Megölném magam, ha sokat kéne tévéznem - a Dead Can Dance a Quartnak

A Dead Can Dance énekesnőjének nagy kedvence Sebestyén Márta, zenélés után megőrjíti a tévé, és jó pénzt kap a filmzenékért. Lisa Gerrarddal minderről a Sportarénában adott koncert előtt beszélgettünk. (Koncertkritikánk itt olvasható.)

Szoktál visszatekinteni a Dead Can Dance pályájára [career]? Milyennek látod, folyamatos változásnak, fejlődésnek, vagy látsz benne nagy váltásokat?

Én nem tekintem ezt karriernek [career]: ez az életművem, nem valami biznisz. Igaz, most már keresünk vele pénzt, de a közös zenélésünk első kilenc évében egy fillért nem kaptunk érte. Tulajdonképpen még mindig sokkol, hogy meg tudok élni a művészetemből - soha nem terveztem ilyesmit. Szóval ha visszatekintek, akkor inkább az életünket látom. 31 éve kezdtünk el együtt dolgozni [Brendan Perryvel]. Vannak közös emlékeink már tini korunkból is. De tudod, mindig meglepő, amikor belenézel a tükörbe, és egy idős ember néz vissza rád, mert te magadat egyáltalán nem érzed idősebbnek. [Lisa Gerrard 51 éves.] Lehet, hogy hamarabb elfáradsz, megfájdulnak néha a tagjaid, de még mindig ugyanazok az álmaid, ugyanazok az ideáljaid, és még mindig ugyanolyan a kapcsolatod a benső éneddel. Brendannal együtt egy csomó mindenen mentünk keresztül, ezek az élményeink tettek minket azokká az emberekké, akik ma vagyunk. És igazából a művészetünk mutatja meg a legtisztábban, hogy kik vagyunk. A zene által kommunikálunk egymással.

Ebbe a zárt világba hogyan lépnek be külső hatások?

Amikor kislány voltam, török negyedben éltem Melbourne-ben, úgyhogy nagyon sok török zene szólt körülöttem. Hallgattam azokat az örvénylő, kavargó énekhangokat [mutatja], és megpróbáltam utánozni. Mint amikor először veszel a kezedbe furulyát, és az első dolgod az, hogy egyszerre lefogd az összes lyukat. Aztán később Edith Piaf, Maria Callas volt rám nagy hatással, és férfiak is: Jacques Brel és mások, a világ minden tájáról. Hallgattam őket, és megpróbáltam a tőlük ellesett fogásokkal színesíteni a saját palettámat - és ez az, ami igazán kinyitja az ember hangját. Gondolj csak bele: egy énektanár arra tud megtanítani, hogy hogyan kell elénekelni egy dalt; és ha elég sokszor és elég jól elénekelted, akkor kapsz egy nehezebb feladatot. Az igazi tanulás a belsőből fakad, abból, hogy olyan célokat állítasz magad elé, amiket még nem tudsz elérni. Én ráadásul nemcsak énekes vagyok, hanem zeneszerző is, amit szintén meg kell tanulni. Amikor Brendannel találkoztunk, már mindketten írtunk zenéket külön-külön, és szerintem az ez érdekes a közös munkáinkban, hogy mind zeneszerzőként, mind énekesként kiegészítjük egymást.

A filmzenés munkáid hatottak arra, amit a Dead Can Dance-szel csinálsz? Én érzek ilyen hatást, például a vonósokon.

Nem tudom, talán. Alapvetően azért az alapján kértek fel filmzenék írására, amit korábban csináltam. Megtalálták a zenémben azt, amit kerestek - vagyis már eleve ott volt benne, abban, ahogy írok. Úgyhogy emiatt nem is kell bármit másként csinálnom, amikor filmeken dolgozom. Sokan mechanikus munkának tekintik a filmzeneírást, kitöltik a kitölteni való helyeket. Ezért amikor egy nem ilyen módon, vagy nem kifejezetten filmhez írt zenét raknak a képek mellé, akkor ez sokkal erősebb hatást tud elérni. De persze egy filmben nem lehet mindig ezt csinálni: a zenének gyakran diszkrétnek kell lennie, csak finoman rá kell erősítenie a hangulatokra. Egyébként gyakran előfordul, hogy úgy keresnek meg, hogy megmutatják egy évekkel azelőtti zenémet, és egy ahhoz hasonlót kérnek. Volt olyan, hogy egy húszéves darabomat mutatták.

És képes vagy ilyenkor olyan darabot írni, amilyet húsz évvel azelőtt?

Ugyanaz az ember vagyok, mint húsz éve, úgyhogy ha én írom, akkor mindenképpen olyan lesz. Nincs szó arról, hogy minden egyes alkalommal, amikor zenét kezdesz írni, teljesen újraalkotod magadat - a zenéd olyan, mint te vagy.

Egy interjúban azt mondtad, hogy nem a pénz miatt tért vissza a Dead Can Dance, mert ha ez lenne a motiváció, akkor mással többet tudnál keresni. Itt a filmzenére gondoltál?

Igen, azokkal nagyon jól lehet keresni. Legalábbis az egyik oka annak, hogy ennyi ilyen megbízást vállaltam el, az, hogy családom van, el kell tartanom a gyerekeimet. De a zenének így is teljesen át kell adnod magad. A zeneírás nem egy munka, nem lehet csak úgy beindítani, mint egy gépezetet. Persze jó, hogy fizetnek érte, és lehet, hogy volt egy-két megbízás, amit másként nem vállaltam volna el; lehet, hogy nemet mondtam volna, mert jobban esett volna csak lustálkodni, olvasni az ágyban, tévézni... De hát ilyen az élet, muszáj pénzt keresni.

Nehéz elképzelni téged, amint tévét nézel.

Nem is nézek sokat. Van egy-két műsor, amit szeretek, de aztán elég hamar megunom az egészet. A tévé az érzékek bombázása, és elég törékeny személyiség vagyok. Pontosabban erős vagyok, de miután egész nap a stúdióban dolgoztam, azután nem bírom elviselni azt a középszerűséget, ami a tévéből árad. Meg is ölném magam, ha túl sokat kellene néznem. Mert amikor zenélsz, mindennek nyitottnak és élőnek kell lennie. És ha ebben az állapotban kiteszed magadat a középszerűségnek, az megőrjít. Az azt kívánja, hogy zárulj be, míg a zene azt, hogy nyílj meg.

Hogyan lehet elérni ezt a nyitottságot?

Egyszerűen csak azáltal, hogy dolgozol.

Bemész a stúdióba, és jön is magától?

Igen, bemész, írsz, hallgatsz, érzel, és egyre jobban és jobban megnyílsz. A nap végére aztán egészen törékeny leszel. Úgyhogy óvatosnak kell lennem. Nem igazán élek társasági életet; vannak nagyon közeli barátaim, sok időt töltök a családommal, és sok időt egyedül vagy az állataimmal. Nem megyek gyakran ki a városba. Ismerem a saját határaimat. De hát én ezt választottam: a művészet fontosabb számomra, mint a társadalmi élet. Ha a barátaim, ha igazán szeretnek, elfogadják ezt. Van egy nagyon jó barátom, aki a szomszédban él, őt heti egyszer meg szoktam látogatni.

Először 1996-ban léptetek fel itt Budapesten...

Igen, egy szabadtéri koncert volt, emlékszem rá, nagyon jó volt. Láttam egy fekete hajú nőt hátul, és arra gondoltam, hátha Sebestyén Márta az. Ő az egyik kedvenc énekesem. Londonban láttam a Muzsikással, nagyszerűek voltak.

Az 1996-ban egy világzenei fesztivál volt. Mit gondolsz a világzenéről?

Az egész olyan hiú dolog. Mindig is ott volt a világban az a rengeteg nagyszerű zene, és akkor egyszer csak a nyugati kultúra "felfedezi" ezeket, csak mert valaki úgy döntött, hogy valami kicsit hasonlót fog csinálni. Nem hiszem, hogy mi világzenét csinálnánk; egyszerűen csak nagyon sok minden hatással volt ránk különböző kultúrákból. Nem igazán szeretem azt a kérdést, hogy "milyen fajta zenét csináltok?" Zenét csinálunk, ennyi.

Van valamilyen ideális helyzet, amelyben a legjobb a zenédet hallgatni?

Amikor készen vagyok valamivel, szeretem sötétben meghallgatni. Lekapcsolom a lámpákat a stúdióban, és így igazán odafigyelve meg tudom hallgatni. De arra vonatkozóan, hogy mások hogyan hallgassák a zenémet, nincsen semmilyen preferenciám. Van néhány nagyon közeli barátom, és előfordult, hogy sok-sok munkával befejeztem egy lemezemet, elvittem hozzájuk, betettük - és öt perc után kikapcsolták, hogy tudjunk beszélgetni. És ez tök jó volt így: ők engem szeretnek, nem a zenémet. Azzal nekem kell foglalkoznom, nem nekik.