Vér, gránát, verés: a Csíkszereda hokisait a pokol várta Bukarestben

A Sportklub Csíkszereda a romániai jégkorongsport egyik első és legsikeresebb klubja. A hargitai csapat kezdetektől fogva képviselte egész Erdélyt, akkor is, amikor ezt nyilvános formában a legkevésbé volt tanácsos tenni. A csíki csapattal csak a legnagyobb bukaresti klubok tudták felvenni a versenyt, vagy még azok sem, nem csoda, hogy a nagyjából nyolcvanéves rivalizálásnak komoly történelme van. Két csíki legendával, Nagy Bélával és Moldován Ervinnel beszélgettünk ennek a kapcsolatnak a stációiról, és a Sportklub küldetéséről az erdélyi magyarság életében.

Ha röviden kellene összefoglalnunk az 1929-ben alapított Sportklub Csíkszereda és a bukaresti nagyok (kezdetben a Tenis Club és a Telefon, majd a Dinamo és a Steaua) kapcsolatát, akkor nagyjából egy ilyen görbét tudnánk felrajzolni: 1931-től, az első hivatalos meccstől sportszerű rivalizálás kezdetben bukaresti, majd nyomasztó csíki fölény alakult ki. A hetvenes évektől a Sportklub minden létező formában történő elnyomása következett, majd a kilencvenes évek pokla focihuligánokkal és játékosveréssel. Végül az érdektelenség, miután a rivalizálók közül csak egy csapat maradt állva – a Sportklub. A két bukaresti klub lehúzta a redőnyt, és legjobb esetben is már csak árnyéka régi önmagának.

A Vákár Lajos jégpálya sok nagy csatát látott épülete Csíkszeredában Forrás: Origo

A szeredai jégkorong atyjáról, a klub egyik alapítójáról, Vákár Lajosról elnevezett, 1971-ben átadott jégcsarnok melletti sörözőben ülünk le Nagy Bélával, aki az 1970-es és '80-as évek romániai jégkorongjának volt meghatározó alakja, valamint az egy generációval fiatalabb Moldován Ervinnel, aki éppen

az 1990-es évek túlzás nélkül háborúsnak nevezhető viszonyai

között viselte a Sportklub mezét. (Egy zárójeles mondatot megér az említett söröző is: a most éppen Grizzly néven futó egységet nem olyan régen még Öt Kutyaként ismerték, és a Sportklub egykori kapusa, Bíró Ottó, alias Kutya üzemeltette, akinek három fia is a városban játszott, játszik, és akkor még ott van egy unokatesó is – máris megvan az öt Kutya, és az újabb bizonyosság, hogy ebben a városban minden a jégkorongról szól.)

Moldován Ervin (balra) és Nagy Béla a szeredai hokidrukkerek törzshelyén Fotó: Mudra László - Origo

„Én az 1970-80-as években játszottam a Sportklubban, illetve a bukaresti Dinamóban – kezd bele Nagy Béla, aki tagja volt az 1980-as Lake Placid-i téli olimpián szereplő román válogatottnak, emellett pedig négy további B-csoportos világbajnokságon képviselte az országot. – Akkoriban természetes volt, hogy a bajnoki címek a Dinamo és a Steaua között dőlnek el. Egy idő után többen is hazatértünk, hogy itthon próbáljunk meg ütőképes csapatot csinálni,

de tíz éven át a legjobb esetben is csak a második helyre érhetett oda a Sportklub. Tettek róla, hogy ez így legyen, a politika is, a bírók is, mindenki benne volt.

Sajnáltuk nagyon, hogy a szeredai közönséget nem tudtuk egy bajnoki címmel megörvendeztetni" – mondja Nagy Béla, hozzátéve, hogy az említett részrehajlások ellenére azért a Steauának is nagyon jó csapata volt.

Nem csoda, hiszen a legjobb román játékosok mellett a legjobb magyarokat is a fővárosba vitték. Ehhez még csak különösebb nyomást sem kellett rájuk gyakorolni: a kötelező sorkatonai szolgálat során, aki folytatni akarta a sportpályafutását az vagy a belügyi (Dinamo), vagy a katonacsapatnál (Steaua) kötött ki.

Nagy Béla és néhány, a Sportklub számtalan trófeája közül Fotó: Mudra László - Origo

És persze ott volt még a válogatott szereplés lehetősége: miután arra esély sem volt, hogy a csíki hokisok magyar színekben lépjenek jégre, meg egyébként is a román válogatott akkoriban sokkal jobb volt a magyarnál, aki vb-n vagy olimpián akart jégre lépni, annak a román válogatottság kínált erre esélyt.

Oda pedig a fővárosi csapatokból sokkal egyszerűbb út vezetett, mint Szeredából.

Milyen volt ekkoriban magyarnak lenni egy fővárosi csapatnál? Nos, semmi különlegesre nem kell gondolni. Ahogy azt a keretes írásunkban idézett Texe Istvánhoz hasonlóan Nagy Béla is megerősíti, sem Csíkban nem csináltak ügyet abból, ha egy helyi hokis Bukarestbe költözött, sem a fővárosi nagyoknál nem tekintettek rá kívülállóként. „Én nem tudok rosszat mondani az akkori csapattársaimra. Nagyon fiatalon kerültem oda, gyorsan befogadtak, és egy jó szellemű közösségben játszhattam" – mondja Nagy Béla.

Ervin, a legenda

„Ervin? Hú, ő hatalmas legenda itt!" – mondja helyi ismerősőm, amikor megemlítem, hogy kik voltak a beszélgetőpartnereim. Az 1978-as születésű Moldován Ervin 19 idényt játszott a Sportklubban, meg még négyet a bukaresti Sportul Studentescben, amíg főiskolára járt. Tizenkilenc világbajnokságon járt a román válogatottal, a csíki jégkorongról nem lehet az ő említése nélkül beszélni. Most Nagy Bélához hasonlóan utánpótlásedzőként dolgozik, délelőttönként pedig 6-8 évesek számára a tanrendben rögzített korcsolyafoglalkozásokat vezeti.

Az 1978-as születésű Moldován Ervin, illetve az ő generációja egyszerre volt szerencsés és roppant szerencsétlen helyzetben. A 90-es évek közepén érte el a csúcspontját a Sportklub–Steaua/Dinamo rivalizálás, de ugyanekkor kerekedett a csíki csapat a fővárosiak fölé.

Eldurvult a helyzet

„Amikor én születtem, akkor itt minden a jégkorongról szólt, minden fiú jégkorongozó akart lenni. A csarnok mellett laktunk, úgyhogy szó szerint reggeltől estig itt voltam, és csak arról álmodtam, hogy egyszer mezt kapjak a nagy csapatban" – meséli Moldován Ervin, aki egy toborzón jelentkezett, és végül az akkori ötven gyerekből ő maradt az egyetlen, aki elérte az első csapatot.

Annak idején Moldován Ervin is így kezdte, ma pedig tőle tanulhatják az első koris lépéseket a csíki gyerekek Fotó: Mudra László - Origo

„Abban az időben egy Steaua vagy Dinamo elleni meccs előtt már órákkal dugig volt a stadion, egy tűt nem lehetett leejteni. Én pont egy emlékezetes Steaua elleni meccsen mutatkoztam be, az 1995-ös kupadöntőben. Lesérült két idősebb játékos, és az akkori edző, Antal Előd engem is elvitt Bukarestbe. Ahol meg a meccs közben jött egy újabb sérülés, így kerültem én is a pályára.

Tizenhét éves voltam, és életem első meccsén, egy Steaua elleni kupadöntőn, idegenben az első korongérintésemből gólt szereztem.

Azzal lett 5-5, és végül 6-5-re nyertünk, ilyen szerencséje az életben egyszer van az embernek. Harminckét év után nyert újra trófeát a Sportklub!"

Egy Moldován-gól (23-assal) a 2007-es kupadöntőben:

A történelminek nevezhető siker után több napig tartó ünneplés vette kezdetét a városban, ami a két egykori játékos szerint ma már elképzelhetetlen lenne. A jégpálya előtt több ezres tömeg várta a csíki hősöket, és szakadatlanul tartott az ünneplés, zenészek húzták a talpalávalót. „Ma már ilyen nincs. Mióta sorozatban jönnek a bajnoki címek, az emberek pillanatok alatt elfelejtenek minden sikert. Jó lenne, ha újra a régi lenne a hangulat, hiszen a bajnoki címeknek most is értékük van, a játékosok ugyanúgy megdolgoznak érte, nem ajándékba kapják."

A szerencse fia

Van, akinek egyszer, van, akinek kétszer van ilyen szerencséje. Moldován Ervin 1997-ben egy Magyarország elleni szegedi barátságos meccsen a padról beállva lőhetett 2-2-nél büntetőt. Az akkori szövetségi kapitány azt mondta a 17 éves fiatalembernek, ha belövi a büntetőt, utazhat a világbajnokságra. Így jutott ki Moldován Ervin az első világbajnokságára. 1998-ban azon a mieink elleni mérkőzésen is szerepelt, melynek történelmi érdekessége, hogy a magyar jégkorong-válogatott ekkor győzte le először a román csapatot 0-2-ről fordítva, 3-2-re, a búcsúmeccsét játszó Ancsin János góljával.

Moldován Ervin összesen 19 szezont játszott a Sportklubban, amelyikkel 9-9 bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetett. Abban az időszakban játszották a román, de lehet, hogy az európai jégkorong legdurvább mérkőzéseit.

„Bukarestben minden alkalommal úgy léptünk jégre, mint a gladiátorok, mert soha nem lehetett tudni, mi fog történni.

Előfordult, hogy gólhelyzetben kilépő játékosunk elé petárdát vagy füstbombát dobtak, az pedig teljesen természetes volt, hogy a szabályos góljainkat sem adták meg.

Ütöttünk négy szabályos gólt, és kikaptunk 4-3-ra. Ha bajban voltak, mindig kitaláltak valamilyen trükköt."

Ha csak trükkök lettek volna... A legdurvább időszakban, amikor a politika tudatosan hergelt a magyar kisebbség ellen, a Steaua és a Dinamo futballcsapatának huligánjai is rendszeresen ott voltak a Sportklub elleni meccseken, és

olyan is előfordult, hogy az öltözőben támadtak rá és verték meg a csíki csapat játékosait, úgy, hogy több hetet töltöttek az intenzív osztályon.

Pedig vigyáztak rájuk

Szabó Attila és Pál Csaba testközelből élte át azokat az éveket, amikor a legnagyobb volt a feszültség a Sportklub és a Steaua között. Ők maguk is többször kísérték el a csíki csapatot a fővárosba, ami nem volt veszélytelen vállalkozás, hiába kaptak rendőri felvezetést, szinte törvényszerű volt, hogy a buszuk betört ablakkal ért a bukaresti csarnokhoz.

"Úgy képzelje el, hogy a megyehatárokon kézről kézre adtak bennünket a helyi csendőrségek, ők kísérték a buszainkat, és egy idő után már szinte baráti viszonyban voltunk velük. Még így sem volt biztonságos, de, akik külön mentek autóval, azok biztos, hogy nem úszták meg verés nélkül. A csarnokban nagyon vigyáztak ránk, még a WC-re is rendőri kísérettel mentünk, az utcákon viszont bármi megtörténhetett."

Mint mesélik, a bukaresti csapatoknak nem volt törzsközönségük, és már a nagy balhék előtt is rendszeresen jártak focidrukkerek, akik a második harmad után elindultak haza, mert azt hitték, vége meccsnek, vagy éppen a bírót szidták, amikor nem fújta le, ha egy mezőnyjátékos kézzel vette le a korongot. "Ők csak a balhék miatt jártak hokimeccsre."

Templom és hokimeccs

Ilyen körülmények között nem lehet azon csodálkozni, hogy a csíki hokicsapat, azaz a Sportklub az egész erdélyi magyarságot képviselte. „Mondhatjuk, hogy ez így volt, hogy a kis székely csapat az egész erdélyi magyarság nevében veszi fel a harcot a bukaresti csapatok ellen – erősíti meg Nagy Béla. – Az emberek csak itt, a lelátón tudták kikiabálni magukból a dühüket, mert máshol nem lehetett megszólalni sem. Mondjuk, itt is jobb volt kicsit óvatosnak lenni, mert a lelátón mindig ott voltak a román titkosrendőrség, a Securitate emberei, és gyorsan elvitték, aki túl hangosan hőzöngött."

Mintha Kanadában lennénk, pedig csak Csíkszeredáig mentünk: hokis szobor a jégcsarnok előtt Fotó: Mudra László - Origo

Hasonlókról mesélt az Origónak Ilyés László is, aki 1990-ben hagyta el Csíkszeredát, és költözött Magyarországra, azóta pedig a Sportklub magyarországi szurkolócsoportjának egyik vezetője.

"Székelyföldön a templom és a jégkorong volt az a két dolog, ami a 80-as években tartotta a lelket a magyarságban. Ekkoriban járt csúcsra a Ceausescu-rendszer magyarellenes elnyomása, ami a magyar nyelvű helységnévtáblák eltávolításától a legdurvább rendőri erőszakig terjedt. Ez a alatt a szimpla gumibotozástól, amit bárki megkaphatott a legkisebb kihágásért is, a Securitate vallatóhelyiségében történt agyonverésig terjedő fellépést kell érteni.

A jégpálya mellett lehetett egy kicsit kiadni a feszültségből, ott lehetett kicsit hangosabban kiabálni magyarul,

persze mindenkiben benne volt a félsz, hiszen a lelátókon ott voltak a besúgók, és bárkit elvihettek még aznap éjszaka. De az, hogy fővárosi csapat ellen lehetett kiabálni, csak még különlegesebbé tette ezt a kiállást. Valahol az egész székelyföldi jégkorong erről szól már kezdetektől fogva: a trianoni diktátum után is ezért alapították az első helyi korcsolyázó egyletet, hogy legyen valami, ami összefogja a magyar közösséget."

Világszínvonalú tömegverekedés a 2000-es bajnoki döntőben:

Az eldurvuló rivalizálásnak végül nem a politikai akarat, vagy a józan belátás vetett véget, hanem a gazdasági farkastörvények: Bukarestben megszűnt az állandó jégpálya, a helyi nagy csapatok otthontalanná váltak,

a Steaua éveken át Karcfalván, egy ezer lakosú, szinte színmagyar Hargita megyei faluban játszotta a hazai meccseit.

Eltűntek a támogatók, elfogyott a pénz, elmentek a játékosok és velük együtt a szurkolók is. Az még a legvérmesebb bukaresti ultrát sem hozza lázba, ha a Sportklub félgőzzel ronggyá veri a csapatát...

Hihetetlen, de hiányoznak

Akármilyen szörnyű dolgok történtek is egykor a Sportklub–Steaua meccseken, mégis azt szeretné mindenki, ha a romániai hoki visszakapná a rangadóját. „Ma már olyan dolgok nem fordulhatnak elő, mint a 90-es években – szögezi le Moldován. – Beszéltem sok bukaresti ismerősömmel, akik azt mondják, hogy a szövetségben is azon dolgoznak, hogy újra legyen Bukarestben nagy csapat, amelyik nagy meccseket vívhat a Sportklubbal. Ezért szeretnének minél előbb egy új jégcsarnokot.

Tetszik, nem tetszik, ők is csak a Sportklub ellen tudták megtölteni a csarnokot, másra nem voltak kíváncsiak a szurkolóik.

Játszhattak bárkivel, félig volt a stadion, de, ha jött az erdélyi magyar csapat, akkor mindjárt teli voltak a lelátók."

Manapság a Szereda–Brassó számít a román hoki rangadójának, de koránt sincs olyan forró hangulatuk a meccseknek, mint volt a Steaua vagy a Dinamo elleni rangadóknak.

Ami nem is csoda, hiszen a fél brassói csapat szó szerint haza jár Szeredába, miután odavalósiak.

"A brassóiakat nem lehet szívből utálni, úgy, ahogy a Steauát vagy a Dinamót lehetett, amikor húszból tizenöt játékosuk szeredai. A klub próbálja szítani a feszültséget, de ez nem ugyanaz... Amíg a Steauának jó csapata volt, addig lehetett nagy meccseket játszani. Kicsit hiányoznak, na" – mondja nevetve Szabó Attila és Pál Csaba is.

Román vagy magyar színekben, teljesen mindegy, de, aki olimpián járt, annak nem kell a szomszédba mennie az elismertségért. „Aki sportolni kezd, annak az az álma, hogy eljusson egy olimpiára. Semmihez sem hasonlítható, megismételhetetlen élmény. A mai napig érezzük a megbecsülést, mintha, nehogy félre értsen, egy másik kasztba tartoznánk" – mondja Nagy Béla, amivel csak egyetérteni tud a román válogatottal tizenkilenc B-, illetve C-csoportos vébén, valamint négy olimpiai selejtezőn részt vevő Moldován Ervin. Ahogy abban is, hogy a magyar válogatott elleni meccsek mindig különös fényt kaptak.

Erdélyben is magyarok vagyunk, persze, hogy máshogy mentünk ki a magyarok ellen, mint bárki más ellen

– mondja Nagy Béla, hozzátéve, Csíkszeredában senki nem csinált abból ügyet, ha egy jó helyi „hokista" a román válogatottat választotta.

Amíg világ a világ, addig lesz hokicsapat Csíkszeredában Fotó: Mudra László - Origo

Egyébként is, a magyar válogatottság az ő idejében nem jöhetett szóba, mert akkor végleg el kellett volna hagynia Romániát, ráadásul akkor a romániai jégkorong még jóval a magyar előtt járt. Moldován Ervin is a román válogatottban látott több lehetőséget, ráadásul ő a sport mellett kezdettől fogva készült a civil életre, ezért végezte el a bukaresti testnevelési főiskolát, és vállalt munkát a Csíkszeredai Sportiskolában.

A hoki ma is az első számú sport Csíkszeredában,

akkor is, ha már vetélkednie kell az egyre népszerűbb focicsapattal, a kosárlabdával, vagy éppen az élvonalbeli futsallal. Miután az iskolai tanrendben az előkészítőtől a második osztályig szerepel a kötelező korcsolyaoktatás – amiben két interjúalanyunk is részt vesz –, biztosítottnak tűnik a jégkorongcsapat utánpótlása.

Edző bá' mindenben segít Fotó: Mudra László - Origo

„Szeredában nincs olyan gyerek, aki ne próbálta volna ki a jégkorongot, az U12-es korosztályban most is 36 gyerek van. A hagyományt őrizni kell, a nagy csapattól pedig mindenki elvárja, hogy sikeres legyen. Ez a világ legszebb sportja, nekünk pedig meg kell mutatnunk, hogy Erdélyben még mindig mi vagyunk a téli sportok királyai!"

Az olimpikon, akinek kisiklott az élete

„Akar beszélni még egy olimpikonnal? Ott ül a lelátón, de ne lepődjön meg, ha meglátja" – mondta Nagy Béla, és egy apró öregemberre mutatott a pálya szemközti oldalán. Texe Istvánt mindenki ismeri Szeredában, és mindenki sajnálja a súlyos alkoholizmussal magát tönkretevő egykori válogatott balszélsőt. „Itt kezdtem én is hokizni, még a nyitott pályán, ami egy focipálya helyén volt itt telente – kezdi mesélni, amikor leülünk mellé. – Csináltam mellette mindent, fociztam, teniszeztem, úsztam, akkoriben ez természetes volt, de végül a hokinál maradtam, ahogy a legtöbb fiatal fiú a városban. Mivel válogatott akartam lenni én is Bukarestbe mentem, és a Dinamo játékosa lettem. A fél csapat magyar volt, úgyhogy nem okozott gondot a beilleszkedés. A szurkolók is szerettek bennünket, a klub pedig nagyon megbecsült minket, hiszen mi voltunk a legjobb játékosaik. Mindenkit átkereszteltek, én Istvánból Stefan lettem, de ez legyen a legnagyobb baj. Engem minden áron ott akartak tartani, már megvolt a bukaresti lakásom, a klubelnök lengette előttem a lakáskulcsot, de én inkább elmentem Kolozsvárra az állatorvosi egyetemre. Igen, játszottam olimpián, 1968-ban, nagy dolog volt, a világ legjobbjaival egy mezőnyben. Képzelje, előtte egy hónapot voltunk kint Kanadában, mert meghívta bennünket edzőtáborozni. Nagyon jó csapatuk volt, emlékszem, volt egy Huck (Fran Huck, kétszeres vb-bronzérmes, olimpiai bronzérmes hokis, 1999 óta tagja a Jégkorong Hírességek Csarnokának) nevű játékosuk, a legjobb volt, akit valaha láttam, még a szovjeteket is megfirkálta. Nekem ma már csak ez van, itt vagyok minden nap, figyelem a gyerekeket, ők a jövőnk."