A francia alkotmány szerint az elnöké a legfőbb hatalom, de muszáj együttműködnie az ország kormányozhatósága miatt a miniszterelnökkel, és persze a kormánnyal.
A francia történelemben eddig háromszor kényszerült az elnök arra, hogy ne saját pártjából választott miniszterelnökkel kelljen dolgoznia.
(1958, tehát az V. köztársaság óta). A szocialista elnök, Mitterrand kétszer is. Egyszer 1986 és 1988 között, akkor éppen a későbbi elnök, Chirac volt a miniszterelnöke. 1993 és 1995 között pedig Edouard Balladur-rel kellett együttműködnie. A konzervatív Chirac öt éven át, 1997 és 2002 között osztotta meg a hatalmat a szocialista Lionel Jospin-nel. És ha megnézzük a három cohabitationt, egyértelmű, hogy
minden esetben a miniszterelnök akarata érvényesült. A mindenkori miniszterelnök lett az erősebb, pártállástól függetlenül.
A rengeteg gyakorlati ügy miatt egyszerűen nem tud egy lényegében ellenzékben levő köztársasági elnök irányítani egy másik oldalhoz tartozó kormányt. (elég csak arra utalni, hogy a Jospin-kormány legvitatottabb intézkedését, a 35 órás munkahetet sem tudta Chirac megakadályozni).
A korábbiakban mind a két oldalon tapasztalt politikusok álltak. Most viszont nem.
Emmanuel Macron tévészereplésekben jó, igazi médiakedvenc, barátai a gyárosok és a showbusiness világából kerülnek ki, de az egykori Rotschild-bankárt és bukott szocialista gazdasági minisztert nehéz lenne professzionális politikusnak nevezni.
Ha a konzervatív oldal nyer, ami elég valószínű, a Figaro szerint Francois Baroin lesz a miniszterelnök. Akinél viszont kevés taktikusabb és okosabb politikus van ma Franciaországban.
Négyszer volt miniszter, több mint 20 éve Troyes sikeres polgármestere, és nagyon közeli munkatársa Nicolas Sarkozynek. Nehéz lenne elképzelni, hogy Macron vele el tudna bánni.
Ráadásul nyilván nem is akar majd. Feltehetően boldog lesz a rengeteg tévészerepléstől, a bulvárlapok címlapjaitól, élvezni fogja a nemzetközi tárgyalásokat - de kormányozni nem ő fog Franciaországban.