Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Három arannyal, két ezüsttel, két bronzéremmel zártuk a riói olimpia úszóversenyeit. Hogyan minősítené a magyar csapat szereplését?
Egyértelműen kiemelkedőnek. Hét érmet, három aranyat szereztünk, ez világviszonylatban is kiemelkedőnek számít. A ma már legendásnak minősített 1992-es barcelonai olimpián összesen kilenc érmünk volt, ebből öt arany.
Barcelonában a kilenc érmet öt versenyző – Darnyi Tamás, Rózsa Norbert, Czene Attila, Egerszegi Krisztina és Szabó Tünde – érte el. Ugyanakkor én sem vitatom, hogy a káprázatos teljesítmények mellett akadtak számomra érhetetlenül gyengébbek is. Az elkövetkezendő hetekben azt kell megvizsgálni, hogy miért alakult ez így.
Maradjunk akkor a kellemetlen meglepetéseknél. A legnagyobb csalódást talán az olimpiai bajnoki címvédő Gyurta Dániel kiesése jelentette. Egyetért ezzel?
Természetesen az olimpia előtt senki sem azt várta Danitól, hogy fő számában, a 200 méteres mellúszásban a középdöntőbe sem jut. De ő is csak egy versenyző, nem gép.
Mi történhetett? Az edzői nem álltak a helyzet magaslatán?
Lehet, de akkor Kapás Boglárka miért tudta élete legjobb teljesítményét nyújtani? Kapást ugyanaz a Kovácshegyi Ferenc, Wirth Balázs edzőkettős készítette fel, mint Gyurta Danit. Tudomásul kell venni, hogy az úszás a világ egyik legkeményebb sportja. Nüanszok döntenek, ahogy az Gyurta Dani esetében is történt.
A közvélemény talán azért is várhatott még több érmet, még több döntős helyezést, mert az olimpiát megelőző londoni Európa-bajnokságon a magyarok tíz aranyéremmel zártak. Úgy tűnik, mintha elrontottuk volna a formaidőzítést, és Londonban úsztak a mieink úgy, ahogy Rióban kellett volna.
Egy Európa-bajnokság és egy olimpia semmilyen szempontból nem hasonlítható össze. Természetesen én is látom, hogy vannak olyan úszók, akik az Eb-n jobb időeredményt hoztak, mint Brazíliában. Mindenekelőtt Cseh Laci, aki a 200 méter pillangón Londonban úszott idejével Rióban is aranyérmes lett volna.
De ellenpéldának megint Kapás Boglárkát tudom hozni.
Ő Londonban három Eb-aranyat nyert, és mégis tudta hozni az olimpián a csúcsformát.
Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma úszó. Sok olyan körülménnyel is meg kellett küzdeni, amellyel egy európai rendezésű olimpián nem kellett volna. Nemcsak az időeltolódás okozta nehézségekre gondolok, hanem arra is, hogy az előfutamokat 13 órakor kezdték. Ez szinte példátlan. A döntőket 22 órakor. Ez sem túl gyakori. Ugyanakkor ezek a dolgok az egész mezőnyt érintették, nem csak a mieinket.
A Rióba kiutazott harminchét magyar úszóból az egyéni számokban négyen jutottak döntőbe, és ugyanez a négy ember szerzett érmet. A női váltó elért még egy hatodik helyet, amelyben még három olyan versenyző úszott, aki egyéniben nem volt döntős. A maradék harminc úszó viszont nem jutott fináléba.
Ezek jól hangzó statisztikák, de Rióba csak olyan úszó mehetett, aki elérte az olimpiai A szintet. Higgye el nekem, ezt sem volt egyszerű megúszni.
Mit kellett volna tenni? A szintet elért sportolók közül bárkit itthon hagyni? Milyen alapon?
Tudtuk, hogy lesznek olyan olimpikonok, akik nem jutnak majd tovább. Ez minden ötkarikás játékokon így van. Akik kiutaztak, mindent megpróbáltak. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Szerintem az, hogy ilyen népes küldöttséggel mehettünk, a magyar úszás erejét mutatja.
Szakmai szempontból indokoltnak tartja azt a cserét, amelyet a szövetségi kapitány a végül hatodik helyen végző női 4x200-as gyorsváltóban tett? Az előfutamban még Verrasztó Evelyn úszott, ő a döntőre kikerült a csapatból, és Jakabos Zsuzsa versenyzett helyette.
Nézze, a szövetségi kapitány azért van, hogy ha úgy érzi, hogy cserélnie kell, akkor ezt a lépést megtegye. Budapestről mindezt roppant nehéz megítélni.
Annyit azért érdemes tudni, hogy a váltóban szereplő lányok közül Hosszú Katinka messze kiemelkedett, de a többiek – Késely Ajna, Jakabos Zsuzsanna, Verrasztó Evelyn – azonos tudású és képességű úszók. Ha megnézi az időeredményeiket, legfeljebb 1-2 tizednyi különbségre bukkanhat, ez elenyésző. Semmiféle problémát nem látok ebben a cserében.
Abban sem lát gondot, hogy Verrasztó Dávid a számára gyengébben sikerült 400 méteres vegyes úszás után nem vállalta az indulást 200 vegyesen, és hazautazott?
Ez már keményebb dió, de én megértem, amit Verrasztó csinált. Először is nézzük ezt a gyenge eredményt: tizenkettedik lett. Az olimpián egy ilyen gyilkos számban tizenkettediknek lenni szerintem nem az a szint, amely után harakirit kell elkövetni. Még akkor sem, ha mindannyian – én is – jobb eredményt vártunk Dávidtól. Nézzük a történteket a versenyző szemével. Dávid elbukta a 400 vegyest. Bemegy az olimpiai faluba, aki szembe jön, erről faggatja.
Amikor az ötvenötödik ember kérdezi ugyanarról, akkor elszakadhat a cérna.
Ráadásul azt mindenki tudta, hogy Dávidnak a 400 vegyes a fő száma, a 200-on jóval esélytelenebb volt. Most akkor mit tegyen? Vállalja be ezt is, jöjjön egy még nagyobb kudarc, amely újra a földbe döngöli? Ugyanakkor azt is tudom, hogy a közvélemény teljesen másképpen ítéli meg ezt a cselekedetet. Ezek a sportolók a társadalom csúcsán álló emberek, így az elvárások is sokkal magasabbak velük szemben.
Dávidot az elmúlt napokban nagyon sokan kritizálták. A bírálatok egy része jogos, az útszéli stílusban megfogalmazott véleményeket viszont nem minősíteném. Összességében értem a szurkolók értetlenségét, de azt is megértem, amit Verrasztó tett. Még akkor is, ha a lépés valóban vitatható.
Térjünk rá a sikerekre. Hosszú Katinka három arany- és egy ezüstérme azt hiszem, önmagáért beszél...
Valóban, fantasztikus produkció, csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok róla.
Hosszú az olimpiai felkészülés utolsó szakaszában a válogatottól teljesen külön készült. Mindez azt jelenti, hogy az általa járt út lesz a jövőben a követendő minden magyar versenyző számára?
Ez ki van zárva. Bár az úgynevezett magyar rendszert érték kritikák, óriási hiba lenne azt mondani, hogy az egészet dobjuk ki a kukába, mert rossz. Ez nem igaz.
A magyar rendszer több évtizedes alapokon nyugszik, a gyökerei nagyon erősek.
Az, hogy Hosszú Katinka és Shane Tusup egy másik módszerrel lett sikeres, nagyon örömteli, de ettől még egyáltalán nem biztos, hogy ez mindenkire ráhúzható. Nekünk azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebből átvehetünk? Mindenképpen érdemes azon elgondolkodnunk, hogy a válogatott versenyzőket évközben több versenyen indítsuk, így terheljük őket.
Széchy Tamás annak idején mindig arra figyelmeztetett, hogy a magyar úszás semmiképpen se másolja le a nagy úszónemzetek módszereit, mert az utánzás biztos kudarcra van ítélve.
De Hosszú Katinka épphogy egy, a magyartól teljesen idegen felkészülési szisztémával lett háromszoros olimpiai bajnok.
Ez igaz. De az alapokat nem az utolsó négy év alatt szerezte meg, hanem a magyar rendszerben. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Katinka már akkor Eb-ezüstérmes volt, amikor Pass Ferenc keze alatt egy 25 méteres bajai „kacsaúsztatóban” úszott. Az ő pályafutását három részre osztanám. Az első 10-12 évben Magyarországon szerezte meg az alapokat, és már akkor is érmet nyert a kontinensviadalon. Még egyszer mondom: 10-12 évről beszélünk.
Itt alapozták meg neki azt a tudást és versenybírást, amely nélkül soha nem vált volna nagy úszó belőle.
A második szakasz az amerikai időszak, amikor Dave Salo keze alatt világbajnok lett. Nem volt olyan régen, 2009-ben Rómában történt. A harmadik pedig az, amelyet a 2012-es londoni olimpia óta jár be a férjével. Kétségtelen, hogy ez az utolsó a leglátványosabb.
De higgyék el, a harmadik szakasz nem jöhetett volna létre, ha nincs az első kettő. A többiek – Kapás Boglárka, Cseh László, Kenderesi Tamás – vagy korábban Gyurta Dániel sikerei mutatták meg, hogy a magyar felkészülési rendszerben igenis van potenciál, ez az iskola is nevelhet olimpiai bajnokokat.
Jövőre Budapesten lesz a világbajnokság. Ez mekkora terhet pakol a magyar úszókra?
Hatalmasat. Ugyanakkor bízom a sikeres szereplésben. A korábbi évek magyarországi úszóvilágversenyei – még akkor is, ha ezek Európa-bajnokságok voltak – mindig átütő magyar sikerrel zárultak. Ez a legnagyobb részben a szurkolóknak köszönhető, akik félelmetes hangulatot tudnak teremteni, és ez feldobja a magyar versenyzőket.
Szakmailag semmilyen szinten nem lehet összehasonlítani egy úszó Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot. 2006-ban, 2010-ben és 2012-ben a két budapesti és egy debreceni Eb mégis feledhetetlen pillanatokkal ajándékozott meg mindenkit. Azt is tudom, hogy az idősebb versenyzők sem fogják abbahagyni, hiszen egy hazai rendezésű vb-n úszni nagyon ritkán adatik meg az úszók életében. Mást ne mondjak, hazánkban ez lesz az első úszó-vb.
Tervezik, hogy éppen a budapesti vb miatt a válogatott tagjainak kommunikációs tréninget is tartanak?
Értem a kérdést, de hadd kezdjem messzebbről a választ. Rióban valóban akadt egy-két szerencsétlenül elsült versenyzői nyilatkozat. Természetes, hogy mindenki erre kapta fel a fejét, és nem arra, hogy például Cseh Laci milyen fantasztikusan beszélt a számára rosszul sikerült 200 méteres pillangóúszás után.
Vagy hogy a fiatal Kenderesi Tamás mennyire profin és szellemesen nyilatkozott.
Vagy hogy Kapás Bogi hogyan hatotta meg az embereket. Tehát akadnak azért jó példák is. Ezzel együtt mi sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a világ ebben a tekintetben is megváltozott. A sportoló még ki se mászott a medencéből, máris az orra alá dugnak egy mikrofont.
Ez roppant nehéz helyzet. Bevallom, ezzel a kérdéssel szövetségi szinten még nem törődtünk, de foglalkoznunk kell vele.
Tehát a válasza igen?
Igen. Nagy figyelmet fordítunk majd erre is.
