Az ön pólója etikus?

A világ fejletlenebb országaiban feleannyi fizetett szabadság nincs, mint Európában.

Egy évvel az egyik bangladesi ruhagyár több mint ezer halálos áldozatot követelő tragédiája után egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy az ész nélküli divatfogyasztásnak sokkal nagyobb ára van, mint az az egy-kétezer forint, amelyet egy pólóért fizetünk. Az etikus divat hirdetői azt kérik, legyünk kíváncsiak, kérdezzünk rá, hogy ki és milyen körülmények között készíti a ruháinkat, és nézzünk szembe azzal, hogy mi is részei vagyunk a problémának, amelynek az egyik legfájdalmasabb epizódja zajlott tavaly április 24-én a dakkai Rana Plazában.

Április 24-én a világ több országában az emberek kicsit furán néznek ki, mert kifordítva veszik fel a ruháikat. Nem új divatőrületről van szó, a gesztus viszont nagyon is szorosan kötődik a divathoz. Egész pontosan az olcsó és gyors változatához. A kezdeményezéssel, amely a Divatforradalom Napja nevet kapta, a szervezők azt szeretnék elérni, hogy a nyugati fogyasztók, akik a plázákban minden szezonban, és minden leárazásnál egy fél gardróbra elég ruhát halmoznak fel, kezdjenek el érdeklődni az iránt, hogy ki és milyen körülmények között készítette ezeket a darabokat. Azzal pedig, hogy a kezdeményezés támogatói egy napra kifordítva vesznek fel egy pólót, szoknyát vagy kardigánt, láthatóvá teszik a címkéket, és ezzel kicsit azokat az embereket, akik a ruhadaraboknak az elkészítésen dolgoztak több ezer kilométeres távolságban. A divatforradalmi világnap időzítése nem véletlen: pontosan egy évvel ezelőtt omlott össze Bangladesben az a nyolcemeletes ruhagyár, ahol több nyugati vállalat is varratott, és amely azóta a textilipari kizsákmányolás jelképe lett.

Az áldozatok hozzátartozói tiltakoznak Forrás: AFP/Munir Uz Zaman

A Divatforradalom Napjának ötlete Londonból indult el tavaly. A fenntartható divatért kampányoló aktivisták úgy gondolták, hogy a dakkai Rana Plaza tragédiája után itt az ideje, hogy az olcsó árak nyugati haszonélvezői előtt is legyen világos, pontosan mennyibe kerül a ruha, amit bedobtak a kosarukba. A kezdeményezők azt vallják, hogy mivel a ruha olyan, mintha a második bőrünk lenne, tulajdonképpen ugyanolyan indokolt lehetne, hogy érdeklődjünk az összetevői iránt, mint a kozmetikumoknál vagy az élelmiszereknél.

A Rana Plaza sokkja

Banglades lakosságának nagyjából az ötöde azoktól a tőlük több ezer kilométerre élő emberektől függ, akik az olcsó pólókat és farmereket akkor is megveszik, ha épp nincs szükségük rájuk. A százötvenmilliós Bangladesben 2004-ben kétmillióan dolgoztak a textiliparban, 2013-ban már négymillióan. A termelékenységük még ennél is lenyűgözőbb ütemben nőtt: 2004-ben 6 milliárd dollárra rúgott a bangladesi ruhaexport, 2013-ban már 21 milliárdra.

Egy évvel ezelőtt a Dakka Savar negyedében található Rana Plaza körül ideges dolgozók gyülekeztek, egy nappal az előtt ugyanis korábban hazaküldték őket, mert az épületet veszélyesnek nyilvánították. Április 24-én reggel ennek ellenére beterelték a dolgozókat, és azt mondták nekik, hogy az újabb vizsgálat már biztonságosnak ítélte a repedezett épületet. Akik mégis felvetették, hogy nem szívesen kockáztatnák az életüket, azokat a gyártulajdonosok kirúgással fenyegették meg. Nagyjából egy órájuk volt, hogy gombokat és zsebeket varrjanak, mert közben – a biztonsági vizsgálat optimista eredménye ellenére – rájuk omlott a nyolcemeletes épület. 1129-en meghaltak, több százan a romok alatt rekedtek.

Pillanatok alatt összeomlott az épület Forrás: AFP/Munir Uz Zaman

A dakkai katasztrófa azért is váltott ki nagy felháborodást, mert előre lehetett sejteni, hogy bekövetkezik. Az épületre illegálisan húztak fel emeleteket, és köztudott volt, hogy a ház életveszélyes: sok, más szektorban dolgozó alkalmazottat napokkal korábban máshová telepítettek át. A ház végül mindössze másfél perc alatt omlott össze.

Hogy lehet etikus a divat?

A nagy külföldi cégek nyilvánvalóan nem munkavédelmi megfontolásokból készíttetik a termékeiket Bangladesben, ahol a munkahelyi halálesetek megszokottnak mondhatók. A bangladesi ruhaipar elképesztő tempójú fejlődésének már korábban is voltak áldozatai, de a Rana Plaza tömegtragédiája után mutatkozott némi esély arra, hogy a Nyugat felülvizsgálja az üzleti rendszert, amellyel az ázsiai ruhagyárakhoz kapcsolódott. Ekkor kezdett el beszivárogni a köztudatba az etikus divat fogalma is. Tulajdonképpen a divat szociálisan és ökológiailag érzékeny változatáról van szó, az etikus jelző pedig kötődhet a divat minden aspektusához: a tervezéshez, a gyártáshoz, a kereskedelemhez, a munkakörülményekhez, a környezet- és az állatvédelemhez.

A Divatforradalom Napjához csatlakozó angol cég, az Arthur & Henry alapítója, Mark Lissaman a jelenséget az állatvédelemben tapasztalható változásokkal állította párhuzamba. „Úgy gondolom, hogy a szélesebb piac kezd ráébredni az etikus divat jelentőségére. Azt mondanám, hogy az etikus divattal most ott tartunk, mint tíz-húsz évvel ezelőtt az állatok jóllétével az élelmiszer-ellátási láncban. A szabad állattartásból származó tojások a kilencvenes években még rétegterméknek számítottak, de ma már mindenhol elérhetők” – mondta az Origónak Mark Lissaman.

"Who made our shirts?" Meet Manju, tailor extraordinaire & massive cricket fan #insideout@Fash_Revpic.twitter.com/8zSzZ1VmLr

— Arthur & Henry (@ArthurandHenry) April 23, 2014

A ruhagyártás munkaigényes folyamat, és mivel a textilen nehéz spórolni, a gyáraknak és a nagy világmárkáknak is nagy kísértést jelent, hogy a költségeiket az emberi munkaerőn csökkentsék. Ennek a törekvésnek az útvonala könnyen megrajzolható a világtérképen: a gyártók már az ötvenes-hatvanas években a Távol-Keleten keresték az olcsó munkaerőt, de akkor még Japánban, majd – ahogy a japán munkaerő drágulni kezdett – egy-két évtizeddel később a feltörekvő ázsiai gazdaságokban, Hongkongban, Szingapúrban, Dél-Koreában és Tajvanon. Az elmúlt két évtizedben pedig feljött Kína, Indonézia, Törökország és India, a legnagyobb ugrást pedig Banglades tette, miközben Nyugaton szinte már ódivatúnak tűnik a ruhagyár fogalma. (Cikkünket a bangladesi ruhaipar és a nyugati fogyasztói társadalom kapcsolatáról itt olvashatja.)

A nyugati fogyasztók mindebből azt érezték, hogy egyre kevesebb pénzből egyre több ruhát tudnak vásárolni. Míg néhány évtizeddel ezelőtt egy öltöny vagy egy kabát megvásárlása különleges alkalomnak számított, ma már csak egyike a hétvégi programoknak.

Ki varrta a ruháját?

Egyszerű, de fontos kérdésről van szó, amelyre mégis sokszor lehetetlen választ kapni. A Rana Plaza katasztrófájának az egyik legmeglepőbb felismerése volt, hogy nagyon sok cég még egy héttel a gyár összeomlása után sem tudta, hogy az épületben varrtak-e számukra is ruhákat. A divatforradalmárok ezért is szeretnék rávenni a vásárlókat, hogy használják a befolyásukat, és vegyék rá a nagy márkákat, hogy fedjék fel a gyártási folyamat állomásait.

A vásárlók mozgatórugóit jól ismerő Mark Lissaman nem vitatja, hogy egy ruházati cégnél a termék áll a középpontban. „Ha valakinek nem tetszik az ing, amelyet árulunk, akkor nem fogja megvásárolni, és ez független az etikai megfontolásoktól.” Ez viszont nem zárja el a céget a lehetőségtől, hogy bizonyos csatornákon keresztül ismertesse azt is, hogy a termékei hol és milyen körülmények között készültek. A közösségi oldalak például nagyszerű felületek ebből a szempontból – mondta az Origónak az angol cég alapítója.

Apró lépések

„Isten egyszer már megmentette az életemet, de vajon hányszor fogja még?” Az egy évvel ezelőtti tragédia egyik túlélőjének, Sharmin Akternek a költői kérdésére feltehetően a nyugati világcégeknek és a bangladesi gyártóknak kell valamiféle választ adniuk.

Azt, hogy a dakkai tragédia valóban fordulatot hoz-e a divatiparban, egyelőre nehéz megmondani, viszont az egy évvel ezelőtti eseményeket sokszor emlegetik fordulópontként, és állítják párhuzamba egy száz évvel ezelőtti másik, nagy hatású katasztrófával. Egy hatalmas tűz 146 embert ölt meg 1911-ben a New York-i Triangle Shirtwaist gyárban, és a szerencsétlenség után az amerikai textiliparban már semmi sem volt ugyanolyan: a szakszervezetek megerősödtek, és előtérbe kerültek a munkahelyi biztonság kérdései.

Az biztos, hogy a dakkai épületomlástól függetlenül a textilipar virágzik: évente nyolcvanmilliárd új ruhadarabot állítanak elő, 3 trillió dollár értékben – akár szükségünk van rá, akár nem. A Rana Plaza után azonban valóban született néhány döntés és intézkedés, amely jelzi, hogy nem megy minden tovább úgy, ahogy eddig. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is létrehoztak olyan szervezetet, amely egyrészt érdekeltté teszi a vállalkozásokat, hogy rendesen ellenőrizzék a gyárakat, másrészt anyagi támogatást is nyújt a biztonsági fejlesztésekhez. Több ezer gyárat független auditorok vizsgáltak meg, és megteremtették a lehetőségét annak is, hogy a dolgozók telefonon tegyenek bejelentést a visszaélésekről. A bangladesi kormány is lépett: törvénymódosítással engedélyezte, hogy a ruhagyári munkások szakszervezeteket hozzanak létre a gyártulajdonosok előzetes engedélye nélkül.

Biztonságos munkahelyet akarunk, nem halálcsapdát! – hirdeti a felirat egy évvel a Rana Plaza összeomlása után Forrás: AFP/Munir Uz Zaman

A fokozott figyelemnek vannak konkrét eredményei is: amikor tavaly az ellenőrök veszélyesnek minősítették az egyik dakkai gyárat, a Tesco és a Primark is azonnal visszavonta a megrendeléseit. Hasonló lépés korábban nehezen volt elképzelhető.

Ugyanakkor a tragédia túlélői és az áldozatok hozzátartozói egy évvel később is csak a beígért kárpótlások töredékét kapták meg – állítja a Human Rights Watch jogvédő szervezet. A Rana Plazában előállított ruhákat megvásároló világcégek 40 millió dollárt ígértek az érintetteknek létrehozott pénzügyi alapba, de eddig csak 15 milliót dobtak be.

Ki a hibás?

A divatipar több szereplőjét is felrázta az elmúlt évben a dakkai tragédia – állítja a Maybelline kozmetikai cég első fekete bőrű arca, Yomi Abiola, aki a divat befolyásos eszközeivel próbál megoldást találni a társadalmi problémákra a Stand Up For Fashion elnevezésű globális kampányon keresztül. Az Origo megkeresésére válaszában azt írta, hogy a Divatforradalom Napjának előbb-utóbb globális hatása lesz. „Egyetértés alakult ki arról, hogy Rana Plaza nem egy bangladesi incidens volt, hanem globális probléma. Néhány világmárka elkezdte alaposan átvizsgálni a beszerzéseit, és sokan gondoskodnak arról is, hogy a vállalati társadalmi felelősségvállalás több legyen egyszerű PR-gyakorlatnál.” Yomi Abiola szerint fontos az is, hogy a divatipar fontos szereplői az arcukat és a hangjukat adták a kampányhoz, hogy felhívják a figyelmet a Rana Plaza áldozataira.

Készülnek a nyugatiak olcsó ruhái Forrás: AFP/Andrew Caballero-Reynolds

A váltás egyébként nem lehetetlen, a Nike például a teljes gyártási láncát módosította, amikor a kilencvenes évek elején egy gyerekmunka miatt kirobbant botrány súlyos pénzeibe került a vállalatnak. Az újabb botrány elkerülésére ma már rendszeresen ellenőrzik a beszállítóikat, és sikerült a gyerekmunka elleni élharcos szerepét is felvenniük. A nyilvános megszégyenítés – és nem utolsósorban az eladási adatok romlása – tehát használhat.

A tavalyi épületomlás után a legfontosabb kérdésnek az tűnt, hogy ki felel a több mint ezer ember haláláért. A lehetséges válaszokból nagyon sok van, lehet hibáztatni a gyár tulajdonosát, az ellenőröket, akik kiadták a működési engedélyt a rogyadozó épületre, a kőműveseket, akik felépítették, a lefizetett bürokratákat, a bangladesi kormányt, a nagy ruhamárkákat, vagy éppen a vásárlókat, akik megveszik a Bangladesben gyártott olcsó ruhákat. Mark Lissaman viszont azt állítja: „Intellektuális lustaságra vall, ha másokat hibázatunk ezekért a tragédiákért.” Szerinte a Rana Plaza legfontosabb tanulsága, hogy sokkal körültekintőbben és figyelmesebben kell meghoznunk a döntéseinket minden vásárlásnál.