Rengeteg olyan étel létezik, amiről hisszük, hogy ismerjük, úgy képzeljük, ettünk már olyat, van róla elképzelésünk, milyen a felépítése, vagy milyennek kellene lennie. A fejünkben él egy kép, amely az elnevezéshez kapcsolódik: aztán ha egyszer kóstolunk belőle egy autentikusat, kiderül, hogy eddig vak tudatlanságban éltünk.
Így voltam én a gofrival.
A puha, kissé fojtós, elhajló, lényegében valódi ízzel nem rendelkező strandos vagy talponállós változatok éltek gofri címszó alatt a tudatomban.
Amikor elkezdtem a kis házi melegszendvicssütőm gofribetétével és különböző receptekkel kísérletezni, eljött a megvilágosodás.
A legtöbb háztartásban találni valahol egy melegszendvicssütőt, amire a legtöbben előbb rákapnak, és folyton használják, majd elfelejtik, és felkerül a szekrény tetejére, ahonnan csak évtizedekkel később bukkan elő újra.
Ezekhez a szegény, aluértékelt kütyükhöz általában jár gofrisütőbetét, ami, ha lehet, még magánál a sütőnél is lehetetlenebb helyre szokott elveszni. Most igyekszünk felsorolni az összes nyomós érvet, amiért érdemes előkaparni a sufniból.
A legjobb belga utcai étel történetéből doktori disszertációkat lehetne írni. Már a 9-10. században létezett egy olyan ostyaféleség, amit két felhevített vaslap között sütöttek meg. A legrégebbi recept még csak tojást, bort és lisztet tartalmazott, sőt ekkor még a vaslapok sem egyszerűen kockásak voltak. Ezek a lapok alaposan, művészien kidolgozott mintákat,
gyakran képeket ábrázoltak, például Jézus Krisztus keresztre feszítésének jelenetét vagy más bibliai történetet.
16. századi festményeken már a ma ismert, rácsos formájú gofrik láthatók, például ezen a Bruegelen is, ahol a karneváli forgatagban több jelenetben is szerepel a kockás sütemény.
Később fokozatosan finomodott a recept, kerültek bele fűszerek – gyömbér és fahéj - és némi cukor is. A 16-17. századból származik az első kelesztett gofri receptje. Később francia és német nyelvű szakácskönyvekben is felbukkannak receptek. A 18. század végi leírásokban már kerülhet a tésztába felvert tojásfehérje, szerecsendió, kardamom, reszelt citromhéj, sőt szegfűszeg is.
Ekkortájt jelenik meg az első angol nyelvű gofrirecept.
Az amerikai stílusú változat az 1964-es New York-i világkiállításon debütált, abból az óriási sikert aratott verzióból indult, amit egy belga család mutatott be.
Ebből alakult ki később a máig elterjedt, sütőporral dolgozó recept, amit Amerikában sósan-édesen, szalonnával esznek.
Sokféle belga gofri létezik, de két főbb fajtát érdemes kiemelni: a liége-it és a brüsszelit. Eredetileg mindkettő élesztős tésztából készül, nem sütőporosból, pont mint az amerikaiak, illetve azok, amiket itthon ismerünk. Az egyik kevert, a másik dagasztott tésztából sül - a végeredmény két, teljesen különböző édesség lesz.
A kevert kívül ropogós, belül pedig egészen lyukacsos-levegős lesz, míg a liége-i sűrű, de foszlós állagú. Érdekes módon egyik tészta sem édes, így mindenki magának állíthatja be, mennyi porcukorral, tejszínhabbal vagy más édes feltéttel teszi még ütősebb élménnyé az otthoni gofrizást.
Alapanyagok:
A tejet meglangyosítom, belekeverem az élesztőt és a cukrot, majd a tojásokat és az olvasztott vajat is hozzáadom. Habverővel vagy a kézi robotgéppel fokozatosan, folyamatos keverés mellett hozzáadom a sóval elkevert lisztet. Csomómentesre keverem. Letakarom, és egy-két órára félrerakom kelni. Ha reggelire szeretném, este bekeverem a tésztát, alaposan letakarom fóliával, és a hűtőbe teszem. Sütéskor felhevítem a gofrisütőt, és egy merőkanálnyi tésztát öntök bele. Aranybarnára sütöm.
Ez a gofri
lényegében brióstésztából, azaz egy vajas, gazdag kalácstésztából készül.
Ettől egészen különleges, semmilyen korábban kóstolt gofrihoz nem hasonlítható állaga lesz. Kívül kicsit ez is ropogós, belül viszont kalácsszerűen foszlós, a megszokott változatokhoz képest súlyos, sűrű, gazdag lesz. Igazi különlegessége a gyöngycukor, amit sütés előtt a tésztába gyúrnak.
Ez leginkább a nálunk szórócukor néven futó dologhoz hasonlít. Akinek ilyesmi nincs otthon, tegyen az aprítógépbe néhány maréknyi kockacukrot és darabolja addig, míg gyöngynyi méretű darabokra nem esik. Mivel ez a tészta nem folyékony, a végeredmény nem lesz szabályos, téglalap formájú, de ez senkit ne zavarjon, így kell lennie.
Alapanyagok:
A tejet és a vizet összeöntöm egy nagy tálba, meglangyosítom. Belekeverem az élesztőt és a cukrot. Hozzáadom a tojást, kissé felverem. Belekeverem a lisztet és a sót. A vajat megolvasztom, majd folyamatos keverés mellett, kis adagokban a tésztához adom. Addig dagasztom – kézzel vagy a kézi robotgép spirálos fejével – míg fel nem veszi az összes vajat.
Kicsit ragadni fog, de ez nem baj, nem kalácsot készítünk.
Hagyom szobahőmérsékleten a kétszeresére kelni, vagy hűtőbe teszem, és másnap reggel sütöm ki.
A gofrisütőt vagy melegszendvicssütőt felmelegítem. A tésztát nyolc egyenlő gombócra osztom. Egy gombócot a sütőbe teszek, lecsukom, és kb. 5 perc alatt aranyszínűre sütöm.
Ezeknek a gofriknak annyira gazdag, vajas, izgalmas az ízük, hogy frissen, melegen önmagukban is zseniálisak. Ha mégis fokozni szeretnénk, megfejelhetjük egy csomó mindennel.
Például:
Ezek a receptek új értelmet adnak a gofri fogalmának, és nem nagy macera őket összerakni, nem beszélve arról, hogy bárkit boldoggá tehetnek vele, elsősorban saját magukat.