Az Anyám, Kleopátra premierje a Nemzeti Színházban

- Hogyan lett a Nyugalom-ból Anyám, Kleopátra? Minek a hatására kezdted el írni a regény színdarab változatát? Miért épp a Nemzeti Színház és miért Garas?

- Az előadás születésének története furcsa véletlenek, vagy inkább sorsszerűségek láncolata. Még javában dolgoztam a regényen, amikor kaptam egy nagyon kedves levelet Schwajda Györgytől, amelyben felkért, hogy írjak darabot az új Nemzeti Színház számára. Egy napig gondolkodtam, végül úgy döntöttem, elvállalom. Aztán amikor megjelent A nyugalom, kaptam egy másik levelet, Garas Dezsőtől, akivel egyébként szintén nem ismertük egymást személyesen. Valamiért úgy érezte, jeleznie kell, mennyire fontos számára ez a könyv. Mi tagadás, az a pár sor igen jólesett. Közben Schwajda felkérte Garast, rendezzen valamit a Nemzetiben. Talán már ki is választottak egy darabot, amikor Dezsőnek eszébe jutott, hogy ő mégiscsak a Nyugalmat szeretné színpadra állítani. Ekkor tudta meg Schwajdától, hogy én már írom a darabot a Nemzeti Színház számára. Szóval az amúgy kusza szálak végül összefonódtak.

- Meg vagy elégedve a szereposztással?

- Udvaros Dorottya személyisége már A nyugalom-ra is rányomta a bélyegét. A regény írása közben láttam őt az Agóniában, és elég tisztes nyomot hagyott. Ez a szövegben is tetten érhető, pár helyen konkrét utalás van az előadásra. Így amikor hozzáfogtam a darabhoz, már elképzelni sem tudtam, hogy bárki más játszhatná Weér Rebekát, mint Udvaros. Az anya figuráját szinte újra kellett teremteni, hiszen A nyugalomban alig van dialógusa. Egyszóval: olyan szerepet kellett írnom a számára, amelyik legalább többé-kevésbé sugározza mindazt, amit a regény narratív részei. Szó, ami szó, ez egy csöppet sem volt könnyű mutatvány, rendesen megkínlódtam vele. És az is több mint valószínű, hogy Dorottya nélkül a dráma anya-figurája nem pont ilyen lenne.

Garassal már a szereposztáson gondolkodtunk, amikor a Radnóti Színházban végignéztem a Störr kapitányt. Megjelent a színpadon Szávai Viki, elmondott három mondatot, és biztosan tudtam: megvan Eszter.

Hujber Ferit nem ismertem. Szégyen, de még a legnépszerűbb szerepeiben sem láttam, csupán vele készült interjúkat olvastam, különböző elit- és bulvárlapokban. Őszintén bevallom, tartottam a vele való találkozástól. Andor figurája az egyik legkritikusabb pontja a szereposztásnak, és attól féltem, hogy mihelyt bemutatnak minket egymásnak a színház büféjében, kölcsönösen kinyílik a bicska a zsebünkben. És akkor megette a fene az egészet. Szerencsére nem így történt. Kétségtelen, hogy kettőnk személyisége ég és föld, mégis, már a legelső pillanattól kezdve kialakult valamiféle elemi szimpátia és bizalom. Pimaszul tehetséges színész, akinek a gondolkodása, érzelmei, őrülete jócskán különböznek ugyan az enyémtől, mégis, mihelyt elég mélyre ás magában, valami olyasmit talál, amiből egy mérhetetlenül hiteles Weér Andort képes felépíteni.

- Aki olvasta a regényt, észlelni fogja, hogy a cselekményt több ponton megváltoztattad. A darab utolsó, öngyilkossági jelenete például markánsan eltér a Nyugalom befejezésétől. Ennek pusztán műfajtechnikai okai voltak?

- Jórészt igen. A konkrét példánál maradva, színpadon sokkal kevésbé működik, ha valaki betömi a kéményt, és szénmonoxid-mérgezés áldozata lesz, mint ha főbe lövi magát. Az eredmény különben ugyanaz. A dráma egyébként is egy sokkal sűrűbb közeg, mint a regény. A cselekmény pedig egy olyan zárt világban zajlik, s egy annyira egy irányba vivő őrület hajtja az egészet, hogy úgy éreztem, gyorsabb, radikálisabb lezárást igényel. A próbák során derült ki, hogy ez az előadás nem bírja el a külső helyszíneket, a kijáratot a külvilág felé. Ezek a darab előző változatában még szerepeltek. Már én is nehezen tudok elképzelni egy olyan előadást, amelyben helye lehet például a kocsmajeleneteknek, a Balkán Gyöngyének, bár teljesen kizártnak se tartom egy ilyen rendezés lehetőségét. De a jelenlegi előadás egy hónapi próba után egyszerűen kivetette magából ezeket a jeleneteket.

- A Nyugalom egy nagyon pontos konstrukciójú, precíziós felépítésű regény. Játszik a hatásokkal. Helyenként a figyelemnek olyan mellékszálait iktattad a szövegbe, amelyek kicsit megpihenni engedik az olvasót a cselekmény újabb fordulatáig. A felkavaró, megrázó történet nagyon igényli is ezt. Nem fognak hiányozni ezek a kis pihenők az előadásból? Lesz ideje a nézőnek feldolgozni a látottakat?

- A pihenőkre nyilvánvalóan az előadásban is szükség van, lesznek is, de mivel a darab dramaturgiája jelentősen eltér a regényétől, máshol lehet majd levegőt venni. És kevesebbet. Nem az a cél, hogy a néző megfulladjon, de nem is az, hogy kellemesen levegőzzön. Abban azonban vitatkoznék veled, hogy A nyugalom egy hatásaiban, struktúrájában pontosan megtervezett regény. Ami az olvasó számára tudatos konstrukciónak tűnhet, valójában nem az. Szerencsétlenek az irodalmi hasonlatok, de néha elég nehéz megkerülni őket – a regény leginkább úgy született, ahogyan a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Az első néhány sor után beindult egy asszociációs lánc, és az egyik mondat hozta a másik. És nem két ülésben írtam, hanem három hónapig alig mozdultam ki a szobából.

- A Szabad-ötletek jegyzéke tematikailag is inspirálhatott...

- Valószínűleg. De bármilyen furcsa, munka közben az ilyesminek nincs tudatában az ember. Amikor elkészül a szöveg és visszaolvassa, akkor döbben rá a különböző hatásokra és párhuzamokra.

- Sokszor és sokan megkérdezték már tőled, vannak-e a műnek önéletrajzi gyökerei, te vagy-e Andor. Tudom, a válaszod mindig nemleges, de ez a történet él a papíron, úgy a regény, mint a színdarab változatában. Ennyire hiteles csak megélt, minden rétegében megismert anyag lehet. Ezért azt hiszem, ha nem is a veled megtörtént eseményeknek, de a figyelmednek mindenképpen önéletrajza ez a mű.

- Ehhez sok mindent hozzátenni nem tudok - így van. Ebből a szempontból viszont nem csak Andor vagyok én, hanem Rebeka, Eszter, Judit, de még Jordán Éva is. Képzelj el egy festményt, mondjuk, az Utolsó vacsoráról, amelyiken mind a tizenhárom portré önarckép. Te vagy Tamás és Simon, Jézus és Júdás, sőt, te vagy az is, aki az ablakon egy pillanatra bekukucskál. Ez valahogy így működik.

- Ez a történet egy kórélettan, vagy egy olyan tragédia, amely bizonyos körülmények között bármelyikünkkel megtörténhetne?

- Nem az én tisztem eldönteni, hogy kivel mi történhet meg, ellenben nagyon érdekesek az olvasói reakciók. Sokan vannak, akik szerint bármikor bármelyikünkkel megtörténhet valami ehhez hasonló. Voltak azonban páran, akik nagyon messzire tartották el maguktól ezt a történetet. Mint valami fertőző rongyot, amelyhez egészséges embernek nem lehet és nem is szabad legyen semmi köze. A dolog szépsége-keserűsége, hogy néhányukat személyesen is ismerem, és tudom, hogy az ő történetük igen szoros rokonságban van ezzel a történettel.

Aztán olyan is van, hogy megírsz valamit, amiről fogalmad se volt, nem is nagyon lehetett. Anyám például soha, egyetlen pillanatig nem volt színésznő. Hajdan gyönyörűen hegedült, de úgy is mondhatnám, pocsék színésznő lett volna. Se fájdalmat, se szeretetet nem tudott leplezni, és nem zsarolt soha senkit, a legkevésbé engem. Egyetlen bűnt követett el: meghalt. Mindez csak azért kívánkozik ide, mert ehhez képest érdekes a történet folytatása. Tavaly, késő ősszel találkoztam először Dorottyával. Egy tévéműsorba hívott beszélgetni a könyvről meg a darabról. Mi tagadás, rettegtem, hogy kamerák előtt találkozunk először. Aztán amikor véget ért a felvétel, megkérdezte, hogy ismertem-e az édesanyját. Nem ismertem, mondtam. És akkor mesélni kezdte a regényem történeteit, nagyjából szó szerint, csak épp nem Weér Rebekáról, hanem az saját anyjáról, Dévai Kamilláról, aki egyszer csak otthagyta a színpadot, és majdnem tíz évig nem lépett ki a lakásból. Akkor is épp elég mellkasszorító lett volna, amiket mond, ha jórészt nem Udvaros Dorottya hangja, mozdulatai határozzák meg a regény anya-alakját, s ha másfél éven át nem neki írom ezt a szerepet.

- Vajon lesz, akit annyira felkavarnak a színpadon látottak, hogy előadás közben elhagyja a nézőteret?

- Tudok olyan olvasóról, aki a huszadik oldalnál földhöz csapta a regényt. Kicsit később felvette, elolvasta a negyvenedikig, majd megint földhöz vágta. És ez így ment egészen addig, amíg a könyv végéig nem ért. Színházban nyilván valamivel körülményesebb visszajutni a nézőtérre, ha az ember már egyszer kiment... Egyébként persze, el tudom képzelni, hogy lesz, aki feláll és távozik, de nem hiszem, hogy ez akár a darabot, akár az illető nézőt minősítené. Van, amikor valamiért betelik a pohár, és az ember azt mondja: nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarok szembesülni vele. Ez azonban nem ízlés kérdése. Ez már egészen másról szól.