Závada Pál: A szépirodalom már nem tud kedélyeket borzolni

A kezdődő Ünnepi Könyvhét legnagyobb újdonsága Závada Pál negyedik regénye, az 1940-ben játszódó Idegen testünk. A Jadviga párnája, a Milota és A fényképész utókora írójának új kötete neuralgikus témákat feszeget, amikor a revíziós politika, az idegengyűlölet és a nacionalizmus érveit állítja erős optikája elé. A szerző most elárulja, tényleg szeretett volna provokálni, bár nem hiszi, hogy egy regény még képes lenne elérni a nyilvános vita ingerküszöbét. Beszélgettünk még arról, hogy miként működik az előre megfontolt szándékkal elkövetett idézet, és hogy mi maché egy regényben. Na és kiveséztük Trianont.

- A könyv fülszövege azt írja: "ez a legmegrázóbb Závada-regény, közelről érint, provokál". Miközben olvastam, én is elképedtem, hogy nahát ebben a könyvben végig zsidóznak. Miért akart provokálni?

- Nemcsak zsidóznak azért! Sváboznak is, meg cseheznek, románoznak... Erős idegenellenség mutatkozik meg bizonyos szereplők érveiben, legerősebben persze antiszemitizmus. Ezek valóban provokatív szövegek, mert sokszor magyarázat nélkül, időnként teljesen magára hagyottan szerepelnek ilyesfajta érvelések a könyvben. Persze van a regénynek egy kontextusa, amelybe, ha ezek belehelyeződnek, akkor világos az értelmük is.

- Mit szólna ahhoz, hogyha valaki ezeket a részeket olvasván lelkesen bólogatna, hogy na végre ez a Závada megmondta, hogy is van a zsidókkal, a svábokkal?

- Ez a veszély fennáll, de azt gondolom, hogy manapság lépten-nyomon előfordul, hogy kontextusából kiragadnak szövegeket. Miért ne fordulhatna elő ezzel a könyvvel is? Az embernek a munkája, a könyve, sőt, mondok nagyképűbbet is, az addigi életműve és neve kell, hogy szavatoljon érte. A másik, hogy a szöveg nemcsak visszaélésre provokálhat, hanem valamiféle katartikus átélésre is. Gondolkoztam, hogy a fülszövegben nem szokás a magunk portékáját ajánlgatva dicsérni, márpedig az én olvasatomban ez egy dicsérő mondat. A provokáció bennem komoly ambíció volt.

- Miért, milyen hatást akart elérni vele? Valami magányos katarzist, vagy hogy vita alakuljon ki ezekről a témákról?

- Inkább az előbbiben tudok bízni. A regény olvasása egyszemélyes, magányos cselekvés. Belehelyezkedni, megérteni, átélni - valószínűleg ez a leghatékonyabb szembesülés egy könyvvel vagy annak a mondanivalójával. Ami a nyilvános közbeszédet illeti, az a tapasztalatom, hogy noha nagyon örülnék, ha ilyesmi történne, a szépirodalom már önmagában nem tud így felborzolni kedélyeket manapság. A politikai vagy világnézeti ingerküszöb sokkal magasabbra kúszott, mint hogy regények beleszólhatnának ebbe a diskurzusba. Csak kiragadott mondatok, egy-egy megszólalás, durva gesztus tudja kivívni a közfigyelmet, olyan viselkedések, amelyek egyszerűek, egy mondatban összefoglalhatók. A Hollán Ernő utcai bolt esetéből egy ilyen vita nyugodtan lebonyolítható volt, hiszen érthető, világos, van hozzá történés, tüntetés, fasiszták grasszálása az utcán - sokkal nyilvánvalóbb és ily módon megbeszélhetőbb, mint egy regény. Persze örülnék, ha a szépirodalommal is hozzá lehetne szólni ezekhez a vitákhoz, vagy legalábbis egy könyvvel lehetne egy érvet letenni.

- Ez célja volt ezzel a kötettel?

- Megfordult a fejemben. Elsődleges célom persze az, hogy aki olvassa, az imádja a regényt, gondolja azt, hogy ez most nagyon sikerült. A másodlagos cél - mondjuk úgy, hogy hízelegne nekem -, hogy valaki elolvassa, utána lefekszik aludni és reggel fölkel, és akkor egy picivel kevésbé lesz "geci", ahogy Mérő László írta a Magyar Narancs-ban (Nácik, hova?, Mérő László egotripje, 2008. május 8. XX. évf. 19. szám, neten jelenleg nem elérhető - a szerk.). De ezek túlságos nagyravágyások, az ember nem kezdhet neki úgy írni, hogy na most akkor én édes népemet szeretném egy kicsit már fölrázni, megtanítani valamire.

- Az Idegen testünk a második bécsi döntés után játszódik, 1940-ben, amikor a németekkel szövetséges Magyarországhoz visszacsatolják Észak-Erdélyt. A könyv első jelenete erről is szól: ünneplik Kolozsváron a város "nemzet ölébe való visszatértét". Ez az előző regény, A fényképész utókorá-nak három történetszála közül a legelsőhöz áll közelebb, ami 1942-ben kezdődik. Nekem úgy tűnt, hogy ha kicsit áthelyeződik is a kamera fókusza, mégis mintha ugyanazokra a problémákra "zoomolna" rá, csak most hangsúlyosabban: zsidókérdés, antiszemitizmus, idegengyűlölet.

- Egyszer láttam egy filmet, Barcelonáról szólt, az egyik szereplő mutogatta a várost, és elvitte a filmstábját - és a nézőket is - egy társaságba, kinéztek a főtérre, elmeséltek egy történetet, aztán a társaságból egy másik szereplő elindult, és mi onnantól vele mentünk. Őt elkísérte a kamera egy vendéglőbe, ahol leült és zongorázott, a nézők hallgatták, közülük eggyel újra mentünk tovább... Ez egy szellemes szerkezet, nagyon tetszett. Ha A fényképész utókora regényemből fogjuk ezt a Dohányos László nevű falukutató figurát, és megkérdezzük tőle, hogy hol találkozott az ő "legbölcsebb régi szeretőjével", akit így hív A fényképész utókorá-ban, akkor valószínű, hogy visszalépve vele az időben, el fogunk oda jutni, hogy találkozott a barátaival a Ráday utca sarkán, ők felvitték az egyik férfinak a nővéréhez, akit Weiner Jankának hívtak, és a Fővám téren lakik egy fényképészműteremben, és ott ismerkedik meg vele Dohányos '940-ben. Erről szól tulajdonképpen az Idegen testünk.

- Nekem az volt a legkísértetiesebb a regényben, hogy hetven évvel ezelőtti koherens nézetrendszerek idéződnek meg szépen kibontva, a maguk komplexitásában. Hogy lehet azt pontosan rekonstruálni, mit gondolt például 1940-ben egy nevet váltó, katonai karriert építő sváb a zsidókról?

- Egy észjárás, hangütés, bizonyos terminológia nagyon jellemző lehet egy korra, egy értékrendre. Ehhez rengeteg szöveget olvastam, és kiválasztottam a legalkalmasabbakat erre a célra. Ismertebb és kevésbé neves emberek mondataiból aprítottam bele főleg írott szövegeket, de vannak följegyzett beszédek, levelek, naplóföljegyzések, viták, régi cikkek... Ezek tehát előre megfontolt szándékkal elkövetett tudatos, válogatott idézetek, beépítve úgy egy figurának a szövegébe, mintha az természetesen jönne ki a száján, holott nagyon tudatosan helyezi el az ember a figura szájába azt a nyilat, hogy az aztán röpüljön, és el is találja azt, amit én akarok. Sokat olvastam ehhez a regényhez, nem is azért, hogy történeteket gyűjtsek, hanem mondatokat. Tudtam, hogy a regényírásnál azzal leszek elfoglalva, hogy a figuráim mozognak és viselkednek, mint a normális emberek. Bejönnek egy lakásba, szeretnének jó társaságban lenni, szeretnének jóllakni, inni, udvarolni valakinek; beszélgetnek, de néha csak azért, mert le akarnak győzni a vitában egy vetélytársat, villogni akarnak egy nő előtt. Miközben mindez történik velük, nekem az volt a legkevésbé közömbös, hogy miről beszélgetnek. Úgy szeretnék korhű lenni, hogy megpróbálom a szövegeiken, a vitáikon, a beszédükön keresztül elkapni azt, hogy mi a logikájuk, hogyan jár az agyuk - és ez nyelvi elemekben tud a legjobban megmutatkozni.

- Miért a második világháborús évek érdekelték legjobban? Úgy érzi, hogy erre jobban rezonálnak az emberek? Vagy problematikusabb, mint más történelmi időszak?

- Azt nem tudom fölmérni, hogy a magyar társadalom előtt álló problémák közül melyek mennyire súlyosak másoknak, engem ez foglalkoztat intenzíven. Nem tudok napirendre térni fölötte, mint magánember. A regényíráshoz kell is személyes involváltság.

- Pontosan mi fölött nem tud napirendre térni, mi zavarja?

- Az, hogy bármilyen emberek közötti viszonyt befolyásol, hogy ki honnan származik, mi a nációja, mi a vallása - hogy idegen-e vagy a miénk. Mivel a regényben második világháborús történetről van szó, mindez az antiszemitizmusban volt számomra a legérzékletesebben megragadható. De a revízió, a Felvidék, majd Észak-Erdély, Délvidék visszacsatolása akkoriban rögtön előhívta azokat a nemzeti érzéseket, amelyek automatikusan lettek egyben csehszlovák-ellenesek, romángyűlölők satöbbi. A Trianonban elszedett területek visszavételének diadali aktusa, ez az egész eufóriás téboly, természetesen hozta magával és erősítette föl az idegenellenességet. És ez volt az alapja a második világháborús észjárásnak, még az antifasisztákénak is. A magyar ellenállás - ami nagyon csekély volt, ugye -jelentős része egyszerűen németellenességből, faji alapon lett antifasiszta. Az más kérdés, hogy mentettek zsidókat, hiszen azt mégis csak túlzásnak tartották, hogy elhurcolják őket, de azt, hogy a zsidóság szigorúan számarányainak megfelelően vállaljon hivatalokat, ne legyen túlsúlyban, ne ők mondják meg, mi legyen a politikában, az üzleti világban - ez a lehető legmélyebben beágyazott értékrend volt akkor. Ma ez részben eltolódott, részben megvan még, illetve erőteljesen megnyilvánul a cigányellenességben. Ez az egész téboly fel van erősödve, és nem csak nálunk. Nem bizakodhatunk el, hogy mi vagyunk a felvilágosult européerek, hiszen a schengeni határral kapcsolatos félelmek és korlátozások ugyanerről a tőről fakadnak. Mindenféle valóságos veszélyek is táplálják a félelmeket, természetesen; nem azt mondom, hogy semmi alapja nincs annak, hogy például kvótákat szabnak, mely régiókból évente hány ember jöhet. De nézzük meg, hogy ez valójában micsoda. Numerus clausus, ezt régen úgy hívták: nehogy már a kívánatosnál többen jöjjenek. Ugyanez a logika...

- Mert 1920-ban a numerus claususra is lehetett racionális ellenérveket hozni?

- Igen, akkor is voltak problémák, csak iszonyúan téves válaszokat kezdtek rá adni, és tévútra ment minden logika, amely szerette volna felemelni a nincstelen paraszti tömegeket meg a városi proletariátust. A monarchia felbomlása után ott állt a rettenetes szociális állapotban lévő ország, nemzeti önérzeten esett rettenetes sebekkel - nem azt mondom, hogy nem lehetett megérteni. A trianoni csonkolás - ezt egész egyszerűen el kell fogadni, nem tudjuk bagatellizálni -, nemcsak seb, hanem akkora amputálás volt a nemzeti önérzeten, hogy száz év óta nem tud föltápászkodni. Súlyos baj, de kell tudni valahogy orvosolni. A baj csak az volt, hogy minden történelmi traumát, minden szociális bajt sorozatosan rossz módszerekkel próbáltak orvosolni, és egyik katasztrófa jött a másik után. Így tudott ez kumulálódni a világ legszörnyűbb háborújává.