Bocsánat, hogy elraboltuk a gyerekeiteket!

Bizarr adoptálási rendszer működött az ötvenes és a hetvenes évek között Ausztráliában: a korabeli társadalom stigmatizálta az egyedülálló anyákat, és úgy tartották, a gyerekeiknek jobb dolguk lenne házaspároknál. A becslések szerint 225 ezer gyereket szakítottak el erőszakkal az anyjától, az áldozatok közül sokan a mai napig nem tudják feldolgozni a gyerekük elvesztését. Az ausztrál miniszterelnök most könnyek közt kért bocsánatot tőlük. 

A szülés előtt egy családvédelmi otthonban helyezték el azt a fiatal ausztrál nőt, aki sok más társához hasonlóan megosztotta a történetét az interneten. Padlót kellett súrolniuk, kilincset kellett fényesíteniük, és az intézetben naponta tartottak névsorolvasást. Amikor aztán kórházba került, a szülést mesterségesen indították be, majd benyugtatózták, és letakarták egy fehér lepedővel. A gyerekét még csak nem is foghatta a kezében. Amikor felébredt, és elhúzta magáról a lepedőt, csak annyit látott, hogy a nővér elviszi az újszülöttet. Senki sem reagált arra, hogy aztán órákig kiabált és sírt. Másnap egy magánszobában ébredt, a gyerekét soha többé nem látta.

A 46 évvel ezelőtti történetet igazán azóta sem tudta feldolgozni. A kormány által elrabolt gyerekéről sohasem beszélt, nem kapott sem segítséget, sem magyarázatot a történtekre.

Bocsánat, pénz és könnyek

Néhány nappal ezelőtt az ausztrál miniszterelnök zokogó nőket ölelt magához. A szokatlan jelenetet megelőző gesztusra több tízezren évtizedek óta vártak Ausztráliában. Julia Gillard azoktól a nem házasságban élő, sok esetben egyedülálló anyáktól kért ünnepélyesen bocsánatot, akiket az ötvenes és hetvenes évek között arra kényszerítettek az ausztrál hatóságok, hogy adják örökbe a gyereküket. Gillard beszédét az ausztrál sajtó történelminek nevezte.

Az ausztrál miniszterelnök több mint nyolcszáz áldozat előtt azt mondta, a parlament az ausztrál nép nevében felelősséget vállal, és bocsánatot kér azért a politikáért és gyakorlatért, amely kényszerrel elválasztotta az anyákat újszülöttjüktől, életre szóló fájdalmat, szenvedést okozva nekik. Beszéde alatt nem sok szem maradt szárazon a teremben, azt pedig már tapssal üdvözölték, hogy a kormányfő ígéretet tett arra, hogy ötmillió ausztrál dollárt (1,2 milliárd forintot) fordítanak az áldozatok támogatására. A levéltárak is kapnak 1,5 millió dollárt a témával kapcsolatos emlékek gondozására.

Julia Gillard történelmi beszéde

A miniszterelnök mostani gesztusát egy szenátusi bizottsági vizsgálat előzte meg. A tavaly februárban kiadott jelentésből, amely másfél év alatt, több száz nővel készül interjú alapján született meg, kiderült, hogy a kényszeradoptálás főként 1951 és 1975 között folyt, és mintegy 225 ezer csecsemőt szakítottak el az anyjuktól. Ugyancsak a szenátusi bizottság javasolta a bocsánatkérést a kormánynak.

Két évvel ezelőtt több, a római katolikus egyház által működtetett kórház már bocsánatot kért azért, mert az intézményekben hajadon anyákat arra kényszerítettek, hogy lemondjanak a gyerekükről. Elismerték azt is, hogy ez a gyakorlat "sajnálatosan gyakori" volt az ötvenes és a hetvenes évek között, és sürgették, hogy az ausztrál államok kormányai pénzben is kifejezhető felelősséget vállaljanak a történtekért.

Bébifarmok akcióban

Ausztráliában az ötvenes évektől egészen a hetvenes évekig egészen bizarr adoptálási rendszer működött. A kórházakban fiatal, tizenéves és egyedülálló nők ezreit nyomásgyakorlással, becsapással, fenyegetéssel vették rá, hogy mondjanak le gyermekükről, akiket aztán az állam házastársaknak adott örökbe.

A kormányzati politika egyik kiindulópontja az volt, hogy a gyerekeknek jobb dolguk lenne házaspároknál, mint az egyedülálló édesanyjuknál. Az adoptálások 1972-ben érték el a csúcsot: ebben az évben mintegy tízezer gyerek került új szülőkhöz. Később a fogamzásgátlók elterjedése, a szociális háló megerősödése és az abortusz legalizálása miatt ez a szám fokozatosan csökkent. A bizottsági jelentés szerint azonban a nem házasságban élő anyák között az örökbeadási arány a 60 százalékot is elérte a hatvanas évek végén.

Az áldozatok nehezen dolgozzák fel a múltat

A gyerekek örökbefogadását a múlt század elején kezdték el törvényekkel szabályozni Ausztráliában. Ebben az időben az adoptálás nyílt folyamat volt, és a leendő szülők elsősorban a nagyobb gyerekeket keresték: erős fiúkra volt szükség a favágáshoz és ügyes lányokra a főzéshez. A szemléletváltáshoz idő kellett, és persze jólét. A 20. század közepére végre kezdtek igazi gyerekként tekinteni a kiskorúakra, és nem úgy, mint a családi gazdálkodás egyik motorjára. Az olyan újítások, mint az anyatejet kiváltó tápszer pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a kisebb, akár újszülött gyerekek iránt is megnőjön az érdeklődés.

A második világháború után pörgött fel igazán az örökbefogadási gépezet Ausztráliában. Ehhez kellett a kormányzat sajátos társadalmi politikája, amely az adoptálást egyszerre két probléma ellenszerének tekintette: a meddőség és a törvényen kívüliség stigmáját is le lehetett törölni vele, nem is szólva arról, hogy ezzel a gyakorlattal az állam is megszabadult a tehertől, hogy gondoskodjon a házasságon kívül született gyerekekről, akiket az akkor uralkodó korszellem miatt kevés anya mert vagy tudott felvállalni.

Az akkori női magazinok és bulvárlapok tele voltak állami hirdetésekkel az adoptálásról, így a meddő szülőkben jogosan csillant fel a remény, hogy gyerekhez juthatnak. Az ausztrál sajtó szerint sok szülészet ebben az időben igazi bébifarmként működött.

Soha nem látta a gyerekét

Ausztráliában egyre többen vannak azok az áldozatok, akik nemcsak szembenéztek a történtekkel, hanem a kormányt is erre kényszerítették. Az ausztrál anyák az elmúlt években kemény harcot vívtak azért, hogy a történeteiket megismerje a társadalom. Csoportokat alakítottak, ahol megosztották a küzdelmeiket.

Hatalmas traumát kell feldolgozniuk

Ezeknek a nőknek a sorsában közös volt, hogy magukra maradtak, sérülékenyek és állapotosak voltak - foglalja össze a kiszolgáltatottságuk lényegét Christine Cole, aki maga is áldozat volt, és Apology Alliance (Bocsánatkérés-szövetség) néven hozott létre egy szervezetet a kényszeradoptálások áldozatainak a megsegítésére. Chrisitne Cole-t az édesanyja 1969-ben vitte be a kórházba, 16 éves volt ekkor. A szülés előtt narkotikus hatású barbiturátokat kapott. Soha nem látta a kislányát. A szülés után öt napon át kapott mindenféle nyugtatókat és szereket, hogy elapadjon a teje, majd aláíratták vele az adoptálási papírokat, és hazaküldték.

Cole szerint a szülészetek és nőgyógyászatok egészen jól kidolgozott forgatókönyvet alkalmaztak. Egy fiatal lányanyát csak akkor vettek fel a kórházba, ha először elbeszélgetett vele egy szociális munkás, aki általában meggyőzte arról, hogy egyedülálló anyaként nem lesz olyan helyzetben, hogy gondoskodni tudjon a gyerekéről. Ha a fiatal nő mégis szerette volna megtartani a babáját, a kórlapjára akkor is rákerült egy titkos kód: BFA, Baby for Adoption, vagyis adoptálásra alkalmas gyerek. Ez jelzés volt a szülészet alkalmazottainak, hogy másként kell kezelniük a kismamát. Begyógyszerezték, megtagadtak tőle minden kapcsolatot az újszülöttjével, és egy párnát tettek az arca elé, hogy még csak ne is lássa a gyereket. Christine Cole szerint barbárok módjára bántak ezekkel a nőkkel, akik a bántalmazás miatt még évtizedekkel a történtek után is szenvednek. Mivel fiatalok és egyedülállók voltak, könnyen megfenyegethették őket, sokszor kényszerítették őket arra, hogy aláírják a lemondási nyilatkozatot a gyerekükről, és ha a hatóságok így sem jártak sikerrel, egyszerűen meghamisították az aláírásokat.

"Számunkra nagyon fontos volt, hogy őszinte bocsánatkérést kapjunk, és Julia Gillard a beszédében minden lényeges pontra kitért. A történtek leírására sokszor használta az etikátlan és törvénytelen szavakat, ami szintén fontos eleme volt a beszédnek" - mondta az [origo]-nak Margaret Hamilton, a rendszer egyik áldozata, az Adoption Loss Adult Support (ALAS) elnevezésű csoport alapítója. A közösség tagjai havonta találkoznak, és próbálnak segíteni egymásnak a gyász feldolgozásában. Erre a segítségre nemcsak az anyáknak, hanem az erőszakkal elvett gyerekeknek is szükségük van - hangsúlyozta Margaret Hamilton. Ugyanennyire fontos missziója a csoportnak az, hogy a politikusok figyelmét felhívja a problémára. A Queenslandben működő ALAS időről időre figyelmezteti a kormányzatot, hogy tartsa magát a bocsánatkérésben vállalt ígéreteihez, és fordítson pénzt a kényszeradoptálások áldozatainak a rehabilitálására, és segítse az egykor szétszakított anyák és gyerekeik egymásra találását.

"Egyedül voltam a terhességem idején, egyedül voltam a szülés idején, és amikor elküldtek a kórházból, sokkolt a veszteség, amely ért, miközben valahol egy házaspár boldogan ünnepelte, hogy megkapta a fiamat" - mesélte az 1966-ban történteket az [origo]-nak Margaret Hamilton. Hozzátette: az áldozatoknak nem esik jól, ha szülőanyaként vagy a gyerekéről lemondó anyaként emlegetik őket, mert - mint fogalmazott - "ha egyszer anya lettél, egy életre anya vagy".

Van miért bocsánatot kérni

A bocsánatkérés az elmúlt években visszatérő eleme lett az ausztrál kormányzati politikának. 2008-ban a korábbi miniszterelnök, Kevin Rudd írt történelmet azzal, hogy először kért hivatalosan bocsánatot az úgynevezett elveszett nemzedékért, azokért a gyerekekért, akiket erőszakkal vettek el az őslakos szüleiktől. 1910 és 1970 között mintegy százezer őslakos gyereket szakítottak el szüleiktől és helyeztek el állami intézményekben vagy családoknál azzal az indokkal, hogy az őslakos közösség pusztulásra van ítélve, ezért jobb, ha a gyerekeket integrálják a társadalomba.

Egy évvel később Rudd ismét bocsánatot kért, ezúttal azokért a szenvedésekért, amelyeket évtizedeken át kellett elviselniük a Nagy-Britanniából Ausztráliába telepített, gyakorta családjaiktól elszakított gyerekeknek. 1930 és 1970 között becslések szerint csaknem harmincezer gyerek került így az akkoriban bevándorlókra és munkaerőre éhező Ausztráliába. A gyerekekkel elhitették, hogy árvák, sokukkal durván bántak, és szexuálisan is visszaéltek velük. Az egykori brit és ausztráliai kormány közös migrációs programjának közel hétezer túlélője ma is él még Ausztráliában.