Gianni Brera legendás sportújságíró (aki a 60-as években Genoa-szurkolónak hazudta magát, hogy bátran írhasson az összes nagy északi klubról) nevezte először Derby d’Italiának a Juve-Inter összecsapást.
Először a két legtöbbszörös bajnok meccse miatt nevezték így, de a Berlusconi-érában a Milan alaposan lehagyta az Intert (a Juve 1951 óta vezeti a rangsort). Miután a Milan a 80-as években kétszer is megjárta a Serie B-t, azt mondták, ez a két csapat nem esett ki soha az első osztályból. Aztán a 2006-os calciopoli után a Juve is megjárta a B-t, tehát most már semmi sem támasztja alá, hogy ez lenne Olaszország legfontosabb futballmeccse (az Inter szurkolói folyamatosan emlékeztetik is erre a torinóiakat, akik azzal vágnak vissza, hogy a milánóiak egy olyan bajnoki címet is beleszámolnak 18 scudettójukba, amit senki nem érti, miért kaptak meg 2006-ban).
A pólójával üzengető Materazzi, az ugyanígy tevő Buffon, a zavaros calciopoli, a dopping- illetve útlevélügy vagy a klasszikussá váló Ronaldo-Iuliano ütközés nyomán gyomorforgató mélységekbe süllyedt a két tábor gyűlölködése. Ott vannak, például, a Juve-szurkolókat a Heysel-tragédiával bosszantó interesek vagy a másik oldalról a Giacinto Facchetti és Giuseppe "Peppino" Prisco halálát ünneplő dal.
Az Inter és a Juventus gyűlölködésének magvát az 1961-es bajnokságban vetették el. Helenio "A Varázsló" Herrera keze alatt már formálódott a Grande Inter, amely 64-ben és 65-ben is megnyerte a BEK-et, a kor Mourinhója a taktikát, a játékfilozófiát és a klubmenedzselést is teljesen új alapokra helyezte. Eközben a Juventus sem akármilyen csapatot épített, Sarti, Boniperti, Charles és Sivori mind klublegenda lett - ez a két csapat futott versenyt az 1960/61-es szezonban.
Április 16-án a Juve négy ponttal vezetett az Inter előtt, hat forduló volt hátra, amikor a két csapat összecsapott Torinóban. Nemcsak Torino és Milánó, egész Olaszország a rangadó lázában égett.
A szurkolók napok alatt elkapkodták a 61 ezer jegyet, a szövetség meghívottjaival, az újságírókkal és egyéb potentátokkal együtt 70 ezren zsúfolódtak össze a torinói Stadio Comunaléban. Elkezdődött a rangadó, és a tömeg az elviselhetetlen zsúfoltság miatt egyszerűen túlcsordult a lelátón. Hiába szólították fel az embereket, hogy menjenek le a pályáról, nem volt elég hely, így az első félidő közepén Gambrotta játékvezető megállította a játékot.
1950-ben már volt egy hasonló incidens a Comunaléban, akkor egy Milan elleni rangadót játszottak le úgy a csapatok, hogy a salakpályára is jutottak nézők. Ezúttal tíz perc várakozás után folytatódott a meccs, de két perc múlva az Inter játékosai levonultak a pályáról. A bíró várt egy félórát, majd 17.25-kor megállapította, hogy a mérkőzést nem lehet befejezni.
Bruno Bolchi, az Inter kapitánya kijelentette, hogy hivatalosan kérni fogják a mérkőzés két pontját, a Juventus viszont azzal érvelt, hogy a bíró engedte a játékot, az Inter játékosai maguktól, illetve vezetőik utasítására vonultak le. Feszült húsz nap következett.
Kilenc nappal később a szövetség (melynek a Juve legendás elnöke, Umberto Agnelli volt a vezetője) helyt adott az Inter kérésének, és 2-0-val a milánóiaknak adta a két pontot. A Juve fellebbezett, de a május 6-ra ígért végső döntésig az Interé maradt a két pont, ami országos rosszallást váltott ki. A nem milánói lapok egymásra licitálva ítélték el az Inter tettét, a (római) Corriere dello Sport egyenesen a bajnokság meghamisításáról írt.
A két ponttal az Inter egy győzelemre megközelítette a Juventust. Mindkét csapat botladozott (jött is fel rájuk a Milan), miközben a döntést előbb május 27-re, majd június 3-ra csúsztatták. Eljött az utolsó forduló (június 4), a Juve és az Inter pedig azonos pontszámmal állt, amikor a szövetség elrendelte, hogy a félbeszakadt meccset inkább újra kell játszani. A Juventus így újra kétpontos előnybe került, és úgy tűnt, az újrajátszandó meccs dönti el a bajnoki címet.
Az utolsó forduló azonban mindent eldöntött: a Juve ikszelt otthon a Barival, az Inter viszont kikapott Cataniában, így a torinóiak a rangadótól függetlenül megnyerték a bajnokságot.
Az Inter hivatalos üzenetben gratulált a Juventusnak, de Herrera tüzet okádott, és közölte, hogy az újrajátszásra az Inter ificsapatát küldi ki. Így is tett, a torinói sztárok pedig a földbe döngölték a megszeppent ifistákat, Omar Sivori egymaga hat gólt lőtt. A végeredmény 9-1, ami értelemszerűen a mai napig a legnagyobb arányú Juve-siker és Inter-vereség - ráadásul a tabellán még a jól hajrázó Milan is megelőzte városi riválisát.
A két csapat között e furcsa eset óta feszült a viszony, ami persze újabb és újabb botrányokat szült, egyúttal azt is szavatolta, hogy a Derby d’Italia soha, semmilyen körülmények között ne legyen se unalmas, se előre lefutott. 2010-ben Mourinho mindent megnyerő Interét simán megverte a szezon végén 7. helyen végző Juve, Antonio Conte veretlen bajnokcsapatának csaknem másfél éves sorozata pedig pont a szintén 7. helyezett Inter ellen szakadt meg – ráadásul Torinóban.
Ma este újabb felvonás következik.
(A cikk elkészítésekor sokat merítettünk dr. Sarkadi Zoltán NST-n megjelent posztjából.)