Mit vacakolnak ezzel a hülye zenével? - Szalay András a Quartnak

Szalay András zenész és nemzetközi hírű hangszerfejlesztő mérnök. 1974-től a Panta Rhei zenekarban játszott progresszív rockot, valamint sanzontól diszkón át jazzig mindent. Első lemezüket bezúzták, de nem politikai okból, hanem a Bartók-örökösök ellenállása miatt; később Erdős Péter találta ki, hogy vegyék be Laár Andrást. Szalay András kezdetben hobbiból, majd a zenekar kedvéért épített hangszereket, a nyolcvanas évektől pedig ezen a területen dolgozik. A ZX-81 számítógéphez tartozó, nagy figyelmet kiváltó gépeit Presser Gábor és az Omega is használta. Ezeket még Magyarországról próbálta kijuttatni a nemzetközi piacra, majd belátta, hogy ha ezzel akar foglalkozni, külföldre kell mennie. Főleg gitárszintetizátorokkal foglalkozik; számos, a hangszerpiacon széles körben elterjedt újítás, szabadalom fűződik a nevéhez.

Szalay András otthonában, hangszerei, gépei között egy egész délutánt eltöltöttünk. Alább beszélgetésünk szerkesztett változata olvasható. Előbb szó esik a Panta Rhei pályafutásáról, bezúzott lemezeiről, (részben észrevétlen) sikereiről; majd hangszerfejlesztő karrierjét tekintjük át. Végül a legfontosabb, Szalay András által fejlesztett hangszerekről külön-külön is lesz szó. Ezt a részt igyekeztünk úgy megírni, hogy csak néhány alapfogalom ismerete legyen szükséges a megértéshez.

Az első hangszerek, az első szintetizátor

Együtt jött a zenélés és a hangszerépítés. Először gitárt, erősítőket építettünk, de hát ezt akkoriban mindenki csinálta Magyarországon, hiszen baromi drágák voltak a jó hangszerek. Az első ez a kamu Fender gitár volt, amit 13 éves koromban építettem [az alábbi képen]. Azután kezdett igazán érdekessé válni a dolog, hogy 1974-ben megalapítottuk a Panta Rhei zenekart, és szintetizátorokat kezdtünk építeni. Ekkor kijött az a különbség köztünk és a korabeli erősítőbarkácsolók között, hogy nekünk volt tudományos hátterünk. Fizikusként megvoltak az akusztikai alapismereteink, a többit pedig külföldi könyvekből, folyóiratokból szedtük össze. Arról nem is beszélve, hogy Debrecenben az Atommagkutató Intézetben laktunk, aminek apám volt az alapítója. Ott Magyarország legjobb elektromérnökeitől tudtunk segítséget kérni.

Fotó: Mudra László - Origo

Meghallgattuk a Walter Carlos Switched-On Bach című lemezét [a később Wendy Carlos néven ismert zenész Moog szintetizátorral készült Bach-feldolgozáslemezét az elektronikus zene mérföldköveként tartják számon], az első Emerson, Lake & Palmer-lemezt - de még egy fényképet sem láttunk arról, hogyan néz ki egy szintetizátor. A hang alapján próbáltuk kitalálni, hogyan működhet. Nagyon sok mindenben másként gondolkodtunk, mint az akkori Moog és ARP szintetizátorok készítői, de a hanghatást tudtuk reprodukálni. Az alkatrészek egy részét itthon szereztük be; a bátyám [Szalay "Alex" Sándor] pedig kutató elméleti fizikusként járt konferenciákra Bécsbe, Rómába, és ezeken a szabadidejét azzal töltötte, hogy elektronikai boltokba rohangált.

Panta Rhei: progresszív rock, sanzon, diszkó

A Panta Rheinek az volt a sajátossága, hogy profi igénnyel és mondhatom, hogy profi színvonalon játszottunk, ugyanakkor mégsem voltunk profik. Egyetemisták voltunk, később dolgoztunk, én fizikusként Debrecenben, a pszichofiziológiai laborban. Többet költöttünk a zenére, mint amennyit kerestünk vele. Így aztán esélyünk sem volt arra, hogy olyan szintetizátorokat megvegyünk, mint amiket abban az időben mondjuk az Omega sem nagyon engedhetett meg magának. Ezért építettünk a bátyámmal szintetizátort.

Mi szívünk szerint progresszív rockot játszottunk, hangszeres zenét, klasszikus feldolgozásokat. Csak az akkori, hihetetlenül merev struktúrák között ezzel nem lehetett érvényesülni. Így sok mindent csináltunk a sanzontól a jazzig; ezek közül sokba a kényszer vitt bele. A rádió fedezett fel minket, saját gyereküknek tekintettek, segítettek, ahogy tudtak. De a rádión belül nagyon erős volt a műfaji tagoltság, és amit mi igazán csináltunk volna, az semmibe nem fért bele. Kiss Imre hívott minket jazzfesztiválokra - csináltunk jazzt, ha azt kellett. Nem volt rossz, de jazzben sosem voltunk az élvonalban. Volt egy sanzonosztály a rádióban - nekik csináltunk sanzont: időnként volt velünk egy énekesnő, Ács Enikő, vele csináltunk dalokat, Weöres Sándor-feldolgozásokkal. Ezeket a rádió játszotta is, de ez sem igazán a Panta Rhei volt. A tánczenei osztálynak csinálhattunk háromperces számokat. A kölcsönös kompromisszumok csúcsa az volt, amikor a Mandarin című jazzrock-számból csináltunk egy kicsit diszkósított, háromperces verziót, hogy a rádióban lehessen játszani. Nem sikerült rosszul, mert a Magyar Ifjúság slágerlistáján a második helyig jutott, ami sem az előtt, sem az után nem sikerült hangszeres számnak. [A Quarton a hetvenes évek legjobb számai közé is beválasztottuk.]

De azt nem mondta senki, hogy gyertek fiúk, csináljátok azt, amit ti akartok, amit a legjobban tudtok. Ez még leginkább a filmgyári munkákra volt igaz. Ott bizonyos keretek között ugyan, de tényleg azt csináltunk, amit akartunk. Rengeteget dolgoztunk nekik, például Bódy Gábor filmjeibe nagyon sok zenét vettünk fel.

A Panta Rhei-lemezek bonyodalmai

A Bartók-lemez lett volna az, amit mi szerettünk volna. [Ez is, mint az összes többi kiadott és kiadatlan Panta Rhei-felvétel, letölthető erről a honlapról.] A baromi nagy pechünk az volt, hogy a világ egyetlen olyan országában éltünk, ahol Bartók-feldolgozást nem lehetett lemezen kiadni, mert itt élt ifj. Bartók Béla. Külföldön ez másként volt: az Emerson, Lake & Palmer első lemezének a záró száma az Allegro Barbaro volt, be is perelték őket, aztán fizettek vagy megegyeztek valahogy - na de a lemez megjelent. Magyarországon viszont nem jelenhetett meg. Legálisan még koncerten sem játszhattuk volna a Bartók-feldolgozásokat, de azt senki nem ellenőrizte, úgyhogy orrba-szájba játszottuk.

A lemezgyár el akarta sumákolni az engedélykérést; lehet, hogy túlzott merészség volt a részükről, de azt gondolták, hogy ha már egyszer megjelenik a lemez, akkor utána majd csak megoldódik valahogy. A pech az volt, hogy egy hülye újságíró kikotyogta a dolgot, holott senki nem kérte rá. Ifj. Bartók Béla megtudta, és óriási botrányt csapott; a kinyomott, de a boltokba még nem került lemezeket be kellett zúzni. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha már a boltokban lett volna a lemez. A kilencvenes évek végén felmerült, hogy kiadjuk CD-n, de az örökösök akkor is ugyanúgy rúgták ki a kiadót, mint huszonöt évvel azelőtt. Sovány vigasz, hogy 2015-ben lejár a Bartók-jogörökség, csak éppen addigra már szerintem senki nem fog CD-t gyártani, hallgatni sem nagyon.

Ezek után jött a következő kompromisszum. Erdős Péter előállt, hogy "maguk olyan tehetséges fiúk, de mit vacakolnak ezzel a hülye progresszív zenével, vegyék be a zenekarba Laár Andrást, csináljanak egy lemezt, azt kiadjuk." Laár András egészen más zenei háttérből jött, de ismertük, kölcsönösen segítettük egymást, ő néha szövegeket írt nekünk. Jóban voltunk, de eszünkbe nem jutott volna, hogy egy zenekarban játsszunk. Hát ez bekövetkezett, csináltunk egy lemezanyagot [Panta Rhei címmel 1980-ban jelent meg], ami megint csak nem az igazi Panta Rhei volt. Az a közönség, amelyik addig szerette a zenénket, annak ez elég idegen volt; új közönséget pedig nem nyertünk meg. Azért harmincötezret eladtunk belőle, akkor ez nem volt rossz példányszám. Csak az történt, hogy Laár fejében akkor már nagyon a KFT járt; úgyhogy mire a Panta Rhei megjelent, addigra ő kilépett, és ott álltunk a kezünkben egy nem létező zenekar lemezével.

Fotó: Mudra László - Origo

A Panta Rheihez a P. R. Computer című lemez állt legközelebb, amit 1983-ban Kóbor János kezdeményezésére vettünk fel. Ekkorra már Beke Csaba dobosunk megunta, hogy nem boldogulunk a magyar világban, elment Németországba vendéglátózni. Úgyhogy Matolcsy Kálmán billentyűssel és - amennyire ráért - a bátyámmal egy teljesen elektronikus lemezt vettünk fel. Ezt nagyon nehéz volt propagálni, mert már nem volt mögötte igazán koncertező zenekar. Csak a Benkő László-Balázs Fecó-Mihály Tamás társasággal volt néhány fellépés. Azt, hogy több mint százezret eladtak a lemezből, akkor tudtam meg, amikor a jogdíjakat megkaptam. Amikor odamentünk az illetékes vezetőhöz, Wilpert Imréhez, hogy egy éve adtuk ki a P. R. Computert, és volna elképzelésünk egy újabb lemezre, kérdezte, hogy mi indokolja ezt. Mondtam, hogy például a százezer eladott példány. Micsoda? Hát ő azt nem hiszi. Szóval ez siker volt, mégsem került át a köztudatba. Ebben az is benne van, hogy nagyon sokat az NDK-ban és Jugoszláviában adtak el belőle.

Hangszerfejlesztés Magyarországról: nagy szakmai, minimális anyagi siker

1982 tavaszán volt az utolsó Panta Rhei-koncert; addig minden energiámat az foglalta le, hogy előteremtsem, amire saját magunknak szükségünk volt. Fel sem merült, hogy valaki másnak vagy az iparnak csináljak valamit. Ahogy a Panta Rhei megszűnt, úgy indult be, hogy én a fejlesztéssel foglalkozzak profi módon.

A fordulópont a Sinclair ZX-81 számítógép megjelenése volt 1981-ben. Ehhez én csináltam két interface-t, még a bátyámmal együtt, akkor még jobban részt vett ezekben. Elsőnek a Composer készült el, az ős prototípus megvolt ’82 elején. A Rádió stúdiójában összefutottam Presser Gáborral, aki akkor kezdte az Electromanticot, és marhára érdekelte, amivel foglalkoztam, meghívott, hogy vegyek részt a lemez felvételében. Egy csomó szólamot ezzel játszottunk fel, ami érdekes, akkoriban szokatlan színt adott a zenének. Ezek után az Omega érdeklődését is felkeltette a technika. Nemcsak az, hogy ők használják: Kóbor János meglátta benne a lehetőséget.

Fotó: Mudra László - Origo

Nekem akkor csak halvány fogalmam volt arról, hogy a vasfüggönyön túli világ hol tart. Tudtam, hogy a kereskedelemben nem lehet ilyen termékeket kapni, de van egy Kraftwerk, egy Tangerine Dream, akik valami ilyesmit használnak. Kóbor Jánosék viszont sokat jártak az akkori nyugatnémet stúdiókban, ismerték a lehetőségeket. Látták, hogy a Frank Farian a Boney M felvételeken egy osztrák sráccal játszat dallamokat, egy iszonyatosan gányolt, ócska barkácskészülékkel, olyan kezelhetetlen interface-szel, amihez tényleg csak ő tudott hozzányúlni. Kóbor János elvitt engem a Boney M stúdiójába, bemutatott; leesett az álluk. Farian azt akarta, hogy menjek és dolgozzak velük. De miután az világos lett, hogy én nem akarok úgymond disszidálni, és abban az időben a határ átjárhatósága nem volt olyan, mint ma, valószínűleg nem merte bevállalni azt, hogy a produkció túlzottan tőlem függjön.

Ebből tehát nem lett semmi. Viszont elkezdtük Magyarországon gyártani a Muzix gépeket, és Németországban és Angliában árultuk őket. Az üzleti ügyeket részben én intéztem, részben Kóbor János, valamint a Novotrade, Rényi Gábor vállalkozása, a szocializmus keretein belül - némi hátszéllel - megvalósított kapitalizmus. Ők például a magyar szoftverfejlesztők Sinclair- és Commodore-játékait vitték ki, elsősorban Angliába, és mi is kihasználhattuk a kapcsolataikat. Az eredményt úgy foglalhatnám össze: óriási érdeklődés és szakmai siker, és mérsékelt, vagy hát majdnem nulla anyagi siker. Aminek sok oka volt; elsősorban az, hogy a gyártás, a kereskedelem megszervezése, az ide-oda vámolás olyan borzalmas nehézségeket jelentett, hogy mire a Muzix ki tudott jutni a német piacra, addigra azok a német fiatalok, akik egy évvel azelőtt látták a prototípust a Frankfurti Zenei Vásáron, már megcsinálták a maguk verzióját, ami a piacon sokkal könnyebben eladható volt.

Hangszerfejlesztés Németországban; gitárszintetizátorok

Ezek után beláttam, hogy ha ezzel akarok tovább foglalkozni, akkor ki kell, hogy menjek oda, ahol ezt érdemes csinálni. 1985-ben munkavállalási engedéllyel Németországba mentem, a Shadow céghez, akikkel a Frankfurti Zenei Vásáron ismerkedtem meg, ahová ekkoriban már rendszeresen jártam. Látszott, hogy nagyon érdekelné őket egy gitárszintetizátor. Úgyhogy jó, miért ne csináljunk, voltaképpen már a Panta Rhei korszakában is csináltam egyet, ami egész jól működött.

Szalay András gitárszintetizátoron játssza a Panta Rhei egykori tagja, a 2005-ben elhunyt Matolcsy Kálmán szerzeményét

A gitárszintetizátor egy olyan szintetizátor, amin nem billentyűvel, hanem egy gitárral lehet játszani. A pengetésből állítja elő azokat az adatokat, amiket a "megszokott" szintetizátor a billentyűk leütéséből, vagyis a hangmagasságot és a hangerőt, dinamikát. Ezeket Midi jelekké alakítja, amik aztán a megszokott módon vezérlik azt, hogy milyen hangot játszik a szinti. A gitáron egy ún. hex pickup van, ami mind a hat húrnak külön-külön veszi fel a rezgését, mert csak így lehet ezeket a rezgéseket műszakilag gyorsan és pontosan feldolgozni – ezt egy processzor végzi el.

A gitárszintetizátor egyrészt azért jó, mert egyszerűen vannak, akik gitáron tudnak játszani, billentyűs hangszereken nem olyan jól. Másrészt pedig a gitárnak egészen mások az expresszív lehetőségei. Nem jobb vagy rosszabb, mint ha billentyűkkel játszunk a szintetizátoron, hanem más.

Az, hogy mennyire hallható az eredményen, hogy ez egy szintetizátor, függ attól, hogy a hang elemzése mennyire precíz, a hanggenerátor mennyire élethű, és nagyon függ a gitárostól is. Bizonyos fokig tudja helyettesíteni az igazi hangszereket. De hülye az a gitáros, aki fuvolahangszínen elkezdi a heavy metal riffeket játszani. Sok ilyen van; ők azok, akik baromira érdeklődnek a gitárszintetizátorok iránt, és miután kipróbálják, lesajnálóan eldobják, hogy ez szar.

Életkép Szalay András asztaláról Fotó: Mudra László - Origo

Nagyon sokat számított a tervezésben, hogy én magam is tűrhetően is gitározom. Amikor a Shadow gitárszintit megterveztem és bemutattam egy chicagói nemzetközi vásáron, ahol egy konkurens volt, a kanadai IVL. Megdöbbentem, amikor kiderült, hogy annak a tervezője nem gitározik; nem is értettem, hogy tudott megtervezni egy gépet.

A Shadow után a Wersinél dolgoztam, amíg az csődbe nem ment. A kiugró főnökömmel alakítottunk egy új céget, a Blue Chip Musicot, ezzel visszatértem a gitárszintetizátorhoz, amit azóta sem hagytam el. Aztán a kilencvenes évek végén úgy döntöttem, hogy hazaköltözök: egyrészt már nem volt vasfüggöny, másrészt az internet lehetővé tette, hogy fizikailag a világ bármely pontján dolgozhassak. Kapcsolatba léptem az Akaival, ami akkor még nem táncolt a szakadék szélén, de már nem állt messze tőle. Nagyon jó volt velük dolgozni, de aztán 2004 körül a cég lényegében csődbe ment. Amerikaiak vásárolták fel, dolgoztunk is nekik később, de az már egész más volt. Ezt látván az amerikai Fishman céggel kezdtem dolgozni, és ez azóta is tart. Általában az történik, hogy nekem van egy ötletem, amit felajánlok a mindenkori partneremnek vagy egy külső cégnek, és annak felcsillan a szeme.

Muzix Composer

Muzix Composer Fotó: Mudra László - Origo

A Sinclair ZX-81-hez kapcsolódó interface alapelve az, hogy a számítógépen lehetett megírni dallamot, beállítani a paramétereket, majd a Composer elküldte a jeleket a szintetizátornak, amely lejátszotta a dallamot. Az első verziója monofonikus volt, egyszerre egyetlen hangot tudott lejátszani; a fejlettebb már akár egyszerre nyolc hangot is meg tudott szólaltatni. Szemben a ma használatos Midi felvevőkkel - amelyek sokkal inkább hasonlítanak egy magnóra, azzal a különbséggel, hogy a felvételt lehet utólag változtatni -, itt a cél nem az élő zenész helyettesítése volt, hanem valami egészen más. A működési elvében volt egy csomó olyan trükk és poén, ami a mai, iszonyatosan fejlett és komplex szekvenszerekben nincs meg. Például a dallamszerkesztést egy kottajelnyelv segítségével lehetett végezni, amit nagyon könnyen meg lehetett tanulni, majd gyorsan "gépelni" a dallamokat.

Muzix Audio Processor

Ez nagy felhördülést okozott a piacon, mert olyan lehetőségeket célzott meg, amit akkoriban a százezer dolláros Fairlight Computer Music Instrument tudott - ezt még kint is csak nagyon kevés zenész engedhette meg magának. Vagyis egy felvett hangmintát lehetett különféleképpen visszajátszani; például bedugtál egy mikrofont, ráénekeltél egy hangot, majd ezzel lejátszhattál egy dallamot. Ez volt a pozitívuma; a negatívuma egyrészt a hangminőség, másrészt a tárolókapacitás. A hangmintákból készült adatokat kazettára kellett kimásolni; egy pár másodperces hang felvétele tíz perc volt. Ez annyira nehézkessé tette a használatát, hogy a geg, az újdonságereje nagyobb volt, mint a valós használhatóság.

De azért például az Omega-koncerteken szólt ilyen, illetve a P. R. Computer megjelenése után Benkő Lacival, Balázs Fecóval, Mihály Tamással közösen mi is használtuk a színpadon is. Ezeken a koncerteken én játszottam fel nagy templomi kórusból szólamokat. A kínos az volt, amikor a lemezbemutató koncert kezdetének pillanatában egy öt másodperces áramszünet lenullázta a memóriát. Az újbóli betöltés negyed óra volt, de a közönség türelemmel kivárta.

Shadow gitárszintetizátor

Szalay András a Shadow gitárszintetizátor prototípusával Fotó: Mudra László - Origo

Mivel már a Panta Rheiben építettem egy gitárszintetizátort, néhány hét alatt megépítettem az első prototípust, amit ZX-81-re lehetett kötni. Pedálokkal lehetett különféle funkciókat előhívni, volt egy beépített szekvenszer is, ami megjegyezte az eljátszott dallamot, és azt is egy pedállal lehetett ki-be kapcsolni. Lehetett a hanghajlítás különböző módjai között kapcsolni; ezt a világ összes másik gitárszintetizátora is átvette. A gitárjáték expresszivitását adó egyik eszköz, hogy a gitáros hajlítja a hangokat, akár csak finom vibratóval, de lehet, hogy jól meghúzza a húrokat. Attól függően, hogy milyen hangot vezérel a gitárszintetizátor, ez lehet nagyon jó, és lehet nagyon rossz. Például ha egy zongora hangját vezérli, akkor abból nyávogás lesz, ami nem jó, és a legkevésbé sem életszerű. Ilyenkor át kell kapcsolni a szintetizátort trigger módba, ami egy hajlítást úgy ad vissza, hogy félhang lépésenként új hangot indít, mint amikor a zongorista egy trillát játszik. Itt kezdtem el beletanulni a kicsinyítésbe is. A későbbi változata volt az első olyan gitárszintetizátor, amit teljes egészében rá lehetett szerelni a gitárra.

Wersi CFP-1 elektromos zongora

Ez nagyon megelőzte a korát. 1988-ban kezdtük el fejleszteni, 1990-ben jelent meg. Ekkoriban a memóriát még aranyárban mérték; ezért olyan hangtömörítési eljárást használtunk, amivel 2 MB memóriába 400 MB-nyi zongorahangmintát lehetett besűríteni. Ezzel olyan hangminőséget ért el, ami az akkori elektromos zongorákhoz képest ég és föld volt.

Axon gitárszintetizátorok

Ebben használtam először azt az alapelvet, amit aztán szabadalmaztattam is; ennek a tulajdonosa a Yamaha, de a Blue Chip is használhatta az Axonban. 1996-ig minden más gitárszintetizátor tervezője úgy gondolkodott, ahogy a húr rezgését az iskolai fizikakönyvek tanítják: van egy hullám, aminek felhangjai vannak stb., és ennek van egy jelalakja. Ez igaz is, csak azt felejtik el, hogy ezt a fizikakönyvben úgy hívják, hogy stacionárius rezgés, vagyis amikor állandósult, stabilizálódott a húr rezgése. A probléma csak az, hogy ha ezt megvárom, és csak akkor elemzem a hangot, akkor az már rég késő.

A tranziens analízis alapelve, Szalay András: Gitárhangok felismerése neurális hálózattal című előadásából Forrás: Szalay András

A rezgésképeket elemezve rájöttem, hogy ez a modell hibás, és használhatatlan erre a célra; a gitárhúrt nem egy stacionáriusan rezgő húrnak kell elképzelni. Arra kell gondolni, amikor kifeszítesz két fa között egy hosszú madzagot, és valahol rácsapsz; gyerekkoromban játszottam ilyet. Mit látsz? Egy hullám végigszalad a fáig, ott visszaverődik és elindul visszafele. Ugyanez történik a gitárhúron is. A pengetés kelt egy impulzust, az elhalad a pickupig; visszaverődik a húrlábnál, a fázisa megfordul; tovább szalad odáig, ahol lefogom a húrt, és ott ismét fázisfordítással visszaverődik. Egy másik jel a másik irányba indul, ott verődik vissza először, ahol le van fogva. Ennek az első képe a pickupon pozitív lesz, a második negatív. Az, hogy a balra és jobbra terjedés első és második jele mikor jelenik meg a pickupon, rengeteg információt hordoz magában: a lefogott húr hosszát (amiből jön a hangmagasság), és azt is, hogy hol pengettem meg a húrt. Tehát ezt az ún. tranzienst elemezzük: ez a rezgés kezdete, amikor tulajdonképpen még nincs is rezgés, csak megjelenik egy impulzus. Nagyon egyszerű ötlet, és erre 1996-ig senki nem jött rá.

Akai EWI 4000

Szalay András és az Akai EWI 4000 Fotó: Pivarnyik Balázs - Origo

Itt nem én hoztam az ötletet, hanem felkértek arra, hogy csináljak egy fúvós szintetizátort az eredeti EWI alapján, amelyet Nyle Steiner feltaláló tervezett a nyolcvanas évek közepén. Az Akai nagyot aratott vele, de a 2000-es évekre már technológiailag elavult. Korábbi változatához két nagy racket kellett csatlakoztatni; az enyémben pedig a hangszerbe bele van építve a teljes szintetizátor. Használta Michael Becker is, sajnos már csak röviddel a halála előtt.

Akai Unibass

Az Akainál hajlandóak voltak bevállalni olyan projektet is, amiknél kétséges volt, hogy mennyire lesz rá vevő a piac. Sajnos olyat is, ami lehet, hogy jó volt, de a marketinghátterük az adott területen nem volt meg. Például készült egy különleges basszusgitáreffekt. Az alapötlet az volt, hogy egy metálzenekarban nagyon gyakori, hogy a basszusgitár és a gitár ugyanazt játssza. Ez odáig jó, ameddig a gitáros el nem kezd szólózni: ekkor egyedül marad a basszus, kiürül az egész. Ez az effekt a basszusgitár hangjából előállítja azokat a power chordokat, amiket a kísérő gitár játszik; gyakorlatilag egy új ember a zenekarban. De nem lett különösen nagy visszhangja - attól eltekintve, hogy tíz évvel az után, hogy leállították a gyártását, olvastam egy újságban, hogy Jimi Hendrix basszusgitárosa azt mondta, e nélkül nem tud élni. Viszont általában a metálpiacon minden más szegmensnél inkább egyszerűen név után vásárolnak: azt, amit ismernek, amiről tudják, hogy ez a tuti. Az Akai név pedig egy metálzenész számára semmi mondanivalóval nem bír.

Fishman Aura

Fishman Aura Spectrum DI Fotó: Pivarnyik Balázs - Origo

Elgondolkodtam azon, hogy az akusztikus gitárok színpadi erősítése mennyire problémás. Az egyik lehetőség az, hogy a húrlábba beépítenek egy piezoérzékelőt. Ennek hideg, kemény, élettelen a hangja, a gitár testének akusztikájából csak nagyon keveset ad vissza. A másik lehetőség, hogy a gitár elé tesznek egy mikrofont. Ennek a hangja meleg és élő, viszont egyrészt drága, másrészt rengeteg hátulütője van. Ha mondjuk közel van a dob, akkor lehet, hogy abból több fog hallatszani a mikrofonban, mint a gitárból. Ha nem elég hangos a gitár és feljebb tolja a technikus, akkor begerjed a mikrofon. Ha a gitáros változtat a távolságán, megváltozik a hang is. Sokan inkább lemondanak erről, és bedugják a piezót: egyszerűbb, bár nem szól szépen, ez van. Az én szoftveremmel azt lehet megcsinálni, hogy stúdióban készítünk egy kétsávos felvételt a gitárról; az egyik sávon felvesszük nyersen a piezo pickup hangját, a másikon pedig ugyanazt felvesszük egy stúdiómikrofonnal. A szoftver a két felvétel összehasonlításából kiszámol egy olyan szűrőt, ami a piezo hangját alakítja a mikrofon hangjává. A Fishman honlapján fent van több száz ilyen szűrő, aki vásárol a termékből, szabadon letöltheti ezeket, és kikísérletezheti, hogy melyiket szeretné használni. Hiszen nincs az megírva, hogy egy bizonyos típusú gitárral csak olyanon készült mintákat lehet használni. Ez óriási siker már tíz éve folyamatosan, legalább tízféle különböző modellje van; olyan is, ami be van építve a gitárba.

Fishman Triple Play

Szalay András és a Fishman Triple Play Fotó: Pivarnyik Balázs - Origo

Ezt a gitárszintetizátort 2006-ban kezdtem fejleszteni egyszemélyes projektként, amikor volt rá időm. Alig néhányan hittünk ebben: én, Larry Fishman és John McLaughlin, aki már az Axonnál is segített a tesztelésben, 1996 óta vagyunk barátok. A legtöbben ugyanis úgy tudták, hogy az Axon elérte a hangfelismerés sebességének elméleti maximumát. Ez azonban csak egy olyan hangra igaz, amit szépen, óvatosan megpendítünk, és szép tisztán kirajzolódik az oszcilloszkóp képernyőjén. Viszont amikor például akkordot sikál egy gitáros, akkor azok a hangok nem olyan tiszták. Tehát ebben a pakliban még sok minden van; egy csomó olyan nüansz, amivel az Axon nem tudott megbirkózni, mert a benne lévő processzor a teljesítményének 95 százalékával dolgozott. A Triple Playben egy több mint ezerszer gyorsabb processzor van, ami jelen pillanatban nagyjából 15 százalékig van kihasználva. A lehetőségek tehát szinte korlátlanok. További különlegessége, hogy míg a mai Roland gitárszintetizátoroknál egy olyan doboz tartozik a gitárhoz, amiben nincs semmi más, csak a pick up illesztő erősítője, és abból egy vastag kábel megy a földön lévő nagy rackbe, ami maga a szintetizátor - addig itt a gitártesten fent van a teljes gitárszintetizátor, és még egy rádióadó is, ami Midi jeleket küld. 2013 áprilisa óta lehet kapni.

midiBeam

Ez az első teljesen saját termékem. A Triple Playhez ki kellett fejlesztenem egy rádiótechnológiát, ami nagyon kis teljesítménnyel sugározza és veszi a Midi-adatokat, tehát lényegében egy kábelt helyettesít. Arra gondoltam, hogy ezt lehetne másra is használni. A Fishman először azt mondta, hogy megcsinálják; aztán azt, hogy ez nekik túl kicsi piac, úgyhogy akkor megcsináltam én. Júniusban kezdődött a gyártás, most már áruljuk. Először hetekig imádkoztam, hogy végre már az első darabot vegye meg valaki. Most már olyan gyorsan kezd fellendülni, hogy mire az első széria elfogy, nem biztos, hogy készen lesz az utángyártás.