Kettős élet: homofób és rasszista névtelen leveleket küldözgettek hivatalosan melegeket és bevándorlókat védő, balliberális újságírók

Egy felháborító és persze nevetséges lebukás története Franciaországban. A talán legagresszívabb francia balliberális napilap, a Libération és a hiperliberális, szintén baloldali kulturális hetilap, a Les Inrockuptibles újságírói munkaidejükben a francia közéletet oktatták, milyen a politikai korrekt beszéd. Embereket bélyegeztek meg, hogyha nem voltak eléggé érzékenyek a homoszexuálisokkal vagy a bevándorlókkal szemben. Szabadidejükben pedig homofób rasszistaként viselkedtek, névtelen e-mailekben zaklattak például olyan embereket, akiket melegnek gondoltak, vagy éppen a munkaidejükben állandóan védett feministákat magánlevelezéseikben névtelen e-mailekkel szidalmazták. A kétszínű újságírók magukat a LOL Liga tagjainak nevezték. A legsikeresebb francia esszéíró, a politikai korrektség hazugsága ellen harcoló Eric Zemmour a Le Figaróban írta meg véleményét a LOL Ligáról. Egyszerre veti meg ezeket az újságírókat, és egyszerre tartja képmutatónak, hogy a balliberális újságok azonnal kidobták a trágárkodó dolgozóikat. Hiszen miért játssza el a baloldal, hogy ez valami rendkívüli eset? 

Mindig vicces rajtakapni a Tiszteletes Urat a bordélyházban, így kezdi esszéjét Zemmour. És éppen ekkora öröm leleplezni Tartuffe-öt, aki már megint képmutató, álszent volt. Amikor tetten érik a közösségi hálókon, az interneten „garázdálkodó" újságírókat, amint álnéven disznó vicceket, pornóképeket küldözgettek szét, feministákat vagy melegeket szidtak, ez elég nevetséges. A balliberális cenzorok viszont inkább leckét adnak képmutatásból, és nem is akármilyet. Ők ugyanis reakciósnak, homofóbnak, iszlamofóbnak, fallokratának tartják a viccelődő újságírókat, sőt ami még ennél is rosszabb - a balliberális kánon szerint Franciaországban a legnagyobb bűn -, szerintük ezek az újságírók a Nemzeti Frontot képviselik. (A Nemzeti Front Marine Le Pen pártjának az elődje volt, apja alapította, és Franciaországban a szélsőjobb szinonimájaként értelmezendő.) Ebből is látszik, hogy a balliberális cenzoroknak, ahogy azt már megszokhattuk, két arca és kettős mércéje van, hiszen egészen biztosan ők is voltak fiatalok, sütöttek el vulgáris vagy szeméremsértő vicceket, de most inkább úgy tesznek, mintha soha nem tettek volna ilyet.

Így indítja a legnagyobb francia publicista, Éric Zemmour a Le Figaróban megjelent esszéjét annak kapcsán, hogy a balliberális Libèration napilap és a szintén liberális kulturális-zenei hetilap, a Les Inrockuptibles (Les Inrocks) újságíróit felfüggesztették, fizetést sem kapnak, és további szankciókra számíthatnak interneten szétküldött üzeneteik miatt. Voltak, akiket kirúgtak. Azaz Zemmournak nemcsak a kétszínű újságírók névtelen levelei nem tetszenek, de a kétszínű reakció sem.

A gyanú szerint egyébként „kiberzaklatás" történt, és ahogy azt a valóban tragikus esetek is mutatják, tinédzserekkel összefüggésben igenis lehet súlya, mert több száz, vagy akár ezer zaklató üzenet, kép és mémek sorozata valóban lehet megalázó, sőt elviselhetetlen is.

Ők a LOL Liga tagjai voltak, mármint, akik zaklattak.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy 2009 és 2012 között egy mintegy 30 fős „LOL Liga" nevű FB-csoport a Twitteren küldött zaklatásként értelmezett üzeneteket több, feminizmushoz közel álló médiaszemélyiségnek, bloggernek, színésznőnek, youtubernek, vloggernek, vagy épp militáns feministáknak. (A LOL Liga neve LOL- Laughing out loud, azaz hangosan nevetni, vagy más használatban a Lot of laugh angol kifejezésből ered, ami azt jelenti, hogy „hosszas röhögés".)

Zemmour, Franciaország vezető esszéistája feleleveníti Mehdi Meklatra, a Bondy Blog szerzőjének képmutató történetét,

akit minden balliberális gondolkodó és médiaszemélyiség körbeudvarolt. Aztán egyszer csak kiderült, hogy a baloldali, migráns hátterű médiaceleb durva antiszemita, rasszista, homofób Twitter-üzeneteket küldött álnéven.

Ugyanígy ellentmondásos a zöldpárti Denis Baupin története, aki kirúzsozott ajakkal állt ki harcosan a feminizmus mellett, miközben saját női kollégái jelentették fel zaklatás miatt. Képmutatás és kettős mérce minden szinten, mert ezekben az esetekben nem történt semmi, nem lehet semmi következmény. Tartuffe-ök ők, valójában a kortársunk, mondja találóan Zemmour, Molière halhatatlan hősére utalva.

Molière idejében a Tartuffe-höz hasonlók vallási köntösbe rejtették vágyaikat és hatalmukat. Raymond Aronra hivatkozva teszi világossá Zemmour, hogy vannak olyan szekuláris „vallások" és ideológiák is, mint amilyen a kommunizmus például, amelynek pontosan ugyanilyen farizeus logikája és pszichológiája volt. (Raymond Aron nagy francia filozófus, a Le Figaro egykori kolumnistája „Az entellektüelek ópiuma" című művében hívja fel a figyelmet arra, hogy mennyire vakok voltak akkoriban (is) a baloldali francia gondolkodók, mert nem ismerték fel a totalitárius, elnyomó kommunizmust.) De még ennél is érdekesebb, ahogy az egykoron hithű marxisták kiváló antirasszistává, feministává, a gender-elmélet védőivé változtak át. Tehát

egy másik, de ugyanúgy totalitárius, szekuláris „vallás" mögé bújtak el, mert ezeknek az új ideológiáknak ugyanúgy az ember mindenáron történő megváltoztatása a céljuk, mint a kommunizmusnak volt.

Sajnos az ember nem változik, teszi hozzá Zemmour. Van egy sötét és egy világos arca. A „sötét" férfiasságot szembe állították a „világos" nőiességgel, az anyasággal. A sötét oldalt mindig mederben tartották, mert civilizálni kellett. De ha teljesen elnyomják, akkor máshol robban, tör elő, mondjuk vicces, Twitteren küldött üzenetek formájában. Bár Zemmour soha nem élt kommunizmusban, nagyon szemléletesen érzékelteti, hogy miről van szó. A kommunista időkben, a Szovjetunióban az államhatalom számára érdekes vagy veszélyes emberek a konyhában jöttek össze, az egyetlen olyan helyen, amit nem mikrofonozott be a hatalom, és amit nem hallgattak le. A konyhában el lehetett mondani mindent szabadon, amit az ember a rendszerről gondolt.

A feminista és antirasszista totalitárius időkben, mert most megint ilyen időket élünk, a „mi konyhánk", a mi menedékünk az lett, hogy az interneten anonim módon is küldhetünk üzeneteket

- emeli ki Zemmour.

A fiatalok sajátos férfiszolidaritásra találnak a neten, és elmondanak minden olyat, ami egyébként tiltva van, vagy ne adj' Isten az ördögtől valónak kiáltotta ki a feminista píszí-terror. Az LGBT paramilitáns harcosai neki is estek rendesen a „LOL Ligának", az újságírókat kirúgták, kiközösítették, megbélyegezték, meglincselték. Éppen úgy, ahogy Moszkvában, a kommunista perek idején. A bűnösök önkritikát gyakoroltak, majd a végén beismerő vallomást tettek, és elismerték bűnüket a nagy eszme nevében, amit egyébként megtagadtak. A tegnap ügyészeiből áldozatok lettek hirtelen, mondja Zemmour, hiszen a forradalom mindig felfalja saját gyerekeit.

Vagyis azok, akik korábban ítéletet mondtak a politikai korrekt beszéddel szembefordulókról, ezek a zömében fiatal emberek magánéletükben, ők maguk sem bírták a politikai korrektség terrorját, és névtelenül olyan stílusban szidtak embereket, amilyen stílusról munkaidejükben állandóan véleményt mondtak. És most belőlük lettek ellenségek.

Eric Zemmour, aki a világot nem feketén-fehéren látja, rendkívül érdekes, komplex, messze nem leegyszerűsítő és Franciaországban vitát kiváltó esszéjében egyszerre veti meg ezeket a Tartuffe-öket, nevet rajtuk, a LOL Ligát ostobának tartja, de a balliberális kulturális hatalom (jelen esetben a Liberation, a Les Inrocks vagy éppen a Télérama vezetőire gondol) hipokrita magatartása sem tetszik neki.