Kérek szépen egy csirkemindent!

Az nem kérdés, hogy enni kell-e vagy nem, a kérdés inkább az, jó-e nekünk a gyorsétterem erre a célra. Szerintem igazából ez sem kérdés, mert a gyorsétterem fölöttébb kellemes dolog, megvan neki a maga használtolaj-szagú bája és műanyagvirágos hangulata. A gyorsétteremben ugyan nem húzza cigány a fülembe kedvenc nótámat, és nem hozza ki somelier a 11 Celsius fokos spanyol bort, alkalomadtán mégis több élménnyel és jókedvvel töltekezhetek egy ilyen helyen, mint egy igazán profi módon megkonstruált magyarosch étteremben.

Arab étteremből egy csirkeminden

Ma shoppingolni támadt kedvem, bevettem magam a plázába. A butikokat járva, megéheztem, betértem egy arab gyorsba. A körúti nagy török étkezde tempója megedzett már, felkészültem minden eshetőségre. Legalábbis azt hittem. Mondjuk, itt nem kellett rohannom, mintha a tatár hajtana (ennyi csúsztatás belefér), de azért nekik is sikerült gyarapítaniuk gyorséttermes élménytáramat. Megkaptam a szokásos kérdéseket, hogy milyen húsból kérem a gyrost, és mehet-e bele hagyma és csípős fűszer - megadtam a szokásos válaszokat: csirke, igen, mehet bele hagyma is, csípős fűszer is. A rendelést felvevő fiatal srác pedig kiabálva továbbadta a konyhának a feladatot: lesz egy csirkeminden! Igazából nem mindenem a csirke, de ez a csirkeminden szóalkotás, ez minden pénzt megért.

A görög Zorba cségéje

Ma megint tanultam valami újat, ezúttal egy görög gyorsétteremben. Nem olyan jó, mint a csirkeminden, nagyjából csak a hajdan nagyon menő, mára már megkopott szellemességű koviubi, vagy hábé (hasábburgonya) sziporkaszintjén mozog. De azért szódával elmegy. A görögöknél is gyrost kértem, cserébe a szokásos kérdéseket kaptam, majd válaszaim után (igen, csirkéből kérem, hagymával, csípősen) jött a konyhába való bekiabálás is, ezúttal így: egy cségé rendel. Szóval cségét ettem. És bár Zorba cségéje legalább olyan finom volt, mint Musztafa csirkemindene, azért ez utóbbi, a neve miatt még mindig csirkefejhossznyi előnnyel vezet.

Az olasz nyokki... vagyis gnoccsi

Ma rájöttem, hiába volt minden olasz óra, amin életemben idáig részt vettem. Erre egy olasz gyorsétteremben döbbentett rá a kiszolgáló fiú. A kígyózó sorban végre én kerültem sorra, és vidáman kértem is, az egész sor füle hallatára, egy spenótos nyokkit. A kiszolgáló, mielőtt adta volna a spenótos burgonyanudlit, Vágó Istvános ejnyebejnyésen megállította a zenét, lenullázta a nyereményemet, megszólaltatta a "sajnos nem!" dudát, és azt mondta, az nem nyokki. Riadtan visszakérdeztem: Nem? Nem! - válaszolta - Azt gnoccsinak kell ejteni. Biztos? - kérdeztem én gyanakvóan. Biztos! - mondta ő a legnagyobb határozottsággal. Hát jó! - mondtam én elfogadólag, "az igazság kevésbé laktató, mint a nudli" alapon -, akkor azért kaphatok abból a spenótos gnoccsiból? Ő erre megbocsátóan mosolygott, és edukációs sikerétől megittasulva, púposra pakolta a tányérom. Úgy tűnt, a sorban állók közül senki nem tudott olaszul, mert nemhogy senki nem védett meg, de még egy-két lesajnáló, "Eh, szőke!" tekintetet is kaptam butaságomért. Mindegy, azért a spenótos gnocchi (ejtése: taljánoknál nyokki, magyaroknál gnoccsi) finom volt.