Talán mazochisták vagyunk - Omar Hakim és Rachel Z a Quartnak

Omar Hakim az egyik legelismertebb dobos, aki egyszerre otthonos a pop-rock és a jazz világában. David Bowie, a Dire Straits, Sting, Madonna, Michael Jackson és még sok sztár lemezein, illetve turnéin dobolt; másfelől a Weather Report tagja volt, játszott Miles Davisszel, Bobby McFerrinnel és kb. mindenkivel. Felesége, Rachel Z zongorista inkább a jazz világában ismert, például a Steps Ahead fúziós zenekarból vagy Wayne Shorter mellől, de Peter Gabriellel is turnézott. Kettejük The Trio Of OZ nevű zenekara április 4-én lépett fel a Budapest Jazz Clubban. A koncert előtt beszélgettünk a jazz szexiségéről és a pophoz fűződő viszonyáról; technikáról és kommunikációról.

Rachel, a honlapodon szerepel egy interjúrészlet, amiben azt a frappáns mondatot mondod, hogy "maradjon a jazz szexi!".

Omar Hakim: Igen, ez a szöveg újra meg újra előjön. [nevetnek]

Úgy tűnik, hogy manapság a jazzről sokan gondolják, hogy nem szexi, nem?

Rachel Z: Na igen, itt vagyunk Budapesten, ami tele van gyönyörű nőkkel, modellekkel, nagyszerű partikkal, te meg a jazz szexiségéről akarsz beszélni?! Na de hát nézd csak meg ezt a zenekart: Omar nem szexi? És Luques [Curtis, bőgős]? [nevet] Na szóval egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, Omar sokat szokott beszélni arról, hogy a zene kommunikáció. És a kommunikációban a szexualitás, a férfi és női oldal mindig szerepet játszik. Ezért aztán a zenében is fontos a férfias és nőies jelleg, illetve egy-egy ember személyiségének férfias és nőies oldala. Az, hogy "maradjon a jazz szexi" viccesen erre utal. Valójában egy csomó emberről mondhatjuk, hogy ezen dolgozik: Robert Glasper, Jeremy Pelt és mások, akik szeretnék, hogy ez a zenei forma nyitottabb, szórakoztatóbb legyen.

Azért elég messzinek látszik az a korszak, amikor a jazz volt a leglázadóbb zenei műfaj. Szerintetek vissza kéne hozni azt a fajta energiát?

Rachel Z: Ó, én mindig csak bajba kerülök, igazi lázadó vagyok. [nevet] Fontos, hogy a jazznek legyen jelentése. Gondolj arra, amikor Coltrane spirituális mélységet adott a zenéjének, vagy az afrocentrikus mozgalomra. Számunkra a jazz célja a gyógyítás, hogy a szeretetet terjesszük. Talán egy kicsivel kevesebb lázadás és több béke jót tenne a világnak.

A Trio Of OZ játszik popfeldolgozásokat, és mindketten dolgoztok popzenészekkel. Lehet olyan véleményeket hallani, hogy a jazz bonyolultabb és ezért értékesebb művészeti forma. Ti találkoztok ilyesmivel?

Omar Hakim: Először is nagyon fontos elmondani, hogy egyáltalán nem új dolog, hogy jazz-zenészek popdalokat hangszerelnek át, gondolnak újra. John Coltrane a hatvanas évek elején felvette a My Favourite Thingst; Miles Davis a karrierje késői szakaszában a Human Nature-t dolgozta fel Michael Jacksontól. Már ebből is látszik, hogy nem igaz, hogy a jazz olyan "magas szintű művészet", aminek nem is kell odafigyelnie a popzenére. Ha a jazz meg akarja érinteni az embereket, akkor nem árt néha hozzányúlni egy közismert dalhoz, és ezt új szemszögből megmutatni, a dallamot vagy a dal mögött álló elgondolást újraértelmezni. Ez a jazz: a lehetőségek feltérképezése. Néha saját számainkkal tesszük ezt, máskor pedig olyanokkal, amiket általunk szeretett szerzők írtak, legyenek klasszikus zeneszerzők vagy rockzenészek. Nem is értem, honnan jött ez az elgondolás, hogy a jazz ilyen beszűkült. A legjobb arcok mindig is a nyitottságot hangsúlyozták.

Sokan úgy vélik, hogy a nyolcvanas években vett konzervatív irányt legalábbis a jazz intézményesült oldala. [Lásd például ezt a cikket.]

Rachel Z: Eljött értünk a jazzrendőrség! Szeretném megmutatni ezeken a kottákon, hogy pontosan mit csinálunk. Itt van például az I Will Possess Your Heart, a Death Cab For Cutie száma. Újraharmonizáltuk, és beleillesztettünk a Red Clay-ből kiinduló variációkat, de ezeket is újraharmonizáltuk. Nagyon gyors és nagyon nehéz eljátszani. Olyan technikákat használok, amelyeket Wayne Shorterrel zenélve tanultam. Szóval lehet, hogy egy egyszerű popdalból indulunk el, de a sztenderdeknél nehezebben eljátszhatóvá tesszük. Talán mert mazochisták vagyunk... Vagy itt van a Lost a Coldplaytől [itt egy videó a feldolgozásról], amely egészen kellemesen indul, egészen a középrészig, ahol a groove-ra rákerül egy csomó Omar Hakim-féle szépség, amiket egyáltalán nem könnyű eljátszani, hiszen ez a csávó elképesztően technikás. Aztán a szólók és az akkordváltások. Nem elégszünk meg az eredeti akkordokkal, amelyekből a mai popzenében amúgy is általában kettő-három szokott lenni. De mindeközben tisztelnünk is kell az eredeti dalokat is.

Ez a fajta nyitottság megvan a popzenében? Mondjuk amikor Stinggel játszottál...

Omar Hakim: Nem, ő nagyon világosan leszögezte, hogy poplemezt készítünk. Az igaz, hogy olyanokkal akart együtt zenélni, akik játszottak jazzt, mint ahogy ő maga is innen indult, a Police előtt big bandekben bőgőzött - és a brit rockzenében amúgy is sokan jöttek a jazz felől. Sting egy zseniális popdalszerző, mind a dallamokat, mind a szövegeket nézve. Pontosan tudja, hogyan kell összerakni egy dalt. A pop és a rock teljesen más formula, mint a jazz. Nem arról van szó, hogy könnyebb vagy alacsonyabbrendű. Egészen más képességekre, másfajta zenei gondolkodásmódra van szükség ahhoz, hogy jól játsszál rockot; sok jazz-zenész nem is képes erre. A rockdobolás például sokkal inkább a testi erőre támaszkodik, sokkal agresszívabb. Tudod, én minden műfajt tisztelek, akár a Weather Reporttal játszom, akár Stinggel vagy Madonnával - soha nem úgy megyek oda, hogy "á, ez szar", vagy hogy "ez könnyű, lenyomom simán". Nem: minden műfaj megköveteli a figyelmet, a felkészültséget, a képességeid mozgósítását, ha jól akarod játszani.

Többször beszéltetek a technikáról. Nekem az a tapasztalatom, hogy ezt nagyon fontosnak tartják azok, akik még tanulnak; a nagyon technikás játékosok viszont gyakran arról beszélnek, hogy nem ez a lényeg.

Omar Hakim: Ez egy érdekes megfigyelés. Ha nagyon keményen dolgozol azért, hogy magas szinten tudj játszani egy hangszeren, és aztán eléred ezt, akkor rájössz, hogy az érzéseid kifejezéséhez valami magasabb dologra kell hagyatkoznod, nem pusztán önmagadra. És amikor erre rájössz, akkor a zenélés technikai aspektusa már csak egy eszköz lesz, amit arra használsz, hogy a legbenső érzéseidet felhozd magadból. Igazából ez a lényeg: gyakorolhatsz és gyakorolhatsz, de a következő szintre nem a fizikai értelemben vett technika fog felemelni. Itt már egy spirituális tapasztalatról van szó, a kommunikáció magas rendű formájáról: hogy odafigyelj a zenésztársaidra, hogy egy közösséget alkoss velük. Ezt nem lehet gyakorlással elérni, ezt át kell élni. Nem tudsz jól együtt zenélni másokkal, ha ügyesen játszol, de nem vagy képes figyelni rájuk; ha az egód megakadályozza, hogy megértsél másokat.

Rachel Z: A másik oldala az, hogy a technika azért elengedhetetlen a jazzben. Képesnek kell lenned arra, hogy bizonyos dolgokat megcsinálj, ezt nem lehet megkerülni. Ott van például Thelonius Monk. Nem hiszem, hogy ő ne lett volna egy technikailag kiemelkedő zenész; egyszerűen csak másként, egyfajta szögletes módon akart zongorázni. De feltehetően el tudott volna játszani egy Chopin-etűdöt, ha muszáj. A mai fiatal zenészek egyébként elképesztően technikásak. Inkább a kommunikációjukon, az ízlésükön, az emberi oldalon kell dolgozniuk. Persze vannak olyan zenészek is, akik minimális tanulás után olyan dalokat képesek írni, amik megérintik az embereket; és talán nem játszanak jól, viszont a szívükből jön a zene. Ideális esetben ez a fajta gyermeki öröm megmarad később is, amikor egyre jobb és jobb leszel. Akármilyen bonyolult is a zene, ezt a fajta örömet meg kell őriznie.

Omar, hogyan kerültél a popzenébe? Jól tudom, hogy Carly Simon volt az első popzenész, akivel játszottál?

Omar Hakim: Nem, nem, már egészen korán játszottam R&B-t és popot. Ötévesen kezdtem dobolni; professzionális szinten tízévesen léptem fel először az apám zenekarával. Közben a barátaimmal játszottunk funkot, rockot, mindenfélét. Úgyhogy soha nem okozott gondot a különféle stílusok közötti váltás. Tizenöt évesen turnéztam először Jay Masonnel, aki nem igazán volt sztár, de olyanok előtt léptünk fel, mint a Sly & The Family Stone, Doobie Brothers, Hall & Oates, Rory Gallagher. Nagyon fiatalon nagyon sok sztárt láthattam. Szóval ezért tudtam minden probléma nélkül dobolni olyan különböző előadókkal, mint Weather Report, David Bowie, Sting vagy Madonna, mert gyerekkoromtól kezdve ez volt számomra a természetes.

Mindketten játszottatok sokezres közönségek előtt, a Trio Of OZ-zal viszont jóval kisebb jazzklubokban léptek fel. Ez a váltás nem furcsa azért?

Omar Hakim: Jó dolog, érdekes ilyen közel lenni az emberekhez. Talán számukra is érdekes, hogy ilyen jól láthatnak minket. Egy nagy színpad személytelen; egy klubban sokkal természetesebb, emberibb minden. Az igazi zenerajongók számára ez nagy élmény.

Rachel Z: Látnak mindent, amit Omar csinál, látják, hogy én hogyan reagálok erre, esetleg meglepődök stb. Nagyon érdekes volt, amikor Peter Gabriel Growing Up turnéján úgy játszottunk, hogy középen volt a zenekar, és a közönség körülvett minket. Peter azt találta ki, hogy a zenekar tagjai egymás felé nézzenek, és a közönség betekinthetett a színpadra. Láthatták, ahogy a zenészek egymásra néznek, egymással kommunikálnak. Az volt a cél, hogy ezt az élményt egészen nagy helyszíneken is meg tudjuk valósítani; volt, hogy harmincezren voltak. És ez jórészt sikerült is; legalábbis a zenekaron belül nagyon jó volt az interakció. Jó lenne, ha ezt a jazzben is meg tudnánk csinálni. Mi is hárman amolyan félkörben állunk fel a színpadra, és reméljük, hogy a közönség lesz a zenekar negyedik tagja. Nem tudom, hogy mekkora közönséggel lehet még ezt megcsinálni. A jazzben talán 1500-2000 ember lehet a határ, vagy talán már az is túlságosan nagy.

Omar Hakim: Inkább azt mondanám, hogy más élmény.

Rachel Z: Igen, és másképpen is játszol.