Szőke András: A tévés stand upban nincsen szexus

A Comedy Central áprilistól új stand up comedy műsorral jelentkezik, melyben a csatorna programigazgatója, Litkai Gergely és Maksa Zoltán mellett például Szőke András is részt vesz. Szőke számos amatőr film után Fábrynál szerepelt jó néhány szkeccsben, majd Szőke kapitányként csinált reklámot a UPC-nek, legutóbb pedig két realityben, a Celeb vagyok, ments ki innen!-ben és a Vacsoracsatá-ban láthattuk. Régi és új műsorai mellett festészetről és sörnyitási trükkökről beszélgettünk vele - pontosabban ő mondta a magáét, mi épp csak közbeszúrtunk néhány kérdést.

A Comedy Central új műsorával túl vagytok a forgatásokon. Hogy érezted magad, milyennek látod ez alapján a show-t?

- Én ennek csak egy résztvevője vagyok, nem tudom pontosan, hogy hány és milyen fellépője van az egésznek - csak azokat a kollégákat láttam, akiknek a produkcióját az enyémmel egy napon vették fel. A debreceni Lovardában forgattunk, ahol sokszor jártunk már, nagyon hálás és kedves közönség van ott, nem volt ismeretlen számomra. Én csupa fiatallal szerepeltem, mondjuk Badár Sanyi, akivel most már negyven éve dolgozunk együtt különböző helyzetekben, egy másik napon volt ott, ahogy a többi alkotótárs is, akikhez klasszikus módon köthet a közönség. Amin én jelen voltam, és amiben szerepeltem, az egy nagyon izgalmas kaleidoszkóp volt, mert nemcsak magyarországi, hanem erdélyi fiatalok is megszólaltak, teljesen más logikai rendszerben, más mesélési módban, vagy akár olyan fiatalok, akik alkatilag egészen meglepőek, szóval nagyon sokszínű volt az este. Azért nem tudom azt mondani, hogy valami egészen szokatlan dolog történt, mert ugyanaz az interaktivitás a közönség részéről, ugyanaz a bluesos, dzsesszes hangulat, ami a stand up műsorokat jellemzi, megvolt itt is. Ilyen értelemben az adott televíziónak könnyű dolga volt, mert nem preparált, nem avatkozott bele rendezőként, operatőrként a stand up valódi világába, hanem hagyta, hogy végezzük a dolgunkat, működjünk a közönséggel, játsszunk együtt, gondolkodjunk együtt, én úgy éreztem ott, hogy a televízió egy megfigyelője, tanúja volt az eseményeknek. És ez szerintem nagyon fontos, mert több ilyen próbálkozás van mostanában a médiában, ahol ezt a műfajt közérthetővé akarják tenni, és sokszor a filmes megoldások miatt pont elveszik az az egészen furcsa hangulat, ami ezekre a kávéházi szituációkra jellemző. Budapesten a Nagy Endre-féle kabaré vagy később Kellér Dezső világa, az itteni hangulat fontos rekvizituma ennek a dolognak, és hogyha ez egy televíziós műfajjá alakul, akkor eltűnik belőle a szexus, az érzékiség, amitől ez a műfaj ugyan színház, de egész másfajta nyelvezetű színház, mint amit a klasszikus kőszínházban megszoktunk. Ennél a forgatásnál viszont azt éreztem, hogy a szerkesztők, alkotók, rendezők, operatőrök ezt tiszteletben tartották, és valószínűleg ennek egy minőségi eredménye lesz, amin keresztül jobban meg lehet érteni, hogy mi is igazából ez a fajta stand up. Én ezt kelet-európai stand upnak hívnám, mert az amerikai, nyugat-európai hasonló műfajokhoz képest itt nagyon sok a valós történet, nagyon sok az önirónia, és nagyon sokszor a szatíra úgy jelenik meg, hogy megélt élethelyzetekből táplálkozik.

A Comedy Centralt szoktad amúgy nézni?

- Én egy hétszáz fős faluban, Taliándörögdön lakom, és itt jelen pillanatban nem lehet fogni ezt a tévécsatornát. Igazából nem tudom megmondani, hogy milyen műsorok mennek rajta, de nagyon remélem, hogy ezt a műsoranyagot, amit a Litkai Gergőék elkészítettek, én is láthatom; onnan mint szereplő, nagyon jó élményekkel távoztam. Azt is hozzá kell tenni, hogy a rendező, az operatőr, a hangmérnökök és a világosítók olyan emberek voltak, akikkel máshol már dolgoztam együtt, tehát nem egy idegen közegbe csöppentem.

Fábry Sándorral is sokat dolgoztál, dolgozol együtt. Vele honnan az ismeretség, milyen a viszonyotok?

- 1992-ben került a mozikba Szomjas György Roncsfilm című alkotása. Ennek előzménye, hogy a Fábry - bár ezt sokan hajlamosak elfelejteni - eredetileg dramaturg, sőt forgatókönyvíró is volt. Nemcsak Bacsónak, de Szomjasnak is a meghatározó filmjeinél (Kopaszkutya, Falfúró) vagy Jeles András Álombrigád-jánál is dolgozott - az mai szemmel talán meglepő, hogy ebben a világban ugyanúgy megtaláljuk Fábryt. A mi ismeretségünk erre a filmgyári időszakra esik, amikor a Sanyi a Roncsfilm-ben is egy nagyon pici epizódszerepben megjelenik. Ez az ismeretség akkor kezdődött, amikor a Sanyi még dramaturg volt, én meg rendezőasszisztens. Tehát nagyon régóta ismerjük egymást, amikor ő elkezdett rádiókabarézni, vagy elkezdte ezt a külvilág számára is ismert műsorfolyamát, akkor már régi ismerősök voltunk. Most is szoktunk találkozni másként, ő el szokott hívni különböző rendezvényekre, az én játékfilmjeimben, akár a Hasutasok-ban, akár a Zsiguli-ban segédkezik, mint ahogy a fiataloknak is, például Bödőcs Tibinek (a Showder Klub oszlopos tagja - a szerk.) is segített önálló estet szervezni. Én a másik Fábryt is ismerem, aki ugyanúgy sokszor itt van Taliándörögdön is, ugyanúgy itt pihen. Azt az embert ismerem jobban, aki egyszerűen az ember, míg a külvilág csak a közös munkákat ismeri kettőnk kapcsolatában.

Litkai Gergyellyel a forgatáson

A Duna TV-nél készítetted a Szőke Duná-t, aminek elég vegyes volt a visszhangja, és a nézettség sem ment az egekig. Te magad hogyan értékeled a műsort?

- Nem emiatt hagytuk abba ezt a történetet, továbbra is nyitott volt a Duna TV, gazdasági okból lett vége. Én úgy tudom, hogy a csatorna egyik legnézettebb műsora volt, sőt a japán televízió készít Magyarországról egy bemutató anyagot, és az ötvenperces összeállításban két bejátszás is szerepel a Szőke Duná-ból. Csomóan leírták, hogy ennek a műsornak semmi köze a vidékhez, de igenis van. Sokan kérdezték, hogy én miért beszélek a vidékről, de hát én most is vidéken élek. Azt kikérem magamnak, hogy fönt ül egy csávó Pesten, és azt mondja, hogy szarul van összerakva, kaotikus az egész - annál a trutymónál, amiben vagyunk, semmivel sem zavarosabb az a világ, amit a Szőke Duna közvetít. A Duna tévének készült anyag ilyen értelemben egy rezonancia is arra, hogy miben létezünk. Lehet azt mondani, hogy ez egy kaotikus és nem éppen sikeres műsor, de azért itt olyan anyagokat is játszottunk, amiket húsz éve senki: meg lehetett nézni mondjuk egy Balla Demetert, aki a két Kossuth-díjas fotográfusunk egyike (a másik Korniss Péter). Remélem, hogy ezek az anyagok meg is maradnak, szerelemről, életről, halálról. Ez egy ilyen műsor volt, kis pénz, kis élvezet.

És ebbe a "dacos amatőrségbe" hogyan fér bele a kereskedelmi televíziók világa, különösen az olyan műsorok, mint a Celeb vagyok, ments ki innen!?

- Ezt a kérdést mások is feltették már, és akkor sem értettem. Miért kellene, hogy bűntudatom legyen emiatt? Engem megkeresett az RTL, és megkérdezték, hogy lenne-e kedvem részt venni ebben a kísérletben, én pedig azt gondoltam, hogy ez egy érdekes kihívás. Amikor a feladatok megbeszélésekor kiderült, hogy ez egy csoportterápia (nem biztos, hogy ezt a kifejezést használták), amilyet Grotowski vagy Eugenio Barba is sokat játszott a színészeivel, hogy egy harmincszor harminc négyzetméteres területen vadidegenekkel kell együtt lennem, akkor ez egy remek önismereti tesztnek tűnt. Én arra gondoltam, hogy itt most nem egy szórakoztató műsor szerint kell léteznem, hanem úgy, ahogy Szőke András mozog és él. Semmi szégyellnivaló nincs ezen, hisz ez egy iszonyatosan nehéz pszichés megterhelés volt, nem is azért, mert baj volt a többi emberrel, hanem akár az egészségügyi része, akár a kamerák huszonnégy órás jelenléte miatt, amiből logikusan következik, hogy kínos helyzetek is voltak. Önmagaddal kell lenni, ez a feladat, és ebbe a sokszínűségbe nemcsak a humor, nemcsak a ritmus tartozik bele, hanem akár a melankólia, akár a dráma is. Én ezért vállaltam el, mert érdekelt ennek a pszichés része, meg annak az átélése, hogy milyen - még ha jópofa, játékos feladatok között is - kiszolgáltatottnak lenni. Én úgy érzem, hogy sokat kaptam ettől a helyzettől: amit a néző láthatott, az valóban ott történt, valóban ott zajlott egy távoli országban. És nemcsak mi voltunk ott, hanem azok az emberek is, akik ezt a közvetítést végezték (körülbelül százötven ember), és akik ugyanolyan lelki krízisben, ugyanolyan gyötrődéssel végezték a munkájukat, csak épp azon a virtuális kerítésen kívül, amelyen mi belül voltunk. Örülök, hogy láthattam ennek azt a részét is, ami nem került a nézők elé, hogy például az operatőrök közül valaki éjfélkor ugyanúgy holtfáradtan elalszik mellettem öt méterre, de én nem szólhatok hozzá, hogy ezek a háttéremberek ugyanúgy végigküzdötték ezt a speciális szituációt. Attól, hogy ezt elvállaltam, még ugyanaz az ember vagyok, ugyanúgy csinálom a nonprofit munkáimat, ugyanúgy foglalkozom nevelőintézetis gyerekekkel. A Celeb-hez hasonló munkák teszik lehetővé (nem az állami támogatás), hogy olyan hátrányos helyzetű emberekkel is tudjak foglalkozni, akár az Estiskolán (Szőke András videóblogja és az ehhez kapcsolódó táborok - a szerk.) keresztül, akikkel amúgy nem tudnék, mert nincs meg hozzá a háttértőkém. Szőke András nem lett más, hanem megpróbál életben maradni úgy, hogy amikor van egy alternatíva, akkor kompromisszumot köt annak érdekében, hogy ne kelljen azt a bizonyos dacos amatőrséget feladnia.