Trapattoni magabiztosan várja az Eb-t

Ha kulcsjátékosai megfelelő állapotban lesznek, magabiztos az Európa-bajnoki esélyeket illetően Giovanni Trapattoni, az olasz labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A szakvezető az UEFAdirect című kiadványban nyilatkozva elmondta, a futball szeretete motiválja még mindig, edzőként pszichológus-, pótapa- és gyóntatópap-feladatot is ellát, s úgy érzi, az évek során nem konzervatív, hanem éppen rugalmas és gyakorlatias lett.

Olaszország egyik legsikeresebb, legeredményesebb edzőjeként is megosztja a közvéleményt Giovanni Trapattoni személye. A szakember immáron negyedik éve kapitánya a labdarúgó-válogatottnak, ám a szurkolók többsége defenzív taktikája miatt benne látják a 2002-es vb-kudarc okát. A szakember játékosként 1960 és 1964 között 17 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban, ott volt a chilei világbajnokságon is, de igazi sikereit trénerként érte el.

A Juventusszal 1976-tól kezdve tíz év alatt hat scudettót szerzett, megnyerte az UEFA-kupát, a KEK-et és a BEK-et, a Világkupát, valamint az európai Szuperkupát. Ezt követően az Interrel is begyűjtött egy bajnoki címet és egy UEFA-kupa-elsőséget, majd egy sikertelen Juventus-, Bayern-, Cagliari-kitérő után a Bayern Münchennel nyert Bundesliga-aranyat.

Dino Zoff lemondása után a Fiorentinától érkezett a válogatotthoz, amelytől 2004-ben Eb-bravúrt vár. Utána pedig saját bevallása szerint is elhagyja a nemzeti kispadot.

- Huszonhét éven keresztül klubcsapatoknál edzősködött. Hogyan jellemezné a különbség most, a válogatott mestereként?
- A labdarúgás az idők folyamán nagyon nagy változáson ment keresztül, így az edzői munka is teljesen más lett. Sok új tényezőt kell figyelembe venni. A professzionális futball teljesen átalakult, a Bosman-szabályt megelőzően a játékosok ragaszkodtak klubjukhoz, utána viszont megnyílt a játékospiac, így a labdarúgók sem maradtak elkötelezett hívei addigi munkaadóiknak. Így aztán napjainkban szinte lehetetlen olyan játékost találni, akire hosszabbtávon csapat épülhet. Anno a klubok érdekeltek voltak abban, minél több játékosuk szerepeljen a nemzeti csapatban, most éppen a kereskedelmi gondolkodásmód miatt mind a játékosok, mint a csapatok egyre kevesebbet gondolnak a válogatottra. Klubedzőként nap nap után ellenőrizheted a felkészülést, pszichológiailag szólva fel tudod építeni a játékosokat a következő meccsre. A válogatottnál az idő hiányában csak reménykedhetsz, jó állapotban érkeznek a labdarúgók.

Forrás: EPA

- Ennyi labdarúgásban eltöltött év után mi motiválja, hogy még mindig a legmagasabb szinten edzősködjön?
- Legfontosabb motivációs tényezőm a futball szeretete. Minden évadban, minden csapatnál megtalálom az új lehetőséget, az új kihívást. És azt a helyzetet, amelyben fejlődni tudok, nemcsak taktikában gondolkodva, de az emberi kapcsolatok terén is. A legfontosabb: mindig előre tekintek.

- Az Európa-bajnokságra készülve érdemes megkérdezni: van olyan lecke, amit a két évvel ezelőtti világbajnokságon megtanult?
- Úgy érzem, az olasz válogatott sokkal jobban felkészült és sokkal tapasztaltabb most, mint 2002-ben. A világbajnokságon rengeteg külső tényező zavart bennünket, a kelleténél többet kellett koncentrálnunk a logisztikai problémákra, zavart bennünket az időjárás, az időeltolódás, általában az egész környezet. Arról nem is beszélve, hogy a szezon vége és a vébé kezdete között nagyon kevés idő maradt, sok emberemnek sem a felépülésre, sem a regenerációra nem maradt ideje. De ugyanezek a problémák jellemezték a francia, a portugál vagy az argentin válogatottat is, a kulcsjátékosok rossz formája el is döntötte a sorsukat. Nem véletlen, hogy a japán, a koreai és az amerikai válogatott meglepetést okozott, hiszen mindenki alábecsülte lehetőségeiket. Úgy vélem, most jobbak a lehetőségeink. Klubszinten ugyan erős versengésnek vannak kitéve a labdarúgók, de a rivalizálás a válogatottban megszűnik, legalábbis feladatunk ezt megszüntetni.

- A nemzeti csapat edzőjeként hogyan éli meg a Bosman-szabály okozta változásokat?
- Sajnos a külföldiek beáramlása behatárolja fiatal játékosaink lehetőségét. Ráadásul a Bosman-szabály megváltoztatta a gondolkodásmódot is, a labdarúgók inkább kereskedelmi árucikkek, s így is viselkednek. Emlékszem, 1966-tól volt egy olyan 15 éves periódus, amikor nem játszott külföldi a bajnokságban. Aztán érkezett egy-két sztár, olyan, mint Platini, akire fel lehetett nézni, akitől lehetett tanulni. Most zűrzavar uralkodik, a meghatároz erő a pénz lett.

- Hogyan lehet bánni a milliomos sztárjátékosokkal?
- Nem könnyű, hiszen napjainkban szinte külön státust élvreznek az ilyen típusú labdarúgók. Ha kihagysz valakit a csapatból, mindenki tudni akarja, miért is tetted. Az olasz játékosok esetében egy edzőnek rengeteg dolga van, a szakmai munka mellett pszichológus, pótapa és gyóntató pap is egy személyben. Mindenkinek egyénileg el kell magyaráznom az elvárásokat, megelőzve a sok kérdést, főleg ami kívülről jön. A türelem a legfontosabb, hiszen ezeket a sztárokat egész slepp veszi körül - ügynökök, menedzserek, klubedzők, szponzorok, tanácsadók, családtagok -, s ezt figyelembe kell venni. S néha edzőként nem is tudsz tenni ellenük semmit.