttem, egyáltalán nem hiányzik Amerika, ott már mindent kipróbáltam.”
