A szeretetet nem lehet kizsarolni

Szabad-e eltiltani az udvarlójától serdülő lányukat? Hogyan lehet a szüleinkkel boldogulni, ha még felnőttként is beleszólnak életünkbe? Hogyan lesz igazi férfi egy félős kisfiúból? Mit tegyünk, ha gyerekünk nem hajlandó elfogadni új párunkat? Sződy Judit válaszol.

Egy 2 hónapos kislány boldog papája vagyok. Azért írok, mert egy olyan problémakörrel találtuk magunkat szemben, ami véleményünk szerint általánosan előfordulhat, megoldása mégsem tűnik triviálisnak.

Előzetesként talán annyit, hogy szüleimmel a viszonyom jónak tűnhetett. Egy szem fiuk vagyok. Mindig is zavartak az "engedd, hogy szeressünk" és a "már aggódni sem aggódhatunk érted" frázisok. Vagy fejet hajtottam, vagy lázadtam, de nagyon szélsőségessé nemigen vált a helyzet. Tanulmányaim befejezése után azonnal elhagytam a szülővárost, és 150 km-rel odébb költöztem feleségemmel.

A helyzet ekkor kezdett élesedni. Folyamatos telefonok, kétnaponta "mi újság?" kérdések. 1,5-2 éves elfogadó-lázadozó kapcsolat után éles beszélgetésre került sor, aminek hatására "szülőkitagadó szekta"-tag és hálátlan gyerek lettem, kimondatlanul okolva persze a feleségemet is, mert "én régen nem voltam ilyen". Ezután a helyzet némileg normalizálódott.

Az unokájuk megszületésével kiújult a probléma. Birtokolva, nagy hévvel vetik bele magukat a babázásba, gyakran figyelmen kívül hagyva azt, hogy ami nekik örömöt okoz, nem biztos, hogy másnak is jó. Életük új értelme lett a kicsi, beletéve minden érzelmi energiájukat.

Úgy érzem, hogy az általam gyerekkoromban meg nem oldott problémát most már meg kell oldanom véglegesen, mert nem akarom a gyermeket sem nagyszülők nélkül nevelni, de meg akarom óvni attól a "finom lelki terrortól", amiben én nőttem fel.

15 pontban sikerült a párommal összefoglalni azokat a problémákat, amiket velük (és főleg édesanyámmal) szemben érzünk.

- Minket kompetens szülőként el nem ismerés
- Erőszakos akaratérvényesítés
- Túlzott ragaszkodás
- Szabad választás jogának meg nem adása
- El nem engedés
- Elvárások
- Irányítani akarás
- Jogok kikövetelése
- Birtokolni akarás
- Tapintatlan fürkészés
- Kontrollálni akarás
- Tolakodó jelenlét
- Leereszkedő megbocsátás
- Egoizmus, a saját öröme a fontos, más nem számít
- Személyiség tiszteletben nem tartása

Arra lennék kíváncsi, hogy mennyire általános a kialakult helyzet. Mi lehet az optimális megoldás? Miben kellene kompromisszumot kötnünk, mi az, amiben semmiképpen sem engedhetünk és mi az, amiben esetleg nekik kellene változtatniuk?

Jól gondoljátok, hogy nem ritka ez a probléma.
Az oka nagyon egyszerűen körülírható, a megoldás nehéz, hiszen a nagyszülők nem fogják belátni, hogy az, amit tesznek, tökéletes önzés és a saját problémáik szőnyeg alá söprése. Ugyanis ez a helyzet túl kényelmes nekik ahhoz, hogy föladják. Folyamatosan van téma, van min rágódni, van, ami miatt méltatlankodni lehet, van, ami körül szervezkedni lehet, tevékenykedni lehet. Ez kiváló időtöltés akkor, amikor valaki nem meri a saját életét élni, képtelen a saját élete párjával a valódi intimitásra, a saját életének kihívásaira válaszolni, kockáztatni, hogy valamit a saját szakállára jól vagy rosszul csinál.

Te vagy a szüleid életének fő műve. Ez elég nagy teher lehet számodra, és már a feleséged számára és a gyerek számára is. Nagyon jó, ha ti belátjátok, hogy nem a ti feladatotok az ő lelki jólétüket biztosítani, az érzelmi töltést megadni. Felnőttek vagytok, saját élettel. Az, hogy fölneveltek, nem jogosítja föl őket, hogy a tulajdonuknak tekintsenek. A gyerek az életünk szereplője, de ő tényleg "vendég a háznál", ahogy Horváth Ida rádióműsorának címe is sugallja. Sokan nem értik ezt a címet, pedig nagyon fontos: a gyerek ideiglenesen van "ránk bízva" - a te gyerekeddel is ez a helyzet. A legtöbb, amit megtehetek érte, hogy annyi szeretetet adok neki, amennyit tudok, de ez a szeretet nem jelenti azt, hogy bekebelezem. Nagyon fontos, hogy tudjam a gyerekemet elengedni is. Így lesz önálló személyiség, aki képes önálló döntésre, aki felelősséget tud vállalni életéért, és fel meri fedezni a világot, mer kezdeményezni, új dolgokat teremteni, változtatni.
Ha rátelepszem, vagy vénlányként/agglegényként végzi mellettem, vagy világgá megy, vagy őrlődik, vagy rövid időn belül tönkremegy a párkapcsolata, mert nem tudja elviselni a nagyszülői terrort, a huzakodást.

Azt hiszem, már nagyon sokat tettetek azzal, hogy közösen fogalmaztátok meg a problémát.
Fontos megjegyezni, hogy a ti családotok a ti családotok, ti döntitek el, hogy hol vannak a határok.
Ha ebben megerősödtök, és belátjátok, hogy ez így van jól, elég lesz a 150 km távolság. Ne járjon az az eszetekben, hogy hálátlanok vagytok. A zsarnoki módon kikényszerített hálának nincs értéke. Ha rendeződnek a viszonyok, és egyértelművé válik mindenkinek a helye a nagy családban, akkor tudtok csak őszintén hálásak lenni, és segíteni nekik, amiben kell.

Két javaslatom van. Az egyik, hogy egyszer üljetek le beszélgetni. Egyszerűen kérjétek meg őket, hogy meséljék el az életüket. Külön-külön, vagy együtt. Érezzék, hogy most nagyon figyeltek rájuk. Ennek több haszna is van: kénytelenek lesznek végiggondolni az életüket, és rájönni bizonyos dolgokra, talán olyasmire, ami kimaradt, és olyanra is, ami pótolható. A másik haszon: ti jobban megismeritek őket, és jobban meg tudjátok érteni az indítékokat. Ez az indulatokat megzabolázhatja, de azt a szándékot, hogy a saját életeteket akarjátok élni, nem húzhatja keresztbe.

És volna itt egy "kötelező olvasmány": Susan Forward: Mérgező szülők (Háttér Kiadó)
Remélem, javul a helyzet hamarosan!