Az egész magyar sportközvéleményt megdöbbentette a barcelonai vízilabda Európa-bajnokságon a férfi válogatott nyolcadik helyezése, amely minden idők második leggyengébb produkciója volt az Eb-k történetében. Volt ennek a nyolcadik helynek bármiféle előjele?
Benne volt a levegőben, hogy nem jutunk a legjobb négy közé,
de azt senki sem gondolta volna, hogy a nyolcadik helyen zárunk – én sem.
Az Eb előtt úgy véltem, hogy az olaszok elleni összecsapás lehet a kulcsmeccs, ha azt elveszítjük a csoportban, akkor veszélybe kerülhet az elődöntőbe jutás. Azzal sem számoltam, hogy az alsóházban, az 5-8. helyért zajló csaták során olyan csapatok lesznek az ellenfeleink, mint az erős Montenegró, vagy a mindig veszélyes orosz válogatott. 2012-ben, amikor a londoni olimpián ötödikek lettünk, akkor a helyosztókon a spanyol és az ausztrál csapatot győztük le.
Keserves küzdelem, igazi szenvedés volt ez a számunkra, hiszen amikor egy csapat csalódott, akkor az ellenfelei erősebbnek tűnnek annál, mint amilyenek valójában.
Én a 2017-es budapesti világbajnokság után – amelyen ezüstérmes lett a férficsapat – sejtettem, hogy a 2018-as év nem lesz sikertörténet, de erre azért nem számítottam.
Ehhez hozzáteszem, hogy a budapesti Világliga-szuperdöntőben második helyen végeztünk – sokan ekkor kezdtek el bizakodni, hogy az Eb is jól sülhet el.
Nem sült el jól, de mi az, amit ez a nyolcadik helyezés magában hordoz? Mi várható a magyar férfi pólótól a következő időszakban? Hiszen két év múlva Tokióban olimpiát rendeznek.
Az Európa-bajnokságot követő első elnökségi ülés egyik legfontosabb témája az volt, hogy az utánpótlásedzők munkájának legalább a felét a képzés fontosságára fordítsák, és csak a másik fele szóljon arról, hogy csapataikkal mit érnek el a hétvégi meccseken.
A továbbiakban ugyanis nem fordulhat az elő, hogy az eredményesség oltárán feláldozzuk a képzést.
Ezt viszont nem a szövetségnek, hanem a kluboknak kell megoldaniuk, mert mindez az ő belügyük, mert az edzőket ők foglalkoztatják. Mi csak iránymutatást adhatunk ebben.
Segítsen megérteni, miért lesz rosszabb a magyar vízilabdázásnak, ha a gyerekek tömegével jelentkeznek játékosnak? Több sportolóból nem könnyebb kiválasztani azokat a sportolókat, akik később egy-egy válogatott meghatározó tagjai lehetnek?
Ez csak első látásra tűnik egyszerűnek. A 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban megnyert olimpiai aranyérmek egyik hatása az volt, hogy rengetegen szerettek volna vízilabdázni.
A tömeg tehát megérkezett, az új uszodák ennél jóval lassabban kezdtek el épülni, tehát már a vízfelülettel is gondok adódtak.
Aztán ott vannak a szülők. A piacgazdaságban az összes apuka és anyuka azt várná, hogy az edzők az ő gyerekeikkel foglalkozzanak a legalaposabban. Csakhogy nagy tömeg esetén ez már lehetetlen. Szinte minden esetben az van, hogy egy 20-25 fős létszámú csoportban akad 3-4 igazán tehetséges fiatal, a többi meg közepes képességű. Csakhogy az edzőknek a közepesekkel is ugyanúgy, ugyanannyi időt kellene foglalkozniuk, mint az igazi talentumokkal. Ez pedig nem megy.
Ördögi körnek tűnik mindez, de mi lehet a megoldás?
Mindenképpen az, hogy a csoportonként 3-4 tehetséges gyereknek a trénerek külön foglalkozásokat vezényeljenek, akár korán reggel, akár a napi munka befejezése után.
Ha viszont ezt megteszik, kitör a palotaforradalom, mert azoknak a szülei, akiknek a gyerekei ebbe a körbe nem tartoznak bele, fellázadnak. Hiszen ők is pont ugyanannyit fizetnek, mint a tehetségesek felmenői.
Mégsem lehet más út, mint a különfoglalkozás. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy jó-e a mostani TAO-szabályozás, amely az egyes klubokban vízilabdázók létszámához rendeli a szorzót. Szerintem meg kellene változtatni, hogy ne a létszám, hanem az egyesületben folyó munka minősége legyen a szorzó alapja. Jelen pillanatban van olyan egyesület, ahol kétszer annyi gyerekkel foglalkoznak, mint amennyire annak a klubnak szüksége lenne.
Azért teszik ezt, mert a nagy létszám nagyobb TAO-támogatást hoz számukra.
Egyetlen egyesület sem kockáztatja azt meg, hogy a gyerekek elmenjenek tőlük más klubokba, vagy adott esetben más sportágba.
Ezért kellene ezen a szisztémán sürgősen változtatni.
Sokan már most kongatják a vészharangot, olyan szélsőséges véleményeket is lehetett olvasni, amelyek szerint a tokiói olimpiai kijutás is veszélyben lehet. Osztja ezeket a véleményeket?
Nem, de a helyes választ a 2019-es dél-koreai világbajnokság adja majd meg.
Annak a csapatnak, amely az olimpiákon jól akar szerepelni, az előző évi vb-n kell letennie a névjegyét, azaz ott kell bejutnia a legjobb négy közé.
Ez jelenti a feliratkozást a potenciális olimpiai aranyérmesek listájára. 2019-ben már nem lehet firkálni és abban reménykedni, hogy az egy évvel későbbi dolgozat színjeles lesz. Idén szeptemberben előttünk van még a Világkupa-döntő.
Ha annak vége, azonnal meg kell kezdeni a felkészülést a jövő évi világbajnokságra és a 2020-as olimpiára. Ki kell jelölni az egyéni feladatokat, részletes munkatervet kell készíteni. Barcelonában azt figyeltem meg, hogy szinte valamennyi mezőnyjátékos beszűkült játékot mutatott be.
Szinte senki nem volt képes arra, hogy a saját posztján nyújtott játék mellett valami olyan plusszal jöjjön elő, amivel más posztokon is sikeres lehet. Márpedig egy csapat akkor válik az ellenfeleknek kiszámíthatatlanná, ha ezekre a plusz dolgokra is képes.
Az előttünk álló 8-9 hónap lehetőséget nyújthat arra, hogy ezeket az extrafeladatokat mindazok elvégezzék, akik ott voltak Barcelonában.
Mit szólt ahhoz, hogy három olyan játékos – Varga Dénes, Hárai Balázs és Hosnyánszki Norbert –, aki ott volt a 2017-es vébéezüstérmes csapatban, ezen a nyáron szüneteltette a válogatottságot?
Nem lepett meg, mert tudtam minderről. Ha egy vízilabdázó azt mondja, hogy fáradt, és ezt a nyarat nem óhajtja végigdolgozni, akkor a mindenkori szövetségi kapitánynak két lehetősége van. Mindent mérlegre téve azt mondja, hogy rendben, vagy azt mondja, hogy ez így nincs rendben. Egyetlen dolog nem fordulhat elő: a játékos nem szabhat feltételeket.
Azaz a vízilabdázó nem tehet olyat, hogy idén nem jön, de majd jövőre igen, és ezt ki is jelenti. Mert az már tényleg a szövetségi kapitány felelőssége, hogy az idén pihenni akaróról hogyan dönt egy évvel később.
Nem annyira egyszerű dolog ez, mint aminek látszik. A magyar férfi vízilabdázásban csak az arany a mindenkinek elfogadható eredmény – már az ezüst vagy a bronzérem sem az, mert ezeket az érmeket mindig szájhúzás kíséri.
Örülünk ezeknek is – egy napig. A szövetségi kapitánynak a lehető legerősebb csapattal kell nekivágnia a világversenyeknek – nem lesz ez másképpen 2019-ben sem.
A történtekben nincsen önnek felelőssége? A szövetség elnökeként nem mondhatott volna nemet a pihenni vágyóknak?
Egy vadászhasonlattal élnék. Kimegyek a területre, mert el kell hárítanom a vad által okozott kárt. Viszek magammal egy puskát, végzem a dolgomat, egyszer csak feltűnik egy vaddisznó, elejtem. Na, ezzel meg is vagyunk, ez már nem okoz több kárt a gazdának. Befejezem a vadászatot, már mennék vissza, amikor feltűnik egy másik vaddisznó. Azt is elejteném, csak már nincs hozzá töltényem.
Ezzel azt akarja mondani, hogy a töltényét már 2017-ben ellőtte?
Igen, azt. A budapesti világbajnokság előtt hasonló helyzetben volt a csapat és a szövetségi kapitány is.
Mivel tudtam, hogy egy hazai rendezésű vb-n nem tehetjük meg, hogy nem a legerősebb csapattal állunk ki, beleálltam ebbe a konfliktusba.
De minden évben ezt én sem tudom megcsinálni – akár a szövetség elnöke vagyok, akár nem.
A férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya, Sztojan Ivkovics gondolkodás nélkül kivágta a csapatból azt a Lóránt Pétert, aki egyszer lemondta nála a válogatottságot. Azzal Ivkovics és az egész sportág tisztában van, hogy Lóránt a magyar mezőny egyik legtehetségesebb embere, de a szövetségi kapitány mégsem hívta, hívja meg őt. Nem is fogja egészen addig, amíg hivatalban van.
Nézze, én nem tudom pontosan a magyar férfi kosárlabda-válogatott felé támasztott elvárásokat, de a magyar férfi vízilabdában csak a győzelem az elfogadható. Éppen ezért került borzalmas nehéz helyzetbe Märcz Tamás szövetségi kapitány.
Most képzelje el, kimegyünk Barcelonába a három tényleg kizsigerelt hiányzóval, és úgy végzünk a nyolcadik helyen. Nagy blama. A három hiányzóval most nyolcadikként zártunk – nagy blama.
Ezért mondom, hogy szép lehetsz, de okos nem.
A játékosok egy része Barcelonában elég nagy figyelmet szentelt a katalán városban dolgozó újságírók munkájának. Mi a véleménye erről?
Az, hogy illetlenség, amit tettek, és akkor még finoman fogalmaztam.
Mindenki tudja, hogy egy-egy vereséget követően, pár perccel a lefújás után nem ideális lelkiállapotban érkeznek a pólósok az interjúzónába.
Én is voltam játékos, edző, szövetségi kapitány, tudom, hogy miről beszélek. De azért ez a nem ideális állapot is kezelhető.
Ami tehát történt, azzal nem értek egyet, de mindez a válogatott belügye – nekik kell rendezni a kérdést házon belül.
Sajnálom, hogy mindez megesett, sajnálom, hogy ez a téma, sajnálom, hogy a 2018-as Eb-n szereplő férfi vízilabda-válogatott ettől is lett ismert.
Ha én vagyok a szövetségi kapitány, egészen biztosan behívom a szállodai szobámba azokat a játékosokat, akik a sajtóval konfliktusba keveredtek. Biztos vagyok benne, hogy ezt Tamás is megtette.
Elnökként erre nem lett volna meg a lehetősége?
Még csak az hiányzott volna. Ilyenkor elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, amely káros lehet, majd jön egy vereség. Senki és semmi nem mossa le rólam, hogy az újabb zakónak én voltam az okozója. Viszont voltak olyan, a lelátóról is látható dolgok, amelyek sokkal nagyobb kárt okozhatnak egy csapatnak a mindenkori világversenyeken.
Mire gondol?
Néhány pólós túl sokat és túl sokszor vágta a pofákat, rángatta az arcát egy-egy játékvezetői ítéletet követően. Volt, hogy kommentálták is ezeket a fújásokat. Mindez semmiképpen sem jó, de főleg nagyon nem hasznos.
A bírók is úgy vannak ezzel, hogy egy-két ilyen megnyilvánulást elviselnek, de ha túl sok van belőlük, akkor berágnak. Márpedig azt mindenki tudja, hogy esténként ők is együtt vacsoráznak, együtt beszélik meg a mérkőzésen történteket.
Majd jön a következő meccs, amelyen lehetnek nehezen eldönthető ítéletek, és a bírók emlékezni fognak a grimaszokra. Mindez – akarva, akaratlanul – befolyásolhatja a végeredményt.
Ezen az Európa-bajnokságon a mögöttünk végzett csapatok játékosai vagy félamatőr, vagy teljesen amatőr státuszban játszanak. Ezt a társaságot mi vezetjük a nyolcadik hellyel, mi, akik teljesen profik vagyunk.
Nyilván sokkal kellemesebb helyzetben lennénk, ha nem mi állnánk ennek a nem túl dicsőséges társaságnak az elején. De biztos vagyok abban, hogy a három hiányzó játékos visszatérésével nem lesz még egyszer ennyire gyenge helyezése a férficsapatnak.
Már csak az a kérdés, hogy a három hiányzó valóban visszatér-e.
Tudomásom szerint igen.
Ön még az Európa-bajnokság előtt bejelentette, hogy távozik az MVLSZ éléről. Milyen tervei vannak arra az időszakra, amikor már nem lesz a szövetség elnöke?
Egyelőre nincsenek terveim, szeptember 30-ig én vagyok a szövetség elnöke, addig is van feladatom. Előttünk a Világkupa döntője és a négy utánpótlás-világverseny is. A terveimet – ha majd lesz bármilyen konkrétum – megosztom azokkal, akiket ez érdekel. Idejében meg fogom ezt tenni.