Egy ilyen döntést egészen biztosan nem úgy hoz meg az ember, hogy hétfőn este lefekszik, és kedden reggel felmond. Mi játszódott le önben akkor, amikor elhatározta, hogy befejezi a munkáját az MTVA-ban?
Hadd kezdjem egy picit távolabbról a választ. Én a pályámat a Magyar Televízióban kezdtem, majd egy jelentősebb kitérőt követően éppen tíz évvel ezelőtt tértem vissza a közmédiába. Akkor – 42 évesen – úgy gondoltam, hogy innen fogok nyugdíjba menni.
Most, 52 évesen már tudom, hogy ez a tervem szinte biztosan nem valósul meg.
Bár a felmondásom egy hosszabb folyamat eredménye, a döntést elég gyorsan hoztam meg, mert úgy alakultak a dolgok, hogy ezt kikényszerítették.
Tehát nem készültem rá előre, nem rágódtam rajta hetekig, és a feleségemen kívül nem vontam bele senkit sem.
Ha már a feleségét említette, ő mit szólt a döntéséhez?
Megértett, látta, hogy az idő előrehaladtával mennyire nőtt bennem a feszültség, márpedig ha az ember nem képes elengedni azt, ami ezt az állapotot okozza, akkor annak biztosan nem lesz jó vége.
Mi volt az a momentum, amiért felmondott?
Egyetlen konkrét dolgot nem tudnék megnevezni. Az utóbbi időben szakmai kérdésekben, illetve az MTVA által ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban használt kommunikációs megoldásokban akadtak olyan döntések, amelyekkel már nem tudtam egyetérteni.
Bennem folyamatosan az vetődött fel, hogy a nevemet, az arcomat, a hitelességemet, amiben 33 év munkám van, adhatom-e ezekhez a döntésekhez.
Eljött az a pillanat, amikor egyértelművé vált, hogy tovább nem.
Arra gondol, hogy ha az ön által vezetett vetélkedőből annak ellenére zárnak ki egy játékost, hogy a nevezését előtte már elfogadták, akkor az ebből kirobbanó botrány miatt mindenki azt mondja, hogy a Gundel műsorában megint balhé volt?
Igen, hiszen a Maradj talpon! tényleg az én nevemhez volt köthető. Ott én voltam a kirakatban. De úgy születtek meg bizonyos döntések, hogy engem nem kérdeztek meg, a sajtóból értesültem ezekről. Aki ezeket a döntéseket meghozza, nem ismert a nézők, az újságolvasók előtt. Ők csak azt mondják, hogy a Gundel műsorában megint áll a bál. Egy szórakoztató műsorban áll a bál? De tovább kell mennem.
Az elmúlt két évben több olyan döntés is született az MTVA-ban, amit szakmaiatlannak tartottam.
Nyilván nem ismerhetem minden döntés hátterét és okát, ezért sokáig igyekeztem csak a magam dolgára koncentrálni.
Egy idő után azonban tényleg végig kellett gondolnom, adhatom-e a nevemet mindehhez? Ha ott maradok, azzal gyakorlatilag legitimizálom mások döntéseit. Ha ezzel az én hitelességem sérül, akkor nem fogják nekem elhinni a tévénézők, amit mondok egy műsorban. Mindezt elmondtam a feletteseimnek is.
Kértem, hogy a cég tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy a hitelességem helyreálljon.
Azt is elmondtam nekik, hogy én a magam részéről csak egyetlen megoldást tudok erre, ha felmondok. Meghallgattak, majd végül ebben maradtunk. Felmondtam. A főnökeim csodálkoztak, nem hitték el, hogy ezért mondok fel. De nem éreztem, hogy olyan igazán meg akarnák oldani a helyzetet. Talán nekik is könnyebb egy olyan pali nélkül, akinek véleménye van.
Nem fél attól, hogy hálátlansággal vádolják meg? Hiszen a közmédia a tenyerén hordozta. Vetélkedőt vezetett, sportközvetítésekben vett részt, dalfesztivált konferált, közvetített. Kis túlzással azt csinált, amit akart.
Eddig senki nem mondta, hogy hálátlan lennék. Amúgy ebben a kérdésben nincs lelkiismeret-furdalásom. De szerintem nem is lehet. Az elmúlt években évi 220-230 műsort állítottam elő. Lojális embernek tartom magam, aki a felmerülő problémák láttán soha nem hűbelebalázs módjára döntött, hanem igyekezett azokat megoldani.
Ebben a történetben számomra az a legtanulságosabb, hogy miközben nagyon erősen adtam a nevemet és az arcomat a Maradj talpon! című műsorhoz, érdemi beleszólásom nem volt abba, ami a színfalak mögött történt.
Korábban kétszer volt arra jelzés, hogy a stábom összetételét szeretnék megváltoztatni. Mind a kétszer meg tudtam győzni a döntéshozókat arról, hogy ezt miért nem tartom jó megoldásnak.
Harmadszor már nem.
Született egy döntés, hogy cserék lesznek a stábban – már nem érdekelte őket, mit gondolok.
Akkor ez volt az utolsó csepp a pohárban?
Nem ez, mert azt akartam, hogy kiderüljön, meg lehet-e ezt büntetlenül csinálni, jobb lesz-e a műsor egy új stábbal 621 adás után. Egyébként nem lett jobb, mert a műsor szakmai problémáira nem a stábváltás volt a megoldás, egy új csapat pedig óhatatlanul elölről kezdi a tanulási folyamatot, és szalad bele olykor azokba a hibákba, amelyeket egy rutinos csapat már nem követ el.
Idén januárban viszont több olyan dolog történt, amit méltatlannak éreztem. Többek között azt, hogy fontos – és szerintem rossz – döntéseket hoztak a műsorral kapcsolatban, amiről csak utólag szereztem tudomást.
Milyen visszajelzéseket kapott a felmondása után?
Sokan megdöbbentek. Sokan pedig azt mondták, hogy tisztelnek azért, amiért ezt a döntést meg mertem hozni. Az igazán nagy baj az, hogy az MTVA-n belül nagyon sokan értik, miért tettem meg ezt a lépést. Olyanok, akik naponta ott vannak a stúdiókban, a folyosókon, a sminkszobában.
Mihez kezd most?
Egyelőre nem szeretném sehová sem elkötelezni magam. Szabadúszóként dolgozva folytatnám azt a munkát, amit az elmúlt években, évtizedekben végeztem.
Tehát kikerül a piacra. De azt gondolom, ön is tudja, hogy a médiatorta nem lett nagyobb, csak a körülötte álló emberek sokasodtak.
Annyiból talán könnyebb a helyzetem, hogy sokan ismernek, és tudják, mire vagyok képes. Ugyanakkor 52 éves vagyok.
Vannak már nálam fiatalabbak, szebbek, tempósabbak.
Vicces, de én már nem vagyok benne abban a bizonyos 18–49 éves célcsoportban. Sokan mondták, hogy úgyis találok majd valamit – én azért óvatosabban fogalmaznék. A felmondásról szóló döntést úgy hoztam meg, hogy fogalmam sem volt arról, mi lesz velem 2017. február 17-től. Minden ezzel ellentétes találgatás, híresztelés – tehát az, hogy azért jöttem el, mert kaptam egy jobb ajánlatot – nem igaz.
Sőt az sem, hogy épp most jutott eszembe, hogy többet szeretnék együtt lenni a családommal.
Egyrészt az ilyen döntéseket nem ilyenkor hozza meg az ember, másrészt a felmondásomkor két gyerekem külföldön volt ösztöndíjjal, a harmadik pedig sportol egy akadémián, és csak hétvégén jön haza.
A történtek után nem vetődött fel önben, hogy megválva a vetélkedő műsorvezetésétől „csak” sportriporterként dolgozzon az M4 csatornán?
De igen, sőt, ezt fel is ajánlották nekem. Ezzel csak az lett volna a baj, hogy ha átülök egy másik műsorvezetői székbe, azzal a problémát nem oldom meg, hiszen a nevemet továbbra is ugyanahhoz a vezetéshez és céghez adom.
Lehet, hogy sokan erre azt mondják, hogy hülye vagyok.
Nekem nem egyes műsorokkal volt bajom, hanem azzal a rendszerrel, amiben a mai magyar közmédia működik.
Ha kicsit túllépünk a konkrét történteken, hogyan látja az ország televíziózásának a helyzetét?
1997-ben, a kereskedelmi tévék indulásakor a helyzet ahhoz hasonlított, amikor egy kisgyereket először engednek be egy cukrászdába, ahol pukkadásig teletömi magát, rosszul lesz, majd egy idő után rendbe jön a gyomra, és minden megy tovább. Tudja, hogy legközelebb felesleges telezabálnia magát, mert annak nem lesz jó vége. Mindezt a tévére átültetve: 1997-ben sokkal többen néztek televíziót, mint manapság.
Ráadásul benne vagyunk abban a folyamatban, aminek ma senki nem látja a végét. Azaz: mi lesz a televíziózás jövője?
Azt sem tudjuk, hogy a következő években ki, hogyan, milyen eszközökön néz majd tévét.
Tíz évre előre gondolkodva annyit lehet mondani, hogy a valós idejű híradózás és az élő sport- és eseményközvetítés biztosan tévés műfaj marad a hagyományos értelemben. Minden további – az is, hogy egy vetélkedőt ki, hogyan, mikor, min tekint meg – megjósolhatatlan. Az is látható, hogy a tudás alapú vetélkedőknek – tetszik, vagy sem – egyre kevésbé van létjogosultságuk.
Jó, hogy mondja ezt. A minap láttam az Elmebajnokságot, amelyet a nyolcvanas években Egri János vezetett. Számomra elképesztő volt az a tudásmennyiség és az a felkészültség, amely az ott fellépőket jellemezte.
Az volt a klasszikus kvízműsor. Mi azért néztük őket, hogy a zsenik hogyan versengenek egymással. Az idő azonban meghaladta mindezt.
Mind a képi világban, mind a tartalomban az akkori műsor befogadhatatlan a mai nézőknek.
Ma már gameshow-kat készítünk, és egy műsor sikerének 70 százaléka a látványon múlik.
Az, hogy két okos ember ül egy-egy fotelben, és egymással beszélget, ma már eladhatatlan.
Azzal együtt is, hogy a Maradj Talpon! épít a leginkább a tudásra az összes jelenlegi hazai vetélkedő közül, már messze van ebből a szempontból is az Elmebajnokságtól.
És hol van ez attól, amikor a bőröndöket kellett nyitogatni – mondom ezt én, aki azt a műsort is vezette.
Egyszer azt mondta, szívesen elindulna a nagyvilágba egyetlen kamerával, emberekkel beszélgetne, tájakat filmezne, ebből kerekedne ki egyfajta „Gundel-szubjektív”. Most ez következik?
Tényleg nem tudom, ugyanakkor ez valóban egy régi tervem. A pályakezdő kollégáknak szoktam mondani, hogy tartsanak önvizsgálatot: van-e bennük őszinte kíváncsiság? Ha ez nincs meg, akkor nem lesznek igaziak a kérdéseik, de a kapott válaszok sem.
Tényleg jó lenne elindulni. A világ fantasztikus, az emberek és a történetek elképesztően érdekesek.
Most ezt keresem. Hívő ember vagyok, hiszek abban, hogy ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik.
Manapság ezt huzatnak szokták nevezni.
Az én hitem azért kicsit más, ennél komolyabb. Visszatérve a kérdésre, én nagyon szeretnék a sport közelében is maradni. Ez az a terület, amely mindig megújul, amely rengeteg impulzust ad – de arra már nem vágyom, hogy havonta 20-25 futballmeccset képernyőről közvetítsek.
Talán nem a legjobb pillanatban teszem fel ezt a következő kérdést. Hogy érzi, egyszer visszatér még a közmédiához?
A közmédia az én igazi közegem, de az esetleges visszatérésemhez másfajta szemlélet, szakmaiság és koncepció kellene.
Mindig azt tartottam szem előtt, hogy jó műsorokat készítsünk, azt kevésbé, hogy ezeket mennyien nézik.
Az értékek még mindig a közmédiában a legfontosabbak. Én mindig azért csinálom ezt, mert szeretek televíziózni.
Néhány országban divat, hogy egy-egy megbecsült televízióst vagy rádióst a munkahelye időnként elenged alkotói szabadságra. A 2012-es londoni olimpia után egy svéd tévés ismerősöm tíz hónapra elmehetett világot látni, mert a munkahelye tudta, hogy abból az emberből ott és akkor többet nem tud kifacsarni, viszont ha visszatér, újult erővel veti bele magát a munkába. Egy ilyen megoldás nem jutott eszébe?
Dehogynem, csak éppen ez pénzkérdés. Amikor a kilencvenes években két hónapon keresztül vezettem a Játék határok nélkül című műsort, megismerkedtem pár külföldi kollégával. A munka végén rohantam haza sportot közvetíteni, az olasz, meg a portugál műsorvezető viszont a következő tíz hónapban tényleg semmit sem csinált.
A mi országunkban ez elképzelhetetlen.
Az valahol abnormális, hogy évente 220-230 adást készítettem – mindazonáltal én ezeket a munkákat szerettem csinálni. Egy évad Maradj Talpon! után jött a labdarúgó-Eb, meg az olimpia – mindezek csak feldobtak, változatossá tették az életem. Igaz, nem volt idő a feltöltődésre.
Ugyanakkor a magyarországi kereskedelmi tévéknél is láttam, hogyan igyekeznek a saját embereik erejével jól gazdálkodni. Elég csak, ha Sebestyén Balázs vagy Till Attilla példáját említem, akik egy-egy nagyobb munka után hosszabb pihenőt kaphatnak. Ezt persze akkor tudják megtenni, ha az adott csatornának megfelelő humánerőforrás áll a rendelkezésére.
A közmédiában dolgozó főnökeim gyakran mondogatták, hogy nincs utánpótlás, és hiányzik annak a nevelése.
Nekem nagy szerencsém volt azzal, hogy fiatalon a Telesport műhelyében megtanulhattam a szakma alapjait. Ezt ma is meg lehetne tenni, ehhez sok pénz sem kell, csak hit és akarat.
Fogja nézni a Maradj talpon! adásait akkor is, amikor már nem ön lesz a műsorvezető?
Nyilván kíváncsi leszek rá, persze. Függetlenül attól, hogy ki lesz az utódom.
Azt gondolom, ha egy televíziós műsorral nagyon erősen összekötődik egy személyiség, ahogy én ezzel a műsorral szimbiózisba kerültem, akkor utána nagyon nehéz a váltás.
Még akkor is, ha az utánam következő nagyon jól csinálja – csak éppen a nézők nem ahhoz szoktak.
Egy ilyen műsortípusban van a műsorvezetőnek a legnagyobb jelentősége. Ki fog derülni, hogy igazam lesz-e, vagy sem. Beszéltem olyanokkal, akik esélyesek arra, hogy átvegyék a helyemet.
Elmondtam nekik, hogy bennem semmiféle rossz érzés nincsen – nem is lehet –, hiszen én hagytam ott a műsort.
Megvannak a fenntartásaim, de lehet, hogy tévedek, és az utódom nagyobb sikerre viszi a produkciót, mint amire én vittem.
------------------
Innen kiderül, kik kaphatják a kvízt!