Ez a fajta erő csak a nőkben van meg - a Paramore a Quartnak

A tizenévesek körében világszerte népszerű Paramore együttes először lépett fel Magyarországon hétfő este a Budapest Parkban, előtte Hayley Williams énekesnővel, Taylor York gitárossal és Jeremy Davis basszusgitárossal a zenekar körüli változásokról, az erős nőkről beszélgettünk, no meg arról, hogy örülnek-e, hogy már senki sem használja az emo jelzőt rájuk - egészen addig, amíg rájuk nem esett egy Anthrax-poszter.

Taylor York, Hayley Williams és Jeremy Davis Fotó: Hajdú D. András - Origo

Elég komoly táborotok van itt Magyarországon már egy ideje, mégis csak most vagytok itt először, szóba sem került korábban egy budapesti koncert?

Hayley: Valóban nem voltunk itt eddig, és igazság szerint most se nagyon tudjuk, mire számítsunk. De ha csak pár ember jönne el a koncertünkre, akkor is örülnénk, hogy itt lehetünk.

Az idei volt az első olyan lemezetek, melyet már csak háromtagú együttesként vettetek fel, melyikőtöknek jelentette ez a legnagyobb váltást?

Taylor: Mindhármunknak nehezebb volt ebben a felállásban felvenni ezt a lemezt, ugyanakkor izgalmas is volt, hogy jobban megmutathattuk a saját hangunkat, és ez újfajta felelősséggel is járt. Kreatívabbnak kellett lennünk, ami kicsit ijesztő volt, hiszen addig egy egészen másfajta felállással dolgoztunk, és az is benne volt, hogy ez az új már nem fog tetszeni annyira az embereknek. De összességében jó tapasztalat volt.

Jobban érzitek magatokat most a zenekarban?

Hayley: Mindenképpen egyszerűbb, hogy különféle feladataink vannak a zenekarban, amit furamód nehezebb volt több emberrel megosztani. Az tűnne pedig logikusabbnak, hogy több emberrel könnyebben oszlanak meg a feladatok, de valójában pont, hogy könnyebb így. És végre megint jól kijövünk egymással, most újra azt érzem, hogy egy valódi zenekarban játszom.

Ezért döntöttetek így, hogy nem vesztek be új tagokat a távozók helyére?

Jeremy: Nem is igazán foglalkoztunk ezzel, most így nagyon jól együtt van a társaság, és ez a lényeg.

paramore interjú Fotó: Hajdú D. András - Origo

Hayley, voltak számodra igazán meghatározó énekesnői példaképek?

Hayley: Igen, de ezek változnak. Amikor felnőttem, Brody Armstrong volt a példaképem a Distillersből, aztán Gwen Stefani, akit nagyon bírtam, ahogy viselkedett, ahogy beszélt, és amilyen szövegeket is írt. De ahogy idősebb lettem, úgy lett számomra egyre fontosabb Siouxsie Sioux és Debbie Harry – mindketten nagyon erős nők. Tudod, amikor Tennessee-be költöztünk, anyám is egyedül nevelt engem, és az ő példája nekem végig nagyon sokat segített abban, hogy megtaláljam a hangom. Van az a fajta erő, ami csak a nőknek adatik meg. Siouxsie és Debbie pedig egy olyan férfias műfajban tudott érvényesülni, mint a punk rock, és ez egy óriási dolog szerintem.

Melyik a kedvenc Siouxsie and the Banshees-számod?

Tudom, hogy ez klisé, hiszen a legnagyobb slágerük, ráadásul csak feldolgozták, de valahányszor hallom a Dear Prudence-t, azt kívánom, hogy bárcsak én írtam volna így, ebben a formában, ahogyan ők játsszák.

A Now című szám videoklipjében megölelsz egy katonát, aki épp le akar ütni. Ez a fajta problémamegoldás jellemző rád?

Hayley: Hát itt inkább arról volt szó, hogy a dallal azt az üzenetet szerettük volna átadni, hogy a gyűlölet, a keserűség és a hasonló negatív dolgok mindenkit magukkal rántanak egy idő után, ha csak nem tesz valami pozitív gesztust a spirál megállítása érdekében. Leginkább azt akartuk megmutatni a táborunknak, hogy ez az együttes sok mindenen átment mostanában, elég nehéz korszakokon is, de egy idő után ezeket a sérelmeket el kell engedni, tovább kell lépni. Ez nyilván egy folyamat eredménye, és nem megy egyik pillanatról a másikra, de el kell rá határozni magadat – ez például a mi esetünkben egy fontos lökés volt ahhoz, hogy elkezdjünk dolgozni a lemezen. És ezt ez a dal és a klip is visszaadja szerintünk.

paramore interjú Fotó: Hajdú D. András - Origo

Mindannyian Los Angelesbe költöztetek az új lemez felvételekor, vagy csak Hayley?

Hayley: Mindhárman Nashville-ben lakunk továbbra is, csak én vagyok az, aki rengeteg időt töltök ott, leginkább azért, mert a barátom ott él. De az otthonom Nashville, minden alkalommal szeretek oda visszatérni, hiszen nagyjából minden odaköt: a családom, az ismerőseim.

Jeremy: Los Angelesben a napsütés volt a legjobb. Amikor az ember épp írói válságban van, depressziós, és kint még ronda esős idő is van, akkor az még meg is duplázza a nyomást. Kaliforniában ilyen nincs, talán egyszer, ha esett, amíg ott voltunk, egyből oda is gyűltünk az ablakhoz, mert ilyet arrafelé ritkán látni. [nevet]

Megkönnyebbültetek, hogy az emo kifejezést már jóval kevesebben használják, mint öt-hat éve?

Hayley: Ez bennünket sosem érdekelt.

Taylor: Az emberek azt mondanak ránk, amit akarnak, mi sosem skatulyáztuk be magunkat sehová. Mi sokszor játszottunk együtt metálzenekarokkal vagy rockegyüttesekkel, és nem befolyásoltak a stílusnevek, és azt szeretnénk, ha az emberek nyitottak lennének...

Fotó: Hajdú D. András - Origo

[ebben a pillanatban Hayley fejére esik a falról az Anthrax fellépését hirdető poszter]

Hayley: Jézusom, azt hittem, hogy egy pók!

[pár másodperc zavar]

Taylor: ... Szóval, igen, hívhatnak bennünket, aminek akarnak, még ha ez a szó már senki sem tudja, mit is takar pontosan. A nyitottság a lényeg.