Először egy német benzinkúton kóstoltam; éjszaka volt, köd, lefagyott aszfalt, pár kilométerrel feljebb tömegkarambol. Minket kitereltek egy parkolóba, ahol vagy kétszáz autó várakozott – naná, hogy a töltőállomás boltja már ki volt fosztva. Kínomban két zacskó kolbászkát vettem magamhoz, még az is jobb, mint a fagyhalált gúnyos marással nehezítő gyomorsavas éhség.
Nem volt finom. Az állaga olyan volt, mintha ballisztikai zseléből és löncshúsból készült volna, de meg lehetett enni. Lassan elkammogtam, várva, hogy szabaddá tegyék az autópályát. Arra gondoltam, hogy nálunk, ahol a kolbász is kerítésből van, biztos nem honosodik meg a pilicke húsrúd. Tévedtem.
Csak pár év kellett, minden boltban ott kellette magát a bezacskózott snack kolbász. Nem tudom, ki veszi, bevallom, soha senkit nem láttam, aki kosarába tette volna. Ennek ellenére biztos van vevője, különben nem gyártanák – bár, ismerve a piacot, lehet, hogy még csak a meggyőzési fázis zajlik, hogy igen testvér, neked ez kell.
Térültünk-fordultunk, válogattunk, vásároltunk: az rögtön látszik, hogy a snack kolbászoknak két alaptípusa van. Vannak a paprikás-pikáns magyarosak és a paprikamentes szalámiszerűek. Egy terméknél nem voltunk biztosak, de a kíváncsiság győzött, így beválogattuk: az osztrák, általunk nyúlbogyónak becézett szalámidarabkák tulajdonképpen csemege snack kolbászok, csak rövidebbek.
Nem volt nehéz dolgunk, hiszen a két legjobb messze kimagaslott. Az egyik a felesleges adalékanyagokat egyáltalán nem használó magyar Hartai – őket igazából mi soroltuk a snackek közé, mert ugyanolyan vékony a juhbelesük, mint a többi, célzottan snacknek árult termék. A másik nyertes az említett osztrák bogyó lett, amelyet Landhof matricázással lehet venni. Ne aggódjanak, elmeséljük, mi van a matrica alatt.
Tudjuk, a kolbászba hús, szalonna, paprika, fokhagyma, fűszerek és só kell – a hartaiaktól eltekintve e téren egy kicsit mindenki túlvállalta magát. Ízfokozók, tartósítószerek, állagjavítók, bármibe belefuthatunk.
Lapozzanak, minden kiderül.