Mit érezhet egy édesanya, akinek a fia embert öl? És ha nem egyet, hanem tucatnyit? A párizsi merényleteket a jelenlegi adatok szerint kilencen követték el, a legtöbben
30 évesek sem voltak.
Hidegvérrel, hetekig tartó előkészületek után ártatlan embereket mészároltak le, majd magukat is felrobbantották. Ami közös volt bennük: átlagos, szerető családban nőttek fel Párizsban, vagy éppen Brüsszelben. Iskolába jártak, barátaik voltak, aztán valami megváltozott.
A kilenc merénylő családja közül érthetően csak kevesen álltak nyilvánosság elé.
Mohamed Abdeslam molenbeeki otthona előtt nyilatkozott újságíróknak, miután a rendőrök kihallgatták és elengedték.
Mohamed két testvére is a merénylők között volt.
Ibrahim a Compoir Voltaire étterem előtt robbantotta fel magát, Salah pedig jelenleg is szökésben van.
A három testvér Belgiumban nőtt fel, és iskoláikat is ott végezték. Míg azonban Ibrahim és Salah radikalizálódott, Mohamed nem.
„A családomat és engem mélyen megérintett, ami történt. Mi is csak a sajtóból értesültünk róla, mint bárki más. Eszünkbe sem jutott, hogy közük lehet hozzá. Gondolataink az áldozatok és családjaik körül forognak. Egy dolgot azonban meg kell érteniük: van édesanyánk, és mindezek ellenére Salah és Ibrahim akkor is a gyereke” – mondta.
Mohamed azt is elmondta, hogy a szülei sokkot kaptak, és még nem is fogták fel teljesen, hogy két fiuk mit tett.
Nem ilyen megértő a merényletek értelmi szerzőjének tartott Abdelhamid Abaaoud családja. Amikor tavaly ősszel megtudták, hogy a tékozló fiú az Iszlám Állam katonájaként elesett Szíriában, nem titkolták örömüket.
„Imádkozunk, hogy Abdelhamid tényleg halott legyen”
– mondta akkor nővére, Yasmina.
Azóta kiderült, hogy a fiú nem halt meg, hanem visszatért Európába, ahol több merényletet is kitervelt, köztük a párizsit.
A legnehezebb talán az édesanyáknak feldolgozni azt, amit a fiuk tett. Sokan személyes kudarcként élik meg, hogy gyilkos lett a gyermekükből. A Huffington Post megrendítő cikkében annak járt utána, mit éreznek azok a nyugati nők, akik azzal szembesültek, hogy a fiuk csatlakozott az Iszlám Államhoz.
Egyikük a kanadai Calgaryban élő Christianne Boudreau. A 46 éves asszonyt első férje akkor hagyta el, amikor fia, Damian tízéves volt. A fiút nagyon rosszul érintette a válás, a számítógépben keresett vigaszt, magának való, visszahúzódó gyerek volt,
17 évesen öngyilkosságot próbált elkövetni, fagyállót ivott.
Nem sokkal az után, hogy kiengedték a kórházból, elmondta anyjának, hogy felfedezte a Koránt. Bár Christianne kereszténynek nevelte a fiát, örült a fordulatnak. Damian ugyanis munkát kapott, és sokkal szociálisabb lett.
Megfontoltabb lett, jobb ember vált belőle”
– emlékezett vissza az édesanya.
Csakhogy 2011 környékén valami megváltozott. Ha Damiant felhívták a barátai, kiment a ház elé telefonálni. Nem volt hajlandó a családdal enni, ha bor is volt az asztalon. Édesanyjának pedig arról beszélt, hogy a nőkre a férfiaknak kell vigyázniuk, és elfogadható, ha egy férfinak több felesége van.
Egy évvel később elköltözött otthonról, muszlim barátaival közösen vett ki egy albérletet a mecset fölött. Rendszeresen járt fitneszterembe, és barátaival gyakran kirándult a környékbeli erdőkben.
Akkor még gyerekcipőben járt a szíriai konfliktus, az asszony pedig azt gondolta, hogy fia majd kinövi a mániáját. Tévedett. Damian novemberben azt közölte a családdal, hogy Egyiptomba megy tanulni, hogy imám lehessen, majd megszakított velük minden kapcsolatot.
2013 januárjában két kanadai hírszerző kopogtatott Christianne ajtaján, és elmondták neki, hogy a
fia Szíriába utazott, és csatlakozott az al-Kaidához.
Az asszony szó szerint belebetegedett a hírbe, majd hetekig lefejezésekről, gyilkosságokról, véres harcokról készült felvételeket nézett az interneten. Nem a brutalitás érdekelte, csak egy dologra figyelt: hátha meglátja a fia arcát.
Végül Damian maga jelentkezett, többször is felhívta az édesanyját, aki néha repülőgépeket vagy nagy zajt is hallott a háttérben. Christianne könyörgött, veszekedett, mindent megtett, hogy meggyőzze a fiát, jöjjön haza. Azt is megkérdezte tőle, mit tenne, ha féltestvére, Luke elmenne Szíriába.
„Büszke lennék” – válaszolta Damian.
Ekkor jöttem rá, hogy a fiam eltűnt, hogy valaki más van a testében”
– mondta a nő.
Egy idő után a telefonhívások is megszűntek, és Damian csak a Facebookon kommunikált néha-néha az anyjával. Utoljára 2013 augusztusában beszéltek, amikor elmondta neki, hogy hamarosan házat és feleséget is kap.
Aztán 2014. január 14-én egy riporter felhívta Christianne-t, és elmondta neki, hogy a fiát kivégezte a szabad szír hadsereg.
Az édesanya úgy érezte, beleőrül a gyászba. Nem evett, nem aludt, egész nap sírt. Egyetlen dolog tudta kirángatni a depressziójából: amikor megtudta, hogy nincs egyedül.
Christianne nem sokkal Damian halála előtt lépett kapcsolatba Daniel Köhlerrel, a radikalizáció németországi szakértőjével. A Berlinben élő Köhler évekig azoknak a neonáci fiataloknak segített, akik el akarták hagyni a mozgalmat. Az utóbbi időben viszont muszlim fiatalokkal és családjaikkal kezdett foglalkozni. Szerinte
amit Christianne átélt, az a klasszikus radikalizálódás mintapéldája”.
Az egész folyamat nagyon hasonlít arra, amikor valaki egy vallási szektába, vagy a neonáci mozgalomba sodródik. Az új tag először eufórikus állapotba kerül, mert úgy érzi, végre van értelme az életének. Ekkor megpróbálja a körülötte lévőket is megtéríteni, hiszen ami neki jó, az másoknak is jó lesz.
A második szakasz a frusztrációé:
ekkor jön rá a fiatal, hogy családja és régi barátai nem feltétlenül vevők az üzenetére. Ilyenkor jönnek a veszekedések az alkohol, a ruházkodás és a bulik miatt.
A következő fázisban a muszlim imámok és tanítók meggyőzik a fiatalt, hogy csak úgy maradhat hű a hitéhez, ha otthagyja a családját. Végül eladja személyes értékeit is, megszabadul mindentől, ami előző életéhez kötötte, gyakran edz, vagy harcművészetet kezd tanulni. A frusztráció azonban nem csökken, aminek az a vége, hogy csak az erőszakban lát megoldást.
Hat hónappal Damian halála után Christianne elutazott Berlinbe, hogy hasonló helyzetben lévő édesanyákkal találkozzon. Megosztották egymással történetüket, és hamar rájöttek, hogy alig van köztük eltérés. Karolina Dam, egy koppenhágai édesanya például SMS-ből tudta meg, hogy a fia meghalt.
Lukas akkor már hét hónapja Szíriában volt, három nappal korábban kapott hírt róla, hogy megsebesült Aleppóban. Karolina kétségbeesésében SMS-t küldött neki:
„Lukas. Annyira szeretlek, édes kisfiam. Hiányzol, szeretnélek megölelni, és érezni az illatod, a kezemben tartani a puha kezed, és rád mosolyogni.”
Egy hónappal később válasz érkezett. De nem a fiától.
„Mit szólnál az én kezemhez? Hehe” – írta egy ismeretlen.
Az asszony megpróbált nyugodt maradni, és visszaírt:
„A tiédet is, kedves, de főleg Lukasét” – válaszolt.
Az ismeretlen a vonal másik végén megkérdezte:
„El tudsz viselni egy hírt?”
Karolina természetesen igennel válaszolt.
„A fiad darabokban van” – szólt a válasz.
A borzalmas történetek végighallgatása után Christianne visszatért Kanadába, és elhatározta, hogy segít a hozzá hasonló anyáknak. Belépett az „Anyák az életért” mozgalomba, iskolákba jár előadásokat tartani, és mindenhol elmeséli fia történetét.
Bár ő nem tudta megakadályozni Damian halálát, Daniel Köhler úgy gondolja, a radikalizálódó fiatalokra a muszlim elöljárókon kívül az anyák lehetnek a legnagyobb hatással.
„Az anya személye hihetetlenül fontos a radikális iszlámban.
A harcosoknak engedélyt kell kérniük az anyjuktól, hogy harcba menjenek, de legalábbis el kell tőlük köszönni” – mondta.
A férfi rengeteg olyan esetet látott már, amikor a muszlim fiatalok Szíriából kétségbeesetten próbáltak kapcsolatba lépni az anyjukkal, mert engedélyt akartak tőlük kérni, vagy meg akarták őket győzni, hogy térjenek át az ő hitükre, hogy majd találkozhassanak később a paradicsomban.
Köhler osztja azoknak a szociológusoknak a véleményét, akik szerint
ha változtatni akarnak, az anyákkal kell kezdeni.
Pakisztánban már léteznek is olyan „iskolák”, ahol az édesanyák megtanulhatják, milyen lehetőségeik vannak, ha fiuk a radikalizálódás útjára lép.
A polgárháború kezdete óta 20 ezer külföldi ment harcolni Szíriába, közülük háromezren nyugati országokból. Néhányan a családjuk áldásával kelnek útra, de a legtöbben titokban. Az otthon maradóknak pedig nemcsak azzal kell megküzdeniük, hogy elvesztették a gyermeküket, hanem a bűntudattal is együtt kell élniük a fiuk tette miatt, és ez néha még a gyásznál is nehezebb.