Gyurcsány a konyhában

Gyurcsány Ferenc közvetlen hangvételű, a kisembereket és a demokratákat egyaránt megszólító szakácskönyvében békésen megfér egymás mellett hagyomány és újítás, a minőségi alapanyag szeretete és az ésszerű spórolás, az olasz és a kínai konyha, Vágó István és Lendvai Ildikó.

A szakácskönyvek fele szemét, mondja Michel Roux mesterszakács, bár ő elsősorban a séfek által kiadott szakácskönyvek feléről beszél, hogy a politikusoknál, illetve hobbiból főző celebeknél mi ez az arány, azt nem tudni.

Gyurcsány a konyhában, szakácskönyv Forrás: Táfelspicc

MInd emberileg

Az ilyen celebszakács-könyvek általában két dolog miatt érdekesek. Egyrészt a receptgyűjtemény, tehát a szerző miféle recepteket tartott érdemesnek arra, hogy beválogasson a könyvébe, mert nyilván azokat gyakrabban, vagy nagyobb előszeretettel készíti. A másik pedig a kötelezően megjelenő személyes szál, a receptekhez kapcsolódó apró-cseprő történetek.

A Gyurcsány a konyhában is ezt a két alapvető igényt igyekszik kielégíteni. Akik a receptekért jönnek, azok is megkapják a magukét, akik pedig azért, hogy ún. emberi történeteket olvassanak Gyurcsány Ferencről azok is. Egy-két hosszabb és sok rövidebb szövegből megkapjuk a portrét a folyton éhes kollégistáról, aki megtanult vízzel főzni (hiszen a nép egyszerű fiaként, szegény kollégistaként hol voltak még akkor a pártüdülőkben számára főzött körömpörköltek). A szerető férjről, aki felesége helyett főz, az áldozatos apáról, aki nemcsak főz gyermekeire, de óvó kézzel egyengeti mindegyikük kirándulásait a gasztronómia erdejébe. És végül a legfontosabbról, a kötcsei Gyurcsány Ferencről, aki a lehetőségekhez mérten szerény körülmények között (nem könnyű ma Magyarországon egyszerű, jó ízlésű, finom ételeket szerető kisembernek lenni, az látszik pár oldal után), de mindig meleg szívvel látja vendégül népesebb vagy éppen kevésbé népes csoportban érkező barátait.

A politikát és a propagandát sikerül ügyesen távol tartani a könyvtől. A szerző ugyan többször majdnem elcsábul, de mindannyiszor visszahőköl. Ez érthető. Jó hangulatú főzéseket nem lehet acsarkodó szekértáborok között állva levezényelni, amit ő is pontosan tud. A terített asztal, a finom ételek, az igényes gasztronómia nem tűri a demagógiát, ez most nem az agitáció ideje. Az meg, hogy a könyvben szereplő főzőpartnerek között feltűnik Kuncze Gábor (politikusként és barátként is könnyű vele az élet), Lendvai Ildikó (aki nem egy konyhatündér), Vágó István vagy a Pa-dö-dő tagjai, hát az megesik a legjobb kötcsei konyhában is. Tényleg csak a legrosszindulatúbbak teszik ezt szóvá.

Forrás: Táfelspicc

Mind szakmailag

Na de milyenek a receptek, kérdezheti joggal bárki, hiszen mégiscsak egy szakácskönyvről beszélünk, amit általában azért veszünk (most éppen háromezer-ötszáz forintért), hogy főzzünk belőle. Nos, a receptek nyomán egy egyszerű, házias, de lendületes konyha rajzolódik ki Ferenc mindennapjaiból, ahol a kulcsszó a józan igényesség, a fiatalos kíváncsiság és az újdonságra, progresszióra való nyitottság.

Ferenc bevallottan az improvizációs iskola követője, egy adott ételnek mindig csak a kiindulópontja van meg. Hogy aztán azt végül olaszos vagy éppen kínai irányba viszi, az az adott nap hangulatától függ – de a könyvben túlsúlyban vannak a mediterrán hangsúlyok, ami rendjén is van.

Ha a szakács annyira szereti az életet és az evést, mint a könyv szerzője, akkor a toscanai irányba tájékozódás teljesen legitim gasztronómiai fashion statementté válik, nem pedig az itthon oly divatos wannabe mediterrán pozőrködéssé.

Forrás: Táfelspicc

Jó látni azért, hogy minden ismert ételt sikerül megbolondítani valamivel. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak azokra az apró, rafinált megoldásokra, amikkel a gyakorta összegyűlő, nagy létszámú kötcsei baráti társaságot (vagy csak Vágó Istvánt) meg lehet lepni. Kis csili az ananászos tarte tatinbe, tavaszi tekercs rizstészta helyett leveles tésztából (mert a nem hagyományos magyar alapanyagnak számító rizstészta még az olyan kozmopolita, ujját a világ trendjeinek ütőerén tartó ember barátait is elriaszthatja, mint ő), bruschetta szardíniával és tojással dúsítva.

Forrás: Táfelspicc

A dekadens européer újítás csak a 66. oldalon szüremkedik be, ahol egy zsíroskenyér-dekonstrukcióval találkozhatunk, persze ez nem Michelin-csillagos étterem, hogy ilyen flancos szavakat olvassunk, csak egy egyszerű ember egyszerű, de igényes ételekről készült receptgyűjteménye.

Ezért zsíroskenyér-gombócnak nevezi.

Kiknek ajánljuk?

Azoknak, akik nem félnek, tehát demokraták.