Az Eurovíziós Dalfesztivál apropóján sokat cikkeztek itthon Azerbajdzsánról. (Az [origo] például itt.) Te milyennek láttad az országot?
Azerbajdzsánról elég keveset tudhattunk itt Európában, de nagyon érdekes világ, nagyon sok pénzzel és nagyon látványos fejlődéssel. Állítólag ötmilliárd dollárt költöttek el egy év alatt építkezésekre, mindenféle csodapalotákra. Nem tudom, a közvetítéseken mennyire látszott, de van a város fölött három láng alakú épület, amelyeknek világít az oldaluk - azok úgy készültek el, hogy messziről már most is hihetetlenül látványosak, de ha odamész, akkor kiderül, hogy még mindig tart az építkezés, mindenütt állványok és festékesvödrök vannak. Ugyanígy megy nagyban is a homlokzatépítés: látszik, hogy nagy a gazdagság - rengeteg kőolaj és földgáz van -, de ha az ember nekiindul a városnak, akkor azért bőven találkozik szegénységgel is. Kétségtelen az is, hogy azért ez egy diktatórikus jellegű ország, annak ellenére, hogy megvannak a demokráciának olyan elemei, mint a parlament. Kétarcú ország Azerbajdzsán, de azt mindenképpen meg lehet tanulni tőle, hogyan kell országimázst építeni.
A Compact Discóról milyen magánvéleményekkel találkoztál odakint?
A vélemények nagy része függ attól, hogy ki szereti és ki nem szereti ezt a fajta zenét. Azért abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy ezek a srácok profi módon dolgoztak, olyan produkciót nyújtottak a színpadon, amely miatt semmiképp sem kell szégyenkezni - bennem sem volt olyasmi, hogy "úristen, miért ezeket küldtük oda?" Elsősorban a szakmától érkeztek egyébként pozitív visszajelzések, úgyhogy zeneileg is rendben kellett lennie az előadott dalnak. Nyolc-kilenc napot voltam együtt a csapattal, nagyon helyes srácok, sokat röhögnek, lazák, jó volt velük egy társaságban lenni. Nagyon szimpatikusak, nyitottak, úgyhogy ebből a szempontból is kellemes élmény volt az út Azerbajdzsánba - ez is sokat számít, mert azért kap néha az ember olyan útitársakat, akikkel nem ilyen könnyű kijönni.
Most pedig mész is a foci Eb-re Ukrajnába. Mikor van időd felkészülni?
Egy ilyen sporteseményre igazából három részből áll a felkészülés: az első része az, hogy az ember gyerekkora óta benne van a fociban, folyamatosan nézi a meccseket - ez szinte elengedhetetlen, mert ez olyan szakma, amelybe nem könnyű beletanulni, és nehezen is találja ki menet közben az ember, hogy szereti a futballt. Ez az alap, a második szakasz pedig nyilván az, hogy a selejtezőket, a válogatott meccseket idén fokozott figyelemmel nézem, megpróbálom előre viszonyítani az Európa-bajnoksághoz. Amikor már kialakul a keret, természetesen még koncentráltabban foglalkozom az egésszel. A harmadik szakasz, amikor már egy konkrét meccsre készülök: ez általában többórás munka a mérkőzés napján.
Az egyik házigazda, az ukrán csapat most először vesz részt Eb-n. Nyilván azért itt jobban utána kell menni az információknak, mint, mondjuk, a nagy múltú német csapatnál.
Persze nyilván könnyebb rendezni az információkat egy olyan csapatról, amelynek tagjai amúgy is nagy csapatoknál játszanak - értelemszerűen tőlük több mérkőzést is lát az ember év közben. A lengyel vagy az ukrán válogatott meccseiről jóval kevesebb élményem és tudásom van, mint, mondjuk, a német válogatott egy olyan tagjáról, aki egyébként a Real Madridban játszik. Ilyenkor természetes, hogy jobban utánajárok a dolgoknak.
Megengedheted egyébként magadnak, hogy legyen kedvenc csapatod?
Alapvetően a jó futballnak szurkolok, ezt őszintén mondom. Mindazonáltal, ha lenne is kedvenc csapatom, akkor sem lenne ildomos elárulni: egyszerűen nem ronthatom a néző szórakozását azzal, hogy ő tudja, én melyik csapatnak drukkolok. Így is állandóan megkapom - akárcsak a többi sportkommentátor -, hogy miért ennek vagy annak szurkolok: a legszebb az, amikor ugyanazon a meccsen mind a két tábor úgy gondolja, hogy a másik pártján állok. Ezzel nagyon nem lehet mit csinálni, benne van a pakliban, de amikor egy néző a fejemhez vágja, vissza szoktam kérdezni: "Biztos, hogy jól láttad? Hisz te elfogult vagy az egyik csapattal szemben, én viszont nem". Egyébként azt vettem észre magamon és a kollégáimon is, hogy ha szimpatikusabb is az egyik csapat, általában a másik felé kompenzálunk, hogy ez ne derüljön ki.
Korábban azt mesélted az [origo]-nak, hogy utazásaid során épp Kijevben volt a legcudarabb szállásod. Milyen lesz így visszamenni?
Az még 1995-ben történt egy kickbox-világbajnokságon, azért az nem ma volt. Most decemberben is kint jártam a sorsoláson, és már annyiból látszott, hogy rengeteget változott Kijev. Fejlődnek ők is, de azért aggályos a helyzet, mert az Európa-bajnokságra nem készült el egy csomó szálloda és út. Most is lesz olyan éjszaka, amelyre konkrétan alig sikerült a szervezőknek szállást találniuk, pedig azért azt jó előre lehet tudni, hogy hány akkreditált ember vesz részt az Eb-n - még azok pontos időbeosztása is a rendelkezésükre áll. Azért ez nonszensz, még a vb-n, Dél-Afrikában is voltak külön akkreditált szállodák, amelyek pontosan tudták, hogy hány embernek kell helyet fenntartaniuk. Ehhez képest Ukrajnában alig tudták megoldani a szálláskérdést. Az utazás is problémás lesz, mert nekem Harkov és Donyeck között kell majd ingáznom: a két város egymástól 240 kilométerre van, de utazni csak úgy lehet közöttük, ha az ember előbb elrepül Kijevbe, ami óriási kerülő. Körülbelül úgy kell elképzelni - csak persze sokkal nagyobban -, mintha az ember el akarna utazni Debrecenből Miskolcra, de ehhez előbb fel kéne mennie Budapestre. Ráadásul két héttel az utazás előtt több járatot is töröltek, amelyre jegyem volt.
Mennyire kihívás közvetíteni egy meccset azok után, hogy vetélkedőt, zenés és beszélgetős műsort is csináltál már?
Ez mindig kihívás, sőt nem is lehet megtenni, hogy azt mondom: "Már annyi jó közvetítést megcsináltam, ezt most megoldhatom vacakul is". Persze örülni kell neki, hogy az embernek voltak már jó közvetítései, de minden meccsre ugyanúgy fel kell készülni, újra meg újra a nulláról kell kezdeni. A néző meccset akar nézni, szórakozni akar, nem pedig a kommentátor felkészületlenségével és sületlenségeivel szembesülni. Egyszerűen nem lehet megtenni, hogy valaki hátradől, mert már olyan nagy név a szakmában - az már a vég kezdete, vagy talán maga a vég.
Van még olyan műfaj, amelyben szívesen kipróbálnád magad?
Megmondom őszintén, nincs. Ebből a szempontból nagyon szerencsés ember vagyok, elég sokféle műsorban dolgoztam már, a sportműsorok mellett - ahogy említetted - vetélkedőkben, zenés és beszélgetős produkciókban is. Olyan műfaj nem igazán van, amelyet nagyon ki szeretnék próbálni, de még egyáltalán nem volt benne részem. Alapvetően olyan műsorokat csinálok, amilyeneket szeretek, egészen biztosan nem szeretnék például politikai vagy hírműsorokat vezetni: az egy másik szakma, és egy kicsit ki is zárja, hogy az ember mellette elfogulatlanul közvetítsen sportot vagy vigyen egy vetélkedőt. Köszönöm szépen, jól elvagyok azzal, hogy ennyi mindent csinálok - néha még sokallom is, nem feltétlenül tartom egészségesnek, ha valaki ennyit van a képernyőn.
Ezzel mire gondolsz? Kezdik elkoptatni az arcodat?
Nyilván, ha az ember sokat dolgozik, az valamilyen szinten a magánélete rovására megy, ebből a szempontból sem egészséges, ha túl sokat foglalkoztatnak. De valóban benne van ez is, amit te mondasz: az már nem jó, ha az emberek kiütést kapnak, amikor meglátnak a televízióban. Erre nagyon ügyelni kell, és én sokat is beszélgetek arról az elöljáróimmal, hogy miként lehetne ezt okosan csinálni.
Nem bántad meg, hogy hosszabb kereskedelmi tévés kitérő után visszakerültél a közmédiához?
Egyáltalán nem. Nagyon hálás vagyok a kereskedelmi televíziózásnak, sokat tanultam belőle, és csináltam is néhány olyan műsort, amely nagyon fontos része a pályámnak - például az Áll az alku-t. Ezzel együtt azt gondolom, hogy sokkal inkább nekem való a közszolgálati televíziózás, mert nagyon nem szeretem a kereskedelmi tévéknek azt a hozzáállását, hogy csak a nézettség számít, mindenáron le kell győzni a másik csatornát. Sokkal jobban szeretném, ha nem azt mérnék, hogy hányan néztek meg egy adott műsort a televízióban, hanem hogy egyáltalán láttak-e valamit. Ebből a szempontból a közmédia az én értékrendem szerint működik, itt sokkal fontosabb a tartalom, mint az, hogy darabra hány nézőt sikerült bevonzani. Sosem szerettem azért televíziózni, hogy legyőzzem a konkurens csatornát, mindig is csak az vonzott, hogy jó televíziós műsorokat készítsek. A TV2-nél sosem tetszett, hogy az is a feladatom, hogy legyőzzem például Vágó Istvánt, akivel mellesleg amúgy is normálisan kollegiális a viszonyom, és sohasem tekintettük kettőnk személyes ügyének a csatornák harcát.
Ha már szóba került, mit szólsz ahhoz, ahogyan a Vágót váltó Friderikusz vezeti a Legyen ön is milliomos!-t?
Átvenni egy műsort mindig nehéz feladat, mert a televíziózásban nagyon fontos, hogy mit szoknak meg a nézők: ha egy adott produkciót sokáig látnak egy adott emberrel, akinek van valamiféle karaktere, akkor elég nehezen szoknak bele valami másba. Fridi mindenképpen profi televíziós, kérdés viszont, hogy az emberek mennyire vevők arra, hogy teljesen másképp vezeti a műsort, mint Vágó.
A Maradj talpon!-ban mennyire van benne a saját karaktered? Állandóan a füledben van egy füles, azon milyen utasításokat kapsz?
Az inkább csak mentőöv, ott főleg technikai információkat mondanak, például, hogy hány perc van még a műsorból; vagy épp kijavítanak, ha valamit rosszul mondok, esetleg elfelejtek valamit. Ilyen intenzív kommunikáció mellett - amilyen a műsorban zajlik - arra azért nincs lehetőség, hogy hosszasan beszéljenek a fülembe. Poénokat sem szoktak a fülembe mondani, illetve elvétve igen, amikor a kollégákat is elragadja a játék heve, vagy ha csak engem akarnak húzni - ami megy is, hisz nem feltétlenül reagálhatok arra, amit a vezérlőből hallok. Alapvetően ott a stúdióban születnek meg a dolgok, miután nem lehet arra felkészülni, hogy, mondjuk, egy látszólag evidens kérdésre mit fog válaszolni az adott játékos. Nekem az sose ment, hogy előre megírjak vicces mondatokat, de azt is gondolom, hogy nem kell mindenáron viccelni - vagy megszületik egy poén, vagy nem. Vannak játékosok, akik jobban indukálják a humoros helyzeteket, de vannak bőven olyanok is, akikkel nehéz mit kezdeni. Azt sosem szabad kilóra mérni, hogy hány perce mondtam utoljára vicceset, mert abból csak ripacskodás lesz.
Ilyen szempontból hasonlít a feladat arra, amit a Mindenből egy van című improvizációs műsorban kellett csinálnod. (Gundel Takács Gábor nemrég vendégszerepelt az egyik adásban - a szerk.)
Persze, ráadásul ott a többiek, a profi színészek ismerték és élvezték a helyzetet, lubickoltak benne, úgyhogy engem - mint éppen csak odalökött amatőrt - sokszor igencsak zavarba is hoztak. Persze ezzel együtt szeretettel vettek körül, összességében nagyon jó buli volt. Nagy élmény volt ilyen színészekkel egy színpadon lenni, főleg úgy, hogy fiatalkoromban én is kacérkodtam a színi pályával, néhány évet játszottam is amatőr színházakban.
Amatőr színészként milyen szerepeid voltak?
A Szkénében és a Stúdió K-ban töltöttem el néhány évet, mindkét helyen elég színes volt a repertoár. Játszottunk olyan mesedarabot, amelyben én voltam a király, de játszottuk Füst Milán Catullus-át és commedia dell'artét is. A Szkénében volt egy különleges József Attila-estünk is, akkor jöttem rá, hogy József Attila nem egészen az a költő, akinek a nyolcvanas évek első felében láttatták a gimnáziumban. Párszor felvételiztem aztán a színművészetire is, de rá kellett jönnöm, hogy a színészet nem az én műfajom. Ahogy ott mondták, nem jó, hogy ügyes színész vagyok, egy színész ne legyen ügyes - annak egy lakatosnak kell lennie, a színészethez valami másra van szükség. Ezzel együtt nagyon tanulságos időszaka volt ez az életemnek, kikerülve a gyerekkorból ezek a társulatok jó közeget biztosítottak ahhoz, hogy megismerjek olyanokat, akik a szocializmus eszméihez képest másként gondolkodtak, másként látták a világot.
Visszatérve a Maradj talpon!-ra, hányan kérdezték már meg tőled, hogy hova esnek a játékosok?
Mindenki ezt kérdezi, mint ahogy annak idején mindenki azt kérdezte, hogy ki az igazgató úr az Áll az alku-ban. Ezek a műsorelemek épp ezért jók, mert a vetélkedőn kívül plusz játékot jelentenek a nézőknek. Én azt szoktam egyébként válaszolni, hogy mindenki oda esik, ahova megérdemli - és ebben sok igazság van -, de viccesebb, amikor azt hallgatom, hogy az emberek szerint hova esnek a versenyzők. Mindenkinek van egy elmélete vagy egy poénja, az öcsém például azt szokta mondani, hogy meleg, híg betonba esnek a játékosok - így még arra is kell ügyelniük, hogy gyorsan kiugorjanak onnan, mielőtt megkötnek. Jó móka ez, de azt azért mindig el szoktam mondani, hogy maximálisan ügyelünk az emberek biztonságára, és ebben eddig nem is volt hiba, mindenki hazatért eddig a családjához.