Elhunyt a zseniális sakkvilágbajnok

Óriási veszteség érte a sakkozók népes családját. A zseniális világbajnok, a tizenegyedik világelső, Robert Fischer új hazájában, Izlandon, 65. életévében elhunyt. Közel 36 éve, hogy Reykjavíkban az évszázad mérkőzését vívta a címvédő szovjet Borisz Szpasszkijjal. Sokan a két világrendszer "háborújának" is nevezték a meccset, amelyet Fischer 12,5-8,5-re megnyert, s ezzel megtörte a szovjet hegemóniát. Igazi bajnok volt, fantasztikus játszmáin, szemet-lelket gyönyörködtető kombinációin nemzedékek nőttek fel.

A sakkvilág 1972-ben Izland fővárosára, Reykjavíkra figyelt. Már a Szpasszkij-Fischer világbajnoki döntő előzményei is óriási sajtóvisszhangot kaptak, hiszen az amerikai nagymester újabb és újabb követelésekkel állt elő. A szervezőkkel, a rendezőkkel vívott harca végigkísérte pályafutását, magasabb pénzdíjakért, jobb versenyzési körülményekért küzdött. Fischer állandó összetűzéseinek gyümölcsét a későbbi nemzedék aratta le.

Még mindig élénken él emlékezetünkben, hogy Fischer a világbajnoki döntő első partijában egy h2 gyalog könnyelmű leütése után bajba került, és el is vesztette a játszmát. A másodikra sor sem került, Szpasszkij játék nélkül nyert. A Szovjet Sakkszövetség határozott utasítása ellenére a szovjet világbajnok nem utazott el, elfogadta Fischer bocsánatkérését, a mérkőzést végül Fischer 12,5-8,5 arányban megnyerte, és elhódította a világbajnoki címet.

Fischer világelsőként szép terveket dédelgetett, szerette volna megdönteni Emanuel Lasker rekordját, aki 27 évig volt világbajnok, a legnépszerűbb sportágak egyikévé tenni Amerikában a sakkozást. Elképzelései "zátonyra futottak", a FIDE vezérkarával nem tudott megegyezni. A világbajnoki döntőt tíz nyerésig akarta játszani, ahol a 9-9 neki, azaz a címvédőnek kedvezett volna.

Harminchárom éve, hogy a FIDE holland elnöke, Max Euwe megfosztotta őt címétől, és Anatolij Karpovot "koronázták meg". Nemzedékek nőttek fel Fischer játszmáin, élvezetes, dinamikus sakkot játszott, és korai visszavonulása óriási veszteség volt. Robert Fischer az 1992-es "visszavágóig" egyetlen tornán sem szerepelt, de a mérkőzés partijai egyértelműen jelezték, hogy a sakktól nem szakadt el, tudása, zsenialitása nem kopott meg.

Nem véletlen, hogy Garri Kaszparov "A nagy elődeim" sorozat negyedik kötetét Fischernek szentelte. A szovjet sakkiskola hegemóniáját megszakító bámulatos tehetségű sakkozó 1957-ben nyert először amerikai bajnokságot, bajnoki címet még hétszer szerzett, 1963-ban 11 partiból 11 győzelemmel. A világ legfiatalabb nagymestereként ünnepelték, nem tűrte a megalkuvást sem a játszmáiban, sem a diplomáciában.

Az amerikai kormány tiltása ellenére 1965-ben játszott a havannai Capablanca-emlékversenyen, igaz ezt csak telexen elküldött lépéseivel tehette meg. Fischer 1959-ben már a világbajnok-jelöltek tornáján szerepelt. Bled, Zágráb és Belgrád volt a színhelye a sakktörténelem egyik legemlékezetesebb viadalának, amely Michail Tal győzelmével végződött. Fischer három év múlva sem tudta átverekedni magát a "szovjet falon", a körmérkőzéses rendszer nem kedvezett neki.

1967-ben Fischer újra próbálkozott, de a zónaközi döntőről nyerő helyzetből visszalépett. Pedig ebben az esztendőben sikerek egész sorát érte el, első lett Szkopjéban (13,5/17), Monte-Carlóban (7/9). Egy év múlva Netanyában 11,5 pontot gyűjtött 13 játszmából, Vinkovciban 11-gyet 13 partiból. 1970-ben kettős helyszínnel megrendezett tornán, Rovinj és Zágráb sakkrajongói ünnepelték, 13 pontot gyűjtött 17 játszmából, Buenos Airesben 15-öt szerzett 17 összecsapásából.

Érdekesen kezdődött az 1970-es év, hiszen a belgrádi rendezők minden árat megadtak volna azért, hogy Fischer játsszon a Szovjetunió-Világválogatott tíztáblás, négyfordulós mérkőzésen. Bent Larsen azonban ragaszkodott az első táblához, végül Fischer elvállalta a meccset, és a második táblán 3-1-re legyőzte Tigran Petroszjant.

A kompromisszum már biztató légkört teremtett a következő affér megoldásához. Fischernek nem lett volna indulási joga a Palma de Mallorca-i zónaközi döntőn, hiszen nem játszott az amerikai bajnokságon, amely egyúttal zónaversenynek is számított. Benkő Pál sietett segítségére, lemondott a részvételről, és helyét átadta Fischernek.

A FIDE a riválisok nagy bánatára elfogadta a cserét, és az amerikai nagymester 3,5 ponttal előzte meg a dán Bent Larsent, akitől egyetlen vereségét szenvedte el. Bámulatos eredmény a 23 partiból szerzett 18,5 pont.

Következtek a világbajnok-jelölti páros mérkőzések. A nyolc között Mark Tajmanov volt az áldozata, 6-0 az amerikainak. Hiába nyilatkozta Larsen, hogy jók az esélyei, ő is kapott egy hatost. Petroszjan egy partit tudott nyerni, de 6,5-2,5-ös győzelemmel Fischer elérte álmát, a világbajnoki címért játszhatott, és Szpasszkij legyőzésével a sakkozás 11. világbajnoka lett.

Robert Fischer 2005. március 24-én az izlandiak tizedik nagymestereként érkezett meg Reykjavík repülőterére. A 62 éves nagymester 1992-ben figyelmen kívül hagyta a Jugoszlávia ellen meghirdetett amerikai bojkottot, és húsz évvel emlékezetes világbajnoki döntőjük után ismét megmérkőzött Borisz Szpasszkijjal.

A mérkőzés megnyeréséhez szükséges tíz győzelmet csak a 30. játszma után érte el, 17,5-12,5-ös sikerével ért véget a találkozó. Fischer ezután nem térhetett haza Amerikába, sokáig élt hazánkban is, és 2004 nyarán tartóztatták le Tokió repülőterén, amikor már érvénytelen amerikai útlevéllel akart Fülöp-szigetekre utazni.

A sakkvilág összefogott kiszabadításáért, az izlandi parlament soron kívül megszavazta állampolgársági kérvényét, és Fischer új életet kezdhetett a szigetországban. Az izlandiak joggal reménykedtek abban, hogy Bobby ismét bekapcsolódik a sakkozás vérkeringésébe. Lesújtó a hír, hogy a zseniális bajnok, a 64 kockás világ egyik legnagyobb egyénisége elhunyt. Emlékét megőrzik fantasztikus játszmái, szemet-lelket gyönyörködtető kombinációi, káprázatos eredményei.