Rigómezőtől Belgrád bombázásáig - a koszovói konfliktus története

Koszovót a szerbek őshazájuknak tartják, de a középkor óta többségében mohamedánok lakják. A szoros érzelmű kötődés a hatalmi viszonyok a XX. században szerb vezetés alá helyezték a tartományt, de az ott élő albánok évtizedek óta küzdenek függetlenségükért. 

Milosevics politikiai karrierjét pont Koszovó rendszabályozásával kezdte. Akkor vált ismert és népszerű politikussá, amikor a nyolcvanas évek végén Koszovó keményebbe ellenőrzését és az albán követelések elutasítását propagálta. 1989-ben mindennaposakká váltak az összecsapások az albán tüntetők és a szerb rendőrök között. A nemzetiségi ellentéteket tovább élesítette, hogy a mindenkori jugoszláv kormányokat sohasem érdekelte a térség fejlesztése, az egyébként is visszamaradott vidék mindig is Jugoszlávia legszegényebb régiója volt, és központja lett az Ázsia felől érkező drogcsempészetnek. Milosevics egyik első intézkedése volt a koszovói autonómia eltörlése, ami tovább élezte az ellentéteket.

A boszniai háború idején kevéssé látványosan, de folyamatosan nőtt a feszültség a Belgrád és Koszovó között. Az albánok Ibrahim Rugova vezetésével passzív ellenállási mozgalmat indítottak: bojkottálták a jugoszláv intézményeket, és senki által soha el nem ismert párhuzamos intézményrendszert vevezettek be. 1992-ben és 98-ban például elnökválasztást is tartottak, amit Jugoszlávia sohasem fogadott el. A győztes mindkétszer Rugova lett, akinek pártja szombaton megnyerte az immár Belgrád álatl is elismert választásokat.

A koszovói konfliktus 1998-ben süllyedt polgárháborúba, amikor a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nevű szervezet megkísérelte átvenni a régió irányítását. Milosevics katonai megtorló akcióval válaszolt: a jugoszláv hadsereg megkezdte a koszovói albánok kiűzését a tartoményból. A véres pogromokkal kísért jugoszláv beavatkozás több százezer civil meneküléséhez vezetett. Kilátástalan körülmények között közel háromszázezren menekültek Macedóniába, ahol már akkor ellenséges volt az albánok és a macedónok közötti viszony, illetve sokan menekültek a rettentően szegény Albániába.

Az USA vezetésével a NATO 1999 márciusában avatkozott közbe katonai erővel. Előtte Rambuilletben megpróbálták tűzszünetre bírni a harcolókat, de a béketervet csak az albánok írták alá. A légicsapások elsősorban Szerbiát érintettek: néhány hét alatt teljesen tönkretették a jugoszláv hadsereg hátországát: a NATO megsemmisítette a hidakat, gyárakat, katonai középületeket egész Szerbiában. A támadás 11. hetében, június elején a jugoszláv hadsereg kapitulált: megkezdődött Koszovó nemzetözi megszállása, és az albán menekültek elindulhattak hazafelé. A bosszútól tartó koszovói szerbek kálváriája viszont ekkor kezdődött. A vesztes háború hozzájárult Milosevics bukásához: 2000 októberében forradalom buktatta meg a tíz éve hatalmon lévő elnököt, aki most Hágában várja a Nemzetközi Bíróság ítéletét. Az ellene felhozott vádpontok jelentős része a koszovói tisztogatásokhoz kapcsolódik.

Az ENSZ megszállási övezetekre osztotta Koszovót, a rendőri és határvédelmi feladatokat is külföldi katonák látják el. Amikor Macedóniában is kitört a háború az ottani albán kisebbség és a macedón többség között, akkor az ENSZ Koszovó határáig visszaengedte a jugoszláv csapatokat, és azzal vádolta a koszovói albánokat, hogy ők támogatják a macedóniai fegyveres akciókat.

Magyari Péter