Félúton Afganisztán és Nepál közt, Budapesten

A Spektrum tévé egyetlen hazai műsorát két magyar fiatal készíti, két kis kamerával járják a világ izgalmasabb részeit - és nem elegáns szállodák ablakaiból filmeznek. Nyilatkozott nekik Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára, Evo Morales, Bolívia elnöke, láttak halált, háborút, elképzelhetetlen nyomort és európaiaknak nehezen elfogadható tradíciókkal is szembesültek Afrikában, Ázsiában. Cseke Eszter és S. Takács András kilenc epizódnyi On the spot-ot forgat a tévécsatornának, még két út van hátra. A sorozatot Csehországban és Szlovákiában is vetítik.

Hetedik utatokról tértetek haza. Gáza, Izrael, Etiópia, az Északi-sarkkör, Bolívia, Srí Lanka után Afganisztán háborús övezetében forgattatok. Volt ennél veszélyesebb utatok?

Cseke Eszter: Hétfőn jöttünk haza, és ez volt a legveszélyesebb, bár ez relatív. Háború van, bármikor bármi megtörténhet, de a veszélyhez éppúgy hozzá lehet szokni, mint máshoz. Ezt azon az éjszakán éreztem legjobban, mikor különváltunk Andrissal: egy katonai konvojjal utaztam Kunar tartományon belül egy kisebb hegyi bázisra, bármikor felrobbanthattak volna minket... Ezt a részt a dzsihád bölcsőjének is nevezik, a közeli hegyeken keresztül jönnek át Pakisztánból az ott kiképzett harcosok. A vérontás ellenére elképesztően gyönyörű hely, a helyiek csak a turizmusból meggazdagodhatnának. Egy kis katonai bázison töltöttem pár napot, 200 amerikai és pár afgán katona közt, egyedüli nőként. Minden nap humvee-val mentünk járőrözni, közben Andrisék valamivel odébb a hegyekben, egy másik osztaggal, tálib állást figyeltek, várván a támadást, ami aztán meg is jött. Mindenhova kísértük a katonákat, ahová csak lehetett. Furcsa volt látni a 18 éves, kajla fiúkat és a már több háborút megjárt tapasztalt katonákat. Mindegyiknek van valami meggyőződése, hogy miért háborúzik: van, aki tanulni akar, más nem tud megélni, ezért lett katona. Van, aki újjáépíteni ment Afganisztánba, más meg azért, mert az apja is katona volt, egy harmadiknak a barátját ölték meg ott. Azt hittem, hogy a megszálló hatalmat fedezem fel majd bennük, de csak embereket láttam.

S. Takács András: Srí Lankán és Gázában a háború után jártunk, de Afganisztánban ez még mindig a jelen. Volt olyan bevetés, amelyen az amerikai osztag előcsalogatta a tálibokat a barlangjaikból, aztán mesterlövészekkel, rakétákkal és helikopterekkel csaptak le rájuk. A kétéjszakás akció előtt írtam egy kedves búcsúlevelet a családomnak, annak ellenére, hogy a legtöbbször a frontvonalban nem érzed, mekkora a veszély. Amikor a csempészalagutakról forgattunk Gázában, egyetlen palesztin férfi fogta a kötelet, úgy engedett le 25 méterre csörlővel. Egy másodpercre belegondoltam, hogy egyetlen rossz mozdulat, és halott vagyok, de sokkal jobban érdekelt, hogy mi van lenn, mintsem hogy megengedjem magamnak a félelmet.

Melyik út érintett meg nagyon titeket?

Cs. E.: Gáza, majd később Etiópia. Most Afganisztán a friss élmény, és jobban megviselt, amit láttam és hallottam, mint valaha. Bő két hétig katonák és afgán civilek sztorijait hallgattuk, és voltak köztük nagyon kemények. Bajtársak, barátok, férjek, gyerekek elvesztése, véletlenül megölt civilek története, évek óta tartó lelkiismeret-furdalás. Nem volt női tolmácsunk, de valahogy sikerült bemennem egy női klinikára, végignéztem egy szülést. Hihetetlen körülmények között dolgoznak, megdöbbentőek voltak a tekintetek a burkák alatt.

S. T. A.: Sosem azért utazunk, hogy borzongjunk, hanem hogy kérdezzünk, és megpróbáljuk megérteni mindazt, ami itthonról nézve idegen, de az adott helyszínen a világ legtermészetesebb dolga. Mint például Etiópiában a női körülmetélés. A nézők egy része biztosan csak borzongani akar, de szerencsére a mi nézőink - a visszajelzésekből legalábbis ez derül ki - meg is akarják érteni, mi miért van, függetlenül attól, hogy elfogadják-e. Bár azt hittük, oda sem engednek, végül filmre vettük egy kétéves kislány körülmetélését. Eszter nő létére jobban bírta, mint én, nekem ki kellett mennem közben, akárcsak a tolmácsunknak. Ő azon nagyon kevesek közé tartozik Etiópiában, aki nem metéltette körül a lányát. Tízből kilenc nővel még mindig megtörténik, egyrészt mert ez a hagyomány évszázadok óta, másrészt a törzseknél a nő tulajdonában semmi sincs, így ha bűnt követ el, nincs mit elvenni tőle. Ha a férfi lépne félre (a négy felesége mellett), akkor elvennék a földjét vagy az állatait. A nőnek viszont kivágják a csiklóját, hogy ne kívánja a szexet, és ne csalja meg a férjét. Régebben még rémesebb volt az egész, a körülmetéléssel megvárták, amíg a lány szexuálisan érett lett. Ma kisbabakorban csinálják, hogy a lány ne emlékezzenek rá, és kisebb az esély az elfertőződésre is. De nemcsak erről forgattunk Etiópiában.

CS. E.: Egy vallási fesztiválon a 30 méteres szikla tetejéről ráesett egy vízzel teli demizson egy nő fejére. Szinte lebénultam, a nő hófehér lett, vért folyt a szájából, összeesett. A tülekedő tömegtől nem láttam, mi lett vele - alighanem meghalt. Egy pillanattal korábban még minden rendben volt vele. Végig transzban tülekedtek az emberek, hömpölygött a sokaság, a rendőrök meg ütötték-verték a tömeget. Kameráztam, s miközben a kijelzőt néztem, mintha filmet láttam volna - holott ott voltam méterekre.

Álmodni szoktatok a drámaibb esetek után?

CS. E.: Előfordulnak őrült álmok, ahol összekeverednek az események és a helyszínek. Legutóbb Sri Lankán ébredtem fel úgy, hogy fogalmam sem volt, most éppen melyik országban vagyunk. Az a legrosszabb, amikor azt álmodjuk, hogy a másikkal történik valami, és hogy mit mondunk majd a szüleinek. Afganisztán előtt ez gyakran előfordult.

Nyilatkozott nektek Morales elnök Bolíviában, holott arrafelé a magyarok felettébb népszerűtlenek. Hogy sikerült megszólaltatni?

S. T. A.: Nem magyar újságírókként mentünk, hanem európai újságírókként. A kérdésig ki sem derülhetett, hogy magyarok vagyunk, azt hallottuk, hogy a tanácsadói a Flores-ügy óta szándékosan nem engednek a közelébe magyar újságírót. Egy nemzetközi sajtóreggelin állt velünk szóba az elnök. Vicces volt, hogy mindenkinek 2-3 percben válaszolt, de mikor a New York Times újságírója arról kérdezte, hogy lesz-e találkozója Obamával, csak kurtán annyit mondott, hogy lehetséges, de nem szükséges.

És ti mit kérdeztetek Moralestől?

S. T. A.: Az elnökválasztás előtt volt egy kampányfilmje Moralesnek, amelyben a lassan egy éve Bolíviában raboskodó Tóásó Elődöt úgy állították be, mint a fő terroristát. Az volt a kérdés, hogy tényleg ez a 29 éves informatikatanár Bolívia elsőszámú közellensége-e, és hogy mi lesz vele? Hogy mit válaszolt, áprilisban az On the Spot-ból kiderül. Bolíviában amúgy olyan interjúk és dokumentumok kerültek a birtokunkba, hogy komolyan aggódtunk, kijut-e az országból a nyersanyag...

Ban Ki Munnal, az ENSZ főtitkárával is beszéltetek. Hogyan kerültetek mellé?

S. T. A.: Az Északi-sarkkörön történt, a klímaváltozás kapcsán expedíción volt. Jelen voltak a nagy tévétársaságok, de nem volt kedve interjúkat adni, mindenkinek csak röviden válaszolgatott. Kétségbe voltunk esve: hogy lesz ebből interjú, minek készültünk már Budapesten tudóssal, tanárral, klímakutatóval a beszélgetésre... Végül úgy döntöttük, nem állunk be az egymás mellé felállított kamerák sorába, hanem megvártuk, amíg végzett, és megkérdeztük, hajlandó-e leülni velünk. Tíz percig beszélgettünk, a nagy nyugati és még nagyobb keleti stábok meg az üvegfalon túlról nézték, hogyan sikerülhetett ez a két fiatal kelet-európainak...

A többszörös olimpiai és világbajnok futó, Hailé Gebrszelasszié is a kamerátok elé került Etiópiában. Milyen ő?

S. T. A.: Érdekes ember. Nagyon gazdag, de nem jótékonykodik, mert úgy gondolja, ha már adakoznia kell valakinek, akkor az már régen rossz. Inkább vállalkozásait fejleszti, ötszáznál többen dolgoznak neki, mozija van, edzőterme, most pedig szállodát épít. Jó fej volt. Mosolygós, intelligens fazon, aki a semmiből jött: gyerekként tíz kilométert futott az iskolába, tízet vissza, kezében a táskával - később a futóstílusán ez látszott is, felnőttként is mintha ott lett volna az iskolatáska a kezében.

Ki volt rátok nagy hatással az utak során?

CS. E.: A gázai forgatás során találkoztunk az egyetlen izraelivel az övezetben. Amira Hess újságíró Cipruson keresztül, illegálisan hajózott be Gázába. Egy baloldali izraeli újságnak ír. Szülei Holokauszt-túlélők voltak, menekültként kerültek Izraelbe. Családot szánt szándékkal nem alapított, azt mondta, olyan nehéz örökséget kapott, amit nem szeretne továbbadni. Sokan bírálják a munkája és a gondolatai miatt. Nagyon erős nő.Ugyancsak nagy hatással volt rám egy magyar származású amerikai kapitány, aki 29 éves, pont, mint én. Egy afganisztáni bázison több mint kétszáz katona sorsáról dönt nap mint nap. Minden rajta múlik: a harc, a taktika, az, hogy észrevegye, ha valaki labilis és öngyilkosságot fontolgat. Övé a felelősség, ha hibázik, emberek halnak meg. Tizenhétszer robbantották fel a konvoját, de csak egyszer sebesült meg, volt, hogy egy öngyilkos merénylő rávetette magát a szélvédőjére, de a detonáció elmaradt. Több barátját és katonáját is elvesztette. Később minden halott katonája családját meglátogatta az Egyesült Államokban.

S. T. A.: Események, helyzetek voltak rám nagy hatással. Beépülni, együtt lélegezni az amerikai hadsereg egy maroknyi csapatával a pakisztáni határnál... kevés 22 éves srácnak adatik ez meg, hálás is vagyok érte. Afganisztánban több mint két hetet töltöttünk, és igyekszünk más szemszögből megmutatni ezt a gyönyörű országot meg a háborút. A magyar sajtóban általában az van, hogy az aktuális honvédelmi miniszterrel kimennek az újságírók, és három napot töltenek a magyar bázis kerítésén belül - tisztelet a kivételnek. A kereskedelmi tévék meg kivisznek egy-két celebet ugyanide, és ez lesz Afganisztán a magyar nézőnek. Nem csoda, hogy az átlagos tévézőt tökéletesen hidegen hagyják a külföldi hírek. De szerintünk lehet, hogy érdekli, ha más aspektusból mutatjuk. Az egyperces híranyagok nem átélhetők, de bízunk benne, hogy ha a hírek mögötti emberi történeteket mutatjuk, akkor 48 perc talán elég arra, hogy felkeltsük a nézők érdeklődését, és mutassunk is nekik valamit.