Szombathelyen kezdődött a pályafutása, milyen csapatnak számított akkor a Haladás?
Dunántúlon akkor a Győr és a Haladás vitte a prímet, ezért is vagyok büszke arra, hogy Szombathelyen már 17 évesen bemutatkozhattam az első csapatban. Olyan társak között, akikkel a korom miatt még nem tegeződtem, de tisztességgel befogadtak, és nagy élmény volt velük játszani. Egyszer a Honvéd látogatott hozzánk, amely akkor még se hideg, se meleg nem volt számomra, és a Kulcsár nevű rutinos játékos mondta nekem, hogy "adj a Bozsiknak, rúgjál bele, ne engedd játszani". Kulcsárra és az idősebbekre úgy tekintettem, mint az apámra, úgyhogy mindent megcsináltam, amit mondtak, Cucu pedig megunta a rugdosást, és egyszer visszaszólt, hogy "szállj le rólam, különben tökön rúglak". Kis szünet után persze folytattam, aztán egy labdáért egyszerre ugrottunk fel fejelni, és amikor leértünk, Cucu rálépett a lábamra, és meg is lökött, jelezve, ő szólt, hogy vegyek vissza. Később, amikor a Honvédhoz kerültem, emlékezett a párharcunkra, de nem lett belőle konfliktus, és a Bozsik, Tichy, Komora belső hármas elég jól működött. Ha valakitől, tőlük lehetett tanulni.
1961-ben került a Honvédhoz. Katonai behívónak köszönhette, hogy a kispestiek játékosa lett?
Novák Dezsővel együtt eredetileg a Fradihoz készültünk, ő már túl volt a katonaságon, én viszont megkaptam a behívót, így a Honvédnál kötöttem ki. Isten így akarta, de nagy örömömre szolgált, hogy ennél a klubnál játszhattam, és ha újrakezdeném, akkor sem csinálnám máshogy. Később megtudtam, hogy Sebes Guszti bácsi, az Aranycsapat szövetségi kapitánya egy utánpótlás-válogatott meccsen talált rám, és mondta, hogy ezt a fiút szerezzétek meg. Kotász, Tichy, Bozsik és a többi klasszis mellett szinte gyereknek számítottam, amikor odakerültem, csodálatos csapatunk volt, de akkoriban olyan erős volt a Fradi, a Dózsa, a Vasas vagy a Győr, hogy játékosként nem sikerült bajnokságot nyerni. Később edzőként összejött, a 80-as években háromszor is bajnok lettem a Honvéddal, letoltunk mindenkit.
277 meccsen 64 gólt szerzett a Honvédban, ami középpályásként elég jó mutatónak számít.
Az a fajta játékos voltam, aki mindenki helyett futott, az egyik tizenhatostól a másikig loholtam fel-alá, ez volt az erősségem, és időnként odakerültem a kapu elé is. A góllövés nem az én feladatom volt, arra ott volt Tichy, aki húsz-harminc méteren belül futballozott, de ha hozzákerült a labda, akkor már bombázta is kapura.
Az 1964-es lehetett pályafutása legemlékezetesebb éve, amikor a válogatottal Eb-bronzérmes lett, majd Tokióban olimpiai aranyat nyert. Az Eb-bronz manapság óriási siker lenne, de akkoriban hogyan élték meg, hogy kikaptak a spanyoloktól az elődöntőben?
Számomra egyértelműen siker volt, hogy harmadikok lettünk. Nem szeretném ennyi idő távlatából egy emberre ráhúzni a vizes lepedőt, de a kapusunk alaposan benne volt a spanyolok második góljában, egy szögletnél ugyanis alászaladt a labdának. De tényleg jó érzés visszagondolni erre az Eb-bronzra, és kívánom a maiaknak, hogy hasonló sikert érjenek el.
A tokiói olimpiai bajnok csapatban hemzsegtek a klasszisok, Varga Zoltán, Bene Ferenc, Farkas János, Novák Dezső, a kispadon pedig a legendás Tanár úr, Lakat Károly ült. Jól tudom, hogy ő volt a példaképe?
Igen, remek pedagógiai érzéke és kifinomult stílusa volt, emellett olyan elképesztő habitussal és kisugárzással bírt, ami magával ragadta az embereket. Két jelenet ugrik most be hirtelen, az egyik, ahogy kijött edzésre, és mondta, hogy ma egy kicsit kicsapatjuk, ami azt jelentette, hogy tízszer négyszáz méteres futás várt ránk. A másik, hogy Berlinben elvitt minket egy képtárba, de minket a képek nem kötöttek le különösebben, úgyhogy nekiálltunk zsugázni, amire ő jól kiosztott minket. Később, amikor a Honvédnál edző lett, együtt dolgoztunk, és néha megtalálta a fröccsöspoharat, amiért a vezetőség néhány tagja engem támadott, mondván, miért nem intézkedem, de mondtam nekik, számomra ő olyan, mint az apám, ne várják, hogy bármi rosszat okozzak neki.
Mi ugrik be önnek elsőként az olimpiáról?
Az, hogy a megnyert döntő után úgy sírtunk, mint a hároméves gyerekek. Ahogy a himnuszt hallgattuk, velünk szemben a japán császárt láttuk a páholyban, ezek olyan pillanatok, amelyeket nem lehet elfelejteni.
És ha arra kérném, nevezze meg a legjobb játékost, akivel, vagy aki ellen játszott, akkor ki tudna választani egyet?
Ne kérjen tőlem lehetetlent! Elkezdhetném sorolni: Albert Flóri, Fenyvesi, Göröcs, Tichy, Buzánszky, annyi klasszis csapat volt, és mindenhol hemzsegtek az egyéniségek. Az 1960-as évek szenzációs korszaka volt a magyar futballnak.
Mindössze kétszer volt válogatott, ennek mi volt az oka? Olyan nagy volt a rivalizálás a posztján?
Baróti Lajos szövetségi kapitány akkoriban egy-két csapatra épített, és mivel a Fradiban jól működött a Rákosi, Fenyvesi balszárny, a válogatottban is ők játszottak. Én is egyetértettem ezzel a döntéssel, nem prüszköltem, nem panaszkodtam, persze sajnáltam, hogy nem lehettem sztenderd válogatott, de tettem a dolgom, játszottam, és az elért eredményeim kárpótoltak a kevesebb lehetőségért. Nem mondanám, hogy Rákosi sokkal jobb játékos volt, de őt választották.
Harminckét évesen vonult vissza, nem volt ez korai? Tényleg az volt az oka, hogy Pintér Sándor érkezése után nem érezte, hogy lesz helye a csapatban?
Pintér rendkívül jó adottságokkal, jó fizikummal bíró játékos volt, és mivel kiderült, hogy a visszatérő Mészáros Dodó bácsi inkább őt favorizálja, felmértem, hogy nekem már nem jut szerep. Ez az élet rendje, de a visszavonulás után is maradtam a csapatnál.
Edzőként háromszor lett bajnok a Honvéddal, amely akkor tele volt válogatott játékosokkal. Mennyire kellett őket szigorúan fogni? Vagy a sok klasszis jól megfért egymás mellett?
Az volt a szerencsém, azért tudtam eredményes lenni, mert a vezetők elfogadtak, és szabad kezet kaptam mindenben. Mindent el tudtam intézni, amit akartam, és engedték, hogy én igazoljak, így vittem a csapathoz Dajkát, Garabát, Esterházyt és a többieket. A saját fejem után mentem, de bejött. Kemény voltam, emiatt nagyon tartottak tőlem, de tudták, hogy nekem a tisztesség és a becsület az alapelvem. A játékosoknak bármit elintéztem, ha megkértek, cserébe viszont szigorú követelmények voltak.
Akkoriban sok játékos úgy került Kispestre, hogy bevonultatták, ebből a csapatból is sokan voltak ilyenek?
Általában úgy ment, hogy ha kinéztem valakit, akkor előbb civilként megkerestem, és ha nem ment, akkor segített, hogy van a behívó, de csak végső esetben folyamodtam ehhez a megoldáshoz. Helyette inkább megpróbáltam felvázolni, miért lenne jó döntés az illető részéről, ha a Honvédot választaná, de persze voltak olyanok, akiket nem lehetett meggyőzni. A Honvédra akkoriban nemcsak az volt jellemző, hogy eredményes, hanem az is, hogy a játékosok összetartottak, ez is vonzóvá tett minket.
Egyszer azt nyilatkozta, azzal, hogy vége lett az edzésnek, még nem fejeződött be a napi munka, mert még össze kellett szednie az éjszakázó játékosokat. Sok gondja volt emiatt?
Volt egy-két kicsapongó játékos. Amikor az ember elmegy egy edzésre, arra számít, hogy kipihent focistákkal találkozik, de ez nem mindig volt így. Szerencsére nálunk olyan közösség volt, hogy Esterházy, Garaba vagy Nagy Anti gyakran maguk mentek el azért, aki esetleg eltévedt az éjszakában, megkeresték, aztán hazavitték, és én ezeket általában csak utólag tudtam meg. Arra figyelnem kellett, hogy ha kiderült egy-egy buli, akkor nem lehetett nagy kaszablanka, hogy ne veszítsem el a bizalmukat, mert akkor legközelebb nem került volna hozzám az információ. Meg kellett találni az arányokat, hogy belefér-e az adott esetben a büntetés, jó-e a csapatnak vagy nem. Ha végül úgy döntöttem, megbüntetem az illetőt, azt úgy csináltam, hogy a csapat is egyetértsen vele.
Détári Lajosról, aki nemcsak a játékosa, hanem a veje is volt, azt mondta, jószívű srác, de túl hiú. Hogy kell ezt érteni?
Mint minden csúcsra törekvő játékos, Dömére is igaz volt, hogy ha nem figyelmeztetik, akkor elveszti a kontrollját. Mindenki tudta róla, hogy átlagon felüli játékos volt, de nem mindig állt be a sorba, és néha a barátai belevitték az éjszakába. Olykor előbb is hazamehetett volna, mert másnap két edzés volt.
Edzőként nem volt túl kemény vele? Csak mert egy interjúban megemlítette, hogy több vállveregetést érdemelt volna. Félt attól, hogy azt hiszik, kivételezik Détárival?
Egy közösség vezetőjeként veszélyes dolog, ha az egyik játékost dicsérem, a másikat meg korholom, fontos, hogy meglegyen az egyensúly. A meccsek után mindig értékelés volt, osztályzatokkal, de Döme esetében a legritkább esetben mentem bele olyan mélységig az elemzésbe, mint másoknál, mert a csapat tudta, hogy a lányommal jár. Az biztos, hogy vele szemben még nagyobbak voltak az elvárásaim, mert ahogy mondja, nem akartam, hogy azt higgyék, kivételezem vele.
Sok legenda kering azzal kapcsolatban, amikor Détári Frankfurtból - ahol csak kölcsönben volt - a görög Olimpiakoszhoz igazolt. Emlékszik arra, hogy kik részesültek a 18 millió német márkás vételárból?
Amikor Döme a görögökhöz szerződött, az az életem második legnagyobb eseménye volt az én Honvédba igazolásom után. Egy idény erejéig én is dolgoztam a klubnál, másodikak lettünk a bajnokságban, a kupát pedig megnyertük. Az Olimpiakosz olyan, mint a Fradi itthon, az a nép csapata, az ott elért siker ugyanolyan kellemes emlék, mint a Honvéddal nyert bajnoki címek. Emlékszem, hogy fogadták Dömét, hatalmas tömeg várta, és a vállukon vitték a szurkolók.
És a pénzzel mi lett? Önt is említették, hogy kapott belőle.
Ez hülyeség, nem kaptam pénzt.
Azt lehetett olvasni, hogy a Juventus is vitte volna Détárit, végül mégis a görögökhöz került. Nem futhatott volna be nagyobb karriert, ha az olaszokhoz kerül?
Akkor ő már családos volt, és ki az a hülye, aki nem a legjobb ajánlatot választja? Velem is egyeztetett a döntés előtt, és kőkeményen tudtam pró vagy kontra lenni. Az emberek tudatában az él, hogy a Juventus is akarta őt, de konkrétum nem volt. Konkrétumról akkor lehet beszélni, ha van pénz és ajánlat, ezt pedig csak a görögök mondhatták el magukról.
Egy másik érzékeny téma: az 1983-84-es bajnokság utolsó fordulójában a Volán-Honvéd meccs 6-6-ra végződött, ami miatt pontokat is levontak a csapatától. Esterházy Márton egy interjúban azt mondta, bár mindenki azt hitte, ez a meccs nem volt bunda. Ön hogy emlékszik vissza?
Ha ezt mondta, akkor valószínűleg így is volt. A játékosok engem soha nem avattak be, tudták, hogy kegyetlen óriás vagyok az öltözőben. Ennyi idő távlatából már az úristen sem mondja meg, hogy melyik volt bundameccs. Az biztos, hogy engedélyezve, tudomásul véve soha nem volt a bundázás.
És a 85-86-os debreceni 1-1? Szintén Esterházy mesélte, hogy a debreceniek tanácsi szinten küldték a pénzt és a libamájat, hogy megszerezzék a szükséges egy pontot. Azt értem, hogy nem tudott róla, de a játékosok nem mondhatták volna, hogy kösz, de nem megyünk bele?
Azt nem lehetett lekövetni, ha a gyerekek maguk közt megbeszéltek valamit. Még egyszer mondom, az én beleegyezésemmel nem történt ilyen.
Elég hálatlan időszakban, közvetlenül a fájó emlékű 1986-os mexikói vb után lett szövetségi kapitány. Miért csak három meccs lett belőle?
A vébé kudarca olyan hatással volt az emberekre, hogy a közönség, amely előtte még ünnepelte Nagy Antit, Garabát és a többieket, teljesen elfordult tőlük, és millió levelet kaptam, hogy hagyjam ki őket a keretből. Gondoljon bele, ők akkor 24-26 évesen a legideálisabb korban voltak, én pedig rájuk építettem volna a csapatot. De olyan tűrhetetlen ellenállást tapasztaltam, hogy azt mondtam, elég ebből, és visszajöttem a Honvédhoz. Nem volt tisztességes, hogy a szurkolók és az újságírók azt várták tőlem, cseréljem le azokat a játékosokat, akik a vb előtt sikeressé tették a válogatottat. Három meccs jutott, de ez nem volt probléma, nem csináltam belőle kabinetkérdést.
Amikor a 90-es évek második felében ismét a Honvédhoz került, már teljesen mások voltak a viszonyok, sokkal gyengébb volt a keret, és a csapat nem az aranyért, hanem a kiesés ellen harcolt. Egy ideig egyszerre volt vezető és edző. Hogy élte meg ezt az időszakot?
Amíg a Honvéd gondoskodott a szakosztályokról, megvolt a költségvetésünk, semmi gondom nem volt. Később változott ez a dolog, a Honvéd lemorzsolódott, és ha nincs befektető, akkor valahogy meg kell élni, valamit ki kell találni, át kell vészelni a nehéz időszakot. Én fanatikus honvédos voltam, amikor Török Péter volt az edző, nyernünk kellett, hogy bennmaradjunk, a meccs pedig 0-0-ra állt, mire mondtam neki, hogy cserélj már, a rohadt életbe! Mire kérdezte, hogy kit? Végül csak rászánta magát, és 1-0-ra nyertünk. Nem azért, mert én a cserére biztattam, de ha valami nem működik a pályán, akkor muszáj változtatni. Nincs garancia arra, hogy bejön, de legalább úgy érzi az ember, hogy megpróbálta.
Eszébe szokott még jutni az a rendőrségi ügy, amelybe Tóth Mihály Franciaországba igazolása során keveredett bele, amikor hűtlen kezeléssel vádolták?
Aki valamilyen szintű vezető, azzal előfordul, hogy ilyen butaságba keveredik. Nekem olyan a mentalitásom, hogy mindig a jó és szép dolgokra emlékszem, ezekből építkezem, és nem a kudarcokon rágódom. Akkoriban ez téma volt, de ma már csak egy lényegtelen dolog, nem is emlékszem, mi lett a vége.
A mai futballt mennyire követi?
Szoktam meccseket nézni, a válogatottnak például nagyon szorítok, Egervári Sándort anno még én vittem a Honvédhoz. Tudom, hogy ma sem könnyű edzőnek lenni, de a válogatott tisztességes, becsületes kezekben van, erre Egervári személye a garancia.
Amikor meccset néz, szokott még edző fejjel gondolkodni? Hogy adott helyzetben mit húzna? Vagy csak szurkolóként nézi az élvezet miatt?
Attól vagyok edző, hogy ha ramatyul áll a csapat, akkor egyből agyalok, ott piszkálódik és dorombol bennem, hogy mit változtatnék. És nagyon örülök, amikor az edző ugyanazt a cserét hajtja végre, amit én is meghúztam volna a tévé előtt ülve.
Mit szólt ahhoz, hogy a Honvéd harmadik lett a bajnokságban, megelőzve nála erősebb kerettel bíró csapatokat?
Ez a futball, ezért szereti mindenki, mert ilyen kiszámíthatatlan. Nagyon örülök a bronzéremnek, de az rosszulesik, hogy a régi nagyokat, akik a játékosaim voltak, nem hívják, vagy nincs állandó belépőjük a stadionba. Pedig az a nemzet, család, amely az elődöket nem ismeri el, az csak ideig-óráig él. Mindig ki kéne küldeni nekik a meghívókat, aztán ha mennek, mennek, ha nem, nem.
Ezek szerint ön sem jár ki Honvéd-meccsekre?
Általában a nyarakat a Balatonnál töltöm, a Révfülöp meccseire kijárok, de a Honvédéra nem nagyon. A tévében persze megnézem, és ugyanolyan szenvedéllyel szurkolok, mint amikor még ott dolgoztam, hiszen ez volt a csapatom.
Mit tapasztalt, hogyan tekintenek önre az emberek: úgy mint Komora Imrére, az olimpiai bajnok labdarúgóra vagy mint a sikeres edzőre?
Egyértelműen mint edzőre. A közönség gyakran azonosítja az embereket a klubokkal, ahogy Puskás és Bozsik esetében például nyilvánvaló, hogy itthon róluk mindenki a Honvédra asszociál. Ha az én nevem merül fel, akkor nem az olimpiai arany vagy a kapitánykodás a téma, hanem az, hogy mit értem el a Honvéddal.
Ön szerint miért nem tud a magyar foci visszakerülni arra a szinte, ahol a 80-as évek elején volt?
Ez egy nagyon összetett dolog, a legfontosabb, hogy idő kell, pénz kell, és hagyni kell kibontakozni Egervárit, hogy megtalálja azt a csapatot, amellyel eredményes lehet.