Ötven éve fedezték fel az élet titkát

1953 áprilisában olyan cikk jelent meg a Nature-ben, amely egycsapásra megváltoztatta a biológia tudományát. Watson és Crick - Wilkins és Franklin kutatásaira alapozva - felvázolta a DNS szerkezetét. Megkezdődött a molekuláris genetika máig tartó aranykora.

Az 1940-es évek végén egy koravén és magabiztos 19 éves fiatalember, a már egyetemi fokozattal rendelkező James Watson rögeszmés meggyőződésévé vált, hogy a gének nem fehérjéből, hanem DNS-ből állnak. Elméletének igazolására Dániába ment, s mivel nem volt megelégedve az itteni kollégáival, 1951 októberében Cambridge-be távozott. Itt, a Cavendish-laboratóriumban hozta össze a véletlen egy hasonlóan ragyogó elmével, Francis Crickkel, aki szintén a DNS jelentőségének bűvöletében élt.

Watson és Crick 1953-ban, az eredeti DNS-modellel

A többi már történelem. Crick a koravénség ellentéte volt. 35 éves kora ellenére még mindig nem rendelkezett doktori fokozattal. Már elmenekült egy cambridge-i laboratórium unalma elől, ahol arra alkalmazták, hogy megmérje a különféle anyagokkal módosított sejtek viszkozitását, és éppen a krisztallográfiát tanulmányozta buzgón a Cavendish-ben. De nem volt türelme hozzá, hogy kitartson saját problémáinál, s nem volt meg benne az alázat, hogy az apró részletekkel bíbelődjön. Nevetése, magabiztos intelligenciája és az a trükkje, hogy az embereknek választ ad saját tudományos kérdéseikre, a Cavendish dolgozóinak idegeire ment. Crick szintén bizonytalan elégedetlenséggel tekintett a fehérjékkel kapcsolatos megszállottságra. A nagy kérdés a gén szerkezete volt, és a DNS - feltételezte - a válasz részét képezte. Watson csábítására kezdte elbliccelni saját kutatásait, s beszállt a DNS-játékba. Így született meg a tudomány történetének egyik nagy, baráti versengésre alapuló, s ezáltal gyümölcsöző együttműködése: egy fiatal, ambiciózus, engedékeny amerikai, aki értett valamit a biológiához, s egy laza, ragyogó teljesítményű, de nem a középpontban lévő idősebb brit, aki értett valamit a fizikához.