Andor Éva: Ilyen tényleg csak amerikai filmekben történik

Andor Éva a TV2 műsorvezetője

Andor Évát tíz hónap szünet után, tavasszal hívta vissza a Tények-be az új hírigazgató, Kökény-Szalai Vivien. Kollégái között Andor Éva egyből úgy érezte, mintha csak előző nap ment volna el. Azóta is mindig mosolyogva jár be dolgozni. Szerinte az embereket nem feltétlenül érdeklik a jó hírek, sok más mellett erről is beszél. A nevetést sokkal egyszerűbb visszafojtania az adásban, mint a könnyeket, persze akadhatnak így is váratlan helyzetek. Akadnak is.

Mi lenne az a hír, amit a legszívesebben felolvasna a ma esti híradóban?

Most pontosan tudom, hogy mit vár tőlem: hogy valami nagyon jó hírt szeretnék bemondani. Csak az a baj, hogy az embereket nem feltétlenül érdeklik a jó hírek. Lehet, hogy azt mondják, azt gondolják, hogy csak jó híreket szeretnének látni, de nem. Ezt mindennap látjuk. A politika természetesen érdekli őket, és minden más, amiben konfliktus, dráma van.

Ebből a szempontból ugyanúgy nézik a híreket is, mint a mozifilmeket, egy krimit, horrort, thrillert vagy drámát. De még egy vígjátékban is kell konfliktusnak lennie. És nem azért, mert az emberek kegyetlenek, hanem mert izgalomra vágynak, és happy endre. Most persze megkérdezheti, hogy hol van a happy end egy kéthalottas kamionbalesetben? Ott, hogy nem velük történt.

Mindenkit érdekel a halál, és vágyik a megkönnyebbülésre, hogy, egyelőre legalábbis, megúszta.

Ami pedig a bulvárhírekkel kapcsolatos esetleges fanyalgást illeti: nincs az a hard news (így a legkomolyabb, általában politikai-gazdasági híreket nevezik), amit ne lehetne siralmas színvonalon, bután és unalmasan megcsinálni, és fordítva, vagyis a minőség nem a témán múlik. Én a fontossági sorrendben utoljára sorolt hírrel is sok időt el tudok vacakolni, nekem fontos, hogy az is jól legyen megírva, legyen benne érdekesség, és ha lehet, humor.

Mindenben ilyen maximalista?

Igen, mindenben.

Mindenben maximalista Fotó:Talán Csaba

Hogy jött annak idején a híradózás? Nem egy olyan szakma, amiről kisgyerekként ábrándozik az ember.

Kisgyerekként valóban nem, de fiatalként már felkeltette az érdeklődésemet. Az viszont már gyerekként kiderült, hogy szeretek és tudok szerepelni, egyáltalán nem volt lámpalázam. Énekeltem, táncoltam, egyszer pedig egy televíziós szerkesztő is látott a színpadon a gimnáziumi színjátszó körben, aztán fel is kért egy fiúval együtt, hogy vezessek egy fiataloknak szóló tévéműsort.

Iszonyatosan élveztem, de végig úgy fogtam fel, hogy ez csak egy játék. Aztán amikor az ELTE-n megszereztem a magyar szakos diplomámat, támadt egy kis hiányérzetem, hiszen hiába imádtam az irodalmat, hiába szerettem írni, hiányzott a szereplés. Felvételiztem a Színművészetire műsorvezető szakra, és már akkor azt gondoltam, hogy a híradózás egy különösen magas foka ennek a szakmának. Szerencsére találkozott is a műfaj a személyiségemmel, valószínűleg hiába szeretnék vidám, zenés műsort vezetni, az nem illene hozzám.

Lenne azért olyan típusú műsor, amelyben el tudná még képzelni magát?

Imádom a híradós műfajt, nagyon érdekel a politika és a közélet, igazából sosem gondolkodtam azon, hogy mást is csinálhatnék. Szerencsés ember vagyok, ami velem történt, az maga az amerikai álom, amit könyvekben meg filmekben annyiszor olvastam, láttam: egyetemista gyakornokként kezdeni egy híradó szerkesztőségében, és eljutni a csúcsra, ami a főműsoridős műsorvezetés.

Egyébként azt el tudnám képzelni, persze kizárólag a híradózás mellett, hogy beszélgetős műsort vezessek, bár tartok tőle, hogy akkor is politikáról, közéletről kérdezném a vendégeimet. Egyszerűen azért, mert az érdekel. Tulajdonképpen most is ez a helyzet, még ha művész vendégem is van a Tények Esté-ben, akkor is a híradós kérdezi őket. De ha belegondolunk,

az igazán nagy művészek véleménye a világról mindig is fontos volt,

hiszen amit csinálnak, színházban, operában, filmen, az elválaszthatatlan a kortól, megmutatja a társadalom állapotát, problémáit – és most kifejezetten nem az aktuálpolitizálásra gondolok. De a híradós műsorvezetést mindennél jobban szeretem, az számomra tiszta élvezet, és úgy gondolom, hogy a szakma csúcsa.

Imádja a híradós műfajt Fotó: Hirling Bálint - Origo

Arra sosem vágyott, hogy ennél többet mutasson meg a személyiségéből a képernyőn?

Lehet, hogy ez furcsa, és ellentmondásnak tűnik, de szerintem éppen

a híradós műfajban derül ki legjobban, hogy milyen az ember személyisége.

Csupán egy toll lehet a kezünkben, jó esetben derékig látszunk, nem mondhatunk kommentárt, véleményt, nem használhatunk jelzőket – ha itt nincs az embernek olyan személyisége, ami átszakítja a képernyőt, akkor nem működik az egész. Lehet valaki szép vagy jóképű, itt más is kell, annak is látszani kell, hogy szerinte igenis a világon a legfontosabb az, amit éppen mond. Különben hogy várhatnám el a nézőtől, hogy neki is fontos legyen, és ott maradjon a képernyő előtt?

Ugyanígy, amikor beszélgetek, interjút készítek valakivel, abban a tíz–húsz percben nekem ő a legfontosabb, csak ő érdekel, rá koncentrálok minden idegszálammal, mert csak ekkor nyílik meg igazán. Egyébként ez a szinte tapintható kapcsolat a kamerával vagy a vendéggel rám is visszahat, volt már, hogy betegen mentem dolgozni, és az adás végére lement a lázam, szinte meggyógyultam.

Meg tud még hatódni híreken?

Abszolút, gyakran meg is hatódom, vagy mondjuk inkább úgy, gyakran megérintenek a riportok. De arra azért figyelnem kell, hogy a stúdióban nem sírhatok. Az más dolog, ha valami vicces dolog történik, és elneveti magát az ember. Az nem baj. Szerencsére én meglehetősen fegyelmezett ember vagyok,

nagyjából két másodperc alatt el tudom fojtani magamban a legnagyobb röhögést is.

A sírást visszatartanom már nehezebb, volt, hogy egy riport végén tiszta könny volt a szemem, de azt is leküzdöttem.

Ha valami szörnyű hírt mondok be, akkor persze látszani kell rajtam az érzelmi hatásnak, senki nem várja azt, hogy érzéketlen gépek legyünk, de egy ponton túl nem mehetek. Nekem nem átélnem kell a híreket, hanem elmondani, zokogva ez nehéz lenne. Persze néha a nyugalmat is nehéz megőrizni például, ha olyan embernek a nekrológját nézem adás közben, akit ismertem és szerettem.

Gyakran megérintik a riportok Fotó: Hirling Bálint - Origo

Például?

Például Zsigmond Vilmosét, aki a halála előtt csodálatos, hosszú interjút adott nekem. Egyébként évekkel korábban vele kezdődött az egész, mármint a beszélgetések, 2009-ben behívtuk, mert ő volt a Filmszemle zsűrielnöke, ilyen szempontból tehát abszolút hírháttérműsorba illő, aktuális beszélgetés volt, de persze nem lehetett nem kérdezni őt a csodálatos filmjeiről. És aztán rájöttem, hogy imádok művészekkel beszélgetni.

Nem akarok neveket hosszan sorolni, de többször beszélgethettem olyan magyar művészekkel, mint Vidnyánszky Attila, Kocsis Zoltán, Fischer Ádám, Eötvös Péter, Szabó István – és most még ki mindenkit nem mondtam! Például egyet sem a számtalan, hihetetlen külföldi művész közül.

Jiří Menzel leöntött a stúdióban ásványvízzel,

nem győztük törölgetni az asztalt – az az ember, aki a Sörgyári capricció-t meg a Szigorúan ellenőrzött vonatok-at rendezte! Az Elemi ösztön írójával, Joe Eszterhasszal meg Molnár Ferenc dramaturgiájáról beszélgettünk. Egy világhírű karmesterrel a koncertje után elmentünk többen vacsorázni, arról beszélt, miért rajong Márai regényeiért – mindet olvasta. Ezek persze hihetetlen élmények.

Hogy kezeli egyébként a váratlan helyzeteket élő adásban?

Szeretem az ilyen helyzeteket, engem nem leblokkolnak, inkább inspirálnak. Soha nem ejtőernyőztem vagy bungee jumpingoltam, de úgy tudom elképzelni, hogy ilyen lehet, bennem is óriási energiák szabadulnak fel, ha történik valami váratlan, és hirtelen, tizedmásodpercek alatt meg kell oldani valamit. Elképesztő módon fel tud pörögni az agyam, ha megoldási lehetőségeket kell keresni egy helyzetre.

Volt valaha emlékezetes bakija?

Nem sűrűn szoktam bakizni, egyrészt mert nagyon koncentrálok, másrészt én magam írom a szövegeimet, ismerem a riportokat, tehát ha kell, elmondom fejből is. Hála istennek, a technikai hibák is ritkák, mert jól be van járatva a rendszer, de régebben volt azért már olyan, hogy a bejátszott riportokban csak kép volt, hang nem, úgy kellett rögtönözve átbeszélnünk az egész adást. Ezért is kell óriási háttértudással rendelkezni, naprakésznek lenni az információkkal, főleg, ha politikáról van szó.

Fotó:Talán Csaba

Szerkesztőként is dolgozik a Tényekben? Beleszól abba, hogy mi kerüljön bele a híradóba?

Nem szerkesztem, de kicsit beleszólok, ami nagyon jó állapot, hisz nincs rajtam akkora felelősség. (nevet) A Tények elkészítése igazi közös munka, mindenki azt akarja, hogy a lehető legjobb legyen, ezért mindenki elmondja, amit gondol – eddig még én sem éreztem azt, hogy a pokolba kívánnának a kollégák, amiért belekotnyeleskedem a szerkesztésbe. Úgy vagyunk vele, hogy inkább legyen meg három forrásból is egy adott információ, mint egyből sem.

A kollégákkal, elsősorban Pachmann Péterrel milyen a viszonya?

Nagyon jó. Munkán kívül ugyan nem nagyon járunk össze, de találkozunk itt eleget, neki meg most pici babája is van, más tölti ki a megmaradó idejét. Óriási hangulat szokott lenni a stábon belül, már kora délután itt vagyunk az esti műsor miatt, aztán úgy kell rászólnunk magunkra, hogy kezdjük el végre a munkát, mert elhülyéskedjük az időt. Nagy ajándék, ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret, és ránk ez igaz.

Andy Vajnával van személyes kapcsolata?

Több interjút is készítettem vele évekkel ezelőtt, persze akkor még nem volt a TV2 tulajdonosa. Nagyon tisztelem őt, és ha valaki megnézi azokat az interjúkat, meg persze gondol az életművére, annak nem kell magyarázni, hogy miért.

A kirúgást hogy viselte annak idején?

Ez egy közös megegyezéses távozás volt, az előző vezetés hibájából úgy alakult, hogy el kellett mennem, de ezt én is így gondoltam akkor. Ezzel együtt nem volt jó dolog tizenhárom év után otthagyni a TV2-t,

mintha véget ért volna az amerikai álom, amiről meséltem.

Lehet hallani zseniális karmesterekről, akik vezénylés közben halnak meg, de ha nem ez az utad, akkor előbb-utóbb otthagyod a munkahelyedet, még ha imádod is.

Akkor tényleg úgy gondoltam, hogy én a TV2-nél soha az életben többé nem fogok dolgozni. És ekkor is történt velem egy csodálatos, mesébe illő dolog: egy héttel később felhívott Szabó István, és azt mondta, sajnálja, hogy már nem vagyok ott a Tények-ben. Le kellett ülnöm, és elkezdtek folyni a könnyeim, arra gondoltam, csak ezért megérte, akkor is, ha vége.

Ehhez képest milyen érzés volt, amikor visszahívták?

Valaki odafent nagyon szerethet, és hálás is vagyok ezért, hiszen olyan ritkán adódik az életben, hogy jóvátételt kapunk valamilyen méltánytalanságért. Amikor az új hírigazgató, Kökény-Szalai Vivien felhívott, hogy jöjjek vissza a Tények-be, az váratlan és csodálatos volt. Bár arról persze sohasem tettem le, hogy újra képernyőre kerülök majd, de erre nem számítottam!

Most megint visszautalok az amerikai álomra, mert ilyen tényleg legfeljebb hollywoodi filmek főszereplőivel fordul elő, hogy az ember valamit – vagy mindent – elveszít, és aztán visszakapja. Én egyébként is gyakran érzem magam úgy, mintha egy amerikai filmben lennék szereplő, néha annyira hihetetlen dolgokat tud az élet produkálni. Talán ezért is élvezem annyira.

Nagy ajándék, ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret Forrás:Talán Csaba

Mit csinált a közbenső időben, az alatt a tíz hónap alatt?

Egy pár hétig jólesett nem csinálni semmit, de nem vagyok egy tespedős típus, az utolsó munkanapom szombaton volt, vasárnap pedig már kitaláltam, hogy megtanulok végre rendesen németül. Aztán elkezdtem a Faktornál dolgozni, volt ott egy pici stúdió, ahol folytathattam a beszélgetéseket politikusokkal, művészekkel, illetve írtam cikkeket is, kicsit visszakanyarodtam az eredeti végzettségemhez.

Furcsa volt tíz hónap után újra végigmenni a TV2 folyosóin, az volt a furcsa, hogy

úgy éreztem, előző nap mentem csak el.

És ez így volt a régi és az új kollégákkal is, ugyanaz a régi, jó hangulat, rengeteget nevetünk, hülyéskedünk, vagy éppen negyedórát vitatkozunk egyetlen szón. Ez mind hozzátartozik. Mindig mosolyogva megyek be a newsroomba, és ha megkérdezik, te meg minek örülsz, legszívesebben azt mondanám: annak, hogy itt lehetek.