A lé határozza meg a tudatot - Vándor Éva, Kerekes József és Dolmány Attila

Vándor Éva, Kerekes József és Dolmány Attila pályája a Family Guy szinkronjánál találkozott, mindhárman fontos karaktert visznek az animációs szériában - erről és a színházi szakma problémáiról is meséltek az [origo]-nak. Azt mondják, egyre kevésbé ciki színházi színésznek szappanoperába menni, de úgy látják, sokan csak anyagi okból vállalják ezt a munkát. A pesti színházak helyzetét szomorúnak, a Family Guyt merésznek és humorosnak tartják.

Jó néhány kollégátoktól hallottam mostanában, hogy el van keseredve. Többen elveszítették a munkájukat pénzhiány miatt, sokan pedig azt sérelmezik, hogy belefolyik a politika a színházak belügyeibe. Valóban ennyire kétségbeejtő a helyzet?

Dolmány Attila: Én a Kamaraszínháznak vagyok a tagja, amíg még van. Nagyon úgy tűnik, hogy májusban lehúzzuk a redőnyt, de az is elképzelhető, hogy addig sem tartunk ki (az interjú áprilisban készéült - a szerk.). Az egyik fő gond, hogy struktúrát kellene változtatni színházon belül, de ennél is nagyobb baj, hogy a kultúrától elvonják a támogatásokat. Ez nem csak minket érint. Ugyanezekkel a problémákkal küzdenek az iskolák, a múzeumok, sőt a kórházak is.

Vándor Éva: Huszonhárom évvel ezelőtt a Józsefvárosi színháznak voltam lelkes tagja, majd egyszer csak azt mondták, hogy lesz egy Kamara nevű színházunk a Deák téren. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az első darabban is részt vettem ott, és most mint vendégszereplő az egyszemélyes Shirley Valentine-ban. Kicsit szomorúan mondom azt a rossz poént, hogy nagyon úgy fest, én kezdtem és én is végzem ezt a színházat. Ha valóban bezárják, hiszen csodák még történhetnek.

Kerekes József: Nézd, a lé határozza meg a tudatot. Sok mindent befolyásol az, hogy ki melyik színházban játszik. Nagyon sok minden képlékeny ma.

Nem lehet, hogy egyszerűen túl sok színész van ma Magyarországon?

D. A.: Az biztos, hogy nagyon telítettek a színházak. Én is sok igazgatót hívtam fel, és mindenhonnan nemleges választ kaptam. A társulatokat érthető módon nem akarják megbolygatni, viszont valóban sokan vagyunk, hiszen közel négyezer regisztrált színész van ma ebben a kis országban.

K. J.: Szerintem eltúlzott négyezer színészről beszélni. Ugyanakkor azon is érdemes lenne elgondolkodni, hogy például miért van kétszer annyi taxi Budapesten, mint Bécsben? Szót emel valaki is azért, hogy miért kell a politikusoknak vagy a funkcionáriusok bizonyos szintjétől felfelé évente lecserélni az autóikat? Kérdezem én, egy tízmilliós országnak minek kell évente egy Csillag Születik, egy X-Faktor meg egy Megasztár?

V. É: Kicsit élni kellene hagyni a kultúrát. Most a Meseautó produkcióval járom az országot, és mindenhol azt tapasztalom, hogy örömmel jön a közönség színházba. Kell az embereknek is egy kis kikapcsolódás, a baj ott kezdődik, hogy a legtöbb családnak sajnos gondot okoz a jegyeket megvásárolni.

El kell menni szappanoperákba szerepelni? Vagy azt lenézi egy színházi színész?

D. A.: Szerintem ez teljesen egyéni kérdés, hogy ki hogyan vélekedik erről. A magam részéről ez morális kérdés. Én is voltam már epizódszereplő szappanoperában, de csak azért, hogy egzisztenciális biztonságot szerezzek, azért nem mennék el állandó szereplőnek. De aki így dönt, azt én egyáltalán nem nézem le, hiszen mindenkinek szüksége van munkára. Majd ők utána eldöntik, hogy szakmailag ez milyen szintet jelent számukra.

K. J.: Szerintem egyre kevésbé jellemző, hogy ciki lenne ezekben szerepelni, és ezt a szinkronon lehet a legjobban lemérni. A 90-es évek elején sokan filléres munkának tartották, de mára ez is felértékelődött, mert egyre kevesebb a munka.

V. É.: Én a személyes példámmal is tudom igazolni, hogy nincs baj a műfajjal: szerepeltem a Jóban Rosszban című sorozatban, és egyáltalán nem bántam meg.

Áttérve a szinkronra: van olyan eset, amikor az arcotokat nem ismerik fel, de a hang egyből beugrik?

K. J.: Van, persze. Annál nagyobb sikerélményt, mint amikor bemegy az ember a boltba, azt mondja, kér két kiló kenyeret, és látszik az eladó arcán a felismerés döbbenete, nem nagyon tudok elképzelni. Van az a változat, amikor egy cikk után az arcomat is felismerik, odajön a bácsi az unokájával, és megkér, hogy beszéljek már úgy, mint a szamár a Shrek-ből. Ebben viszont hajthatatlan vagyok, hiszen ahogy Hofi is mondta, a benzinkutasoknak sem benzin van otthon a kádjukban.

Sosincs kivétel?

K. J.: De azért akad. Dóczi Orsolya szinkronrendező (a Family Guy szinkronrendezője is - a szerk.) kért meg engem a Family Guy kapcsán, hogy a kisfia barátja súlyos betegségben szenved, és imádja a sorozatot, legyek szíves, tegyem már meg, hogy felhívom a fiút, mint Peter Griffin, a Family Guy főszereplője. Természetesen eleget tettem a kérésnek, és Orsi mesélte nem sokkal később, hogy nagyon örült neki a kisfiú, és nagy erőt adott neki.

V. É.: Látod, Pubi (Kerekes József beceneve - a szerk.), sokan nem is gondolják, hogy nemcsak szórakoztatni, hanem gyógyítani is tudunk.

Picit a Family Guyról... Mekkora a rajongótábora itthon a sorozatnak? Nem kapjátok meg azokat a véleményeket, hogy ez az animációs sorozat nem is vicces, hanem alpári és gusztustalan?

V. É.: Én először furcsálltam, hogy ha ennyire emberközeliek a szereplők, akkor miért nem hús-vér emberek játszanak benne? Aztán rájöttem persze, hogy animációban minden lehetséges, például tud beszélni a kutya a csecsemővel. Rengeteg fan van az országban, és én is beleszerettem a sorozatba. És ezúton is szeretnék elnézést kérni sorozatbeli lányomtól, Megtől, mert az a szegény lány, amit tőlünk kap, az nem mindennapi!

K. J.: És hogy tűri szegény! (nevet) Visszatérve a kérdésre, sokan sokfélét mondanak. Vannak, akik azért bírálják a Family Guy-t, mert a Simpson Család és a South Park keveréke. Persze ez azért nem teljesen igaz, de ha mégis ezen a vonalon megyünk tovább, akkor belevenném még a Monty Pythont is. Hiszen akárcsak ott, itt is mindent szabad. Nem ismernek se istent, se embert. Ez az igazi szabadság, itthon elképzelhetetlen olyan dolgokkal viccelődni, mint azokban a sorozatokban.

D. A.: Stewie a szívélyes jó barátom lett mára. Körülbelül három éve szinkronizálom őt, és már teljes az összhang köztünk. Vannak nehéz helyzetek, amikor egy igazi amerikai poént kell visszaadnunk a nézőknek, de az sem könnyebb, amikor Stewie nemesi öntudatra ébred, és nagyon finom angolsággal kezd el beszélni. Ekkor én ezt úgy próbálom viccesé tenni, hogy nagyon plasztikusan, lassan, finoman ejtem ki a szavakat. Az alpáriságról meg a gusztustalanságról csak annyit, hogy ez rétegműsor, akinek nem tetszik, ne nézze, de akinek bejönnek ezek a poénok, azoktól nem vehetjük el az örömöt.

Van emlékezetes szinkronsztoritok, amely baráti társaságban előkerül?

D. A.: Nekem nem olyan régen egy vietnami sorozatban kellett egy szereplőnek a hangomat kölcsönöznöm. Nem volt mindennapos, mert nem tudtam sokszor eldönteni, hogy egy nyögés náluk külön szót jelöl, vagy valóban csak nyögnek. Sok mulatságos percet szerzett ez a munka.

K. J.: Akárcsak Attilának, nekem is volt mostanában egy hasonló dél koreai sorozatom, A Silla királyság ékköve. Kiszámíthatatlanok a nézők, én meg voltam győződve arról, hogy ez egy világ bukása lesz. Ennek ellenére még talán most is megy valamelyik közszolgálati csatornán. Ezen a sorozaton mi vinnyogva röhögtünk időnként. Véresen komolyan játszanak, de valami brutálisan. Sokáig tartott, amíg hozzászoktam.

V. É.: Én akkor egy színházi esetet mesélnék inkább. Az Oscar című darabot játszottuk a RaM Colosseumban. Abban én egy mama vagyok, aki mindenképpen férjhez akarja adni a lányát, mert úgy néz ki, hogy terhes. Mindenféle férfiemberhez, aki a házba jön - egy masszőr, egy sofőr - hozzá akarom adni a kislányomat. A másik vonalon persze meg fut a bőröndös bonyodalom, hiszen állandóan elcserélik őket, és áll a bál. Egy rövid jelenetben, ahol minden mondat nagyon fontos, jön a sofőr, és éppen visszahoz egy koffert. A sofőr orosz származású, ennek megfelelően a neve is orosz, Vaszilij. Szerepem szerint képtelen vagyok ezt megjegyezni, és Alekszandrnak, Vlagyimirnak, Szásának hívom. Bejön a jelenetbe Juhász György, aki Vaszilijt alakítja, és mondja, hogy meghoztam a kuffert. Én pedig köszönteni próbáltam, és mondtam neki: "Örülök, hogy látom...", de az istenért sem jutott eszembe a neve. Már mindent végiggondoltam még egyszer, még kétszer megismételtem, hogy örülök, hogy látom, de így sem jutott eszembe. Ezért nem volt más hátra, valahogyan folytatni kellett a darabot, és kimondtam az egyetlen orosz dolgot, ami az eszembe jutott. Így hangzott: "Örülök, hogy látom, kedves Zsiguli!"

Gyulai Péter