Nem viccből nevetünk

Elméletalkotók sora - köztük Platón, Arisztotelész, Hobbes, Kant, Schopenhauer és Freud - kutatta a nevetés okát, ám a tudomány legújabb eredményei szerint mindannyian rossz nyomon jártak. Ők ugyanis a humorból indultak ki, miközben nevetésünk oka legtöbbször cseppet sem vicces. Nevethetünk például azért, hogy baráti érzéseinket fejezzük ki, vagy azért, mert alárendelt pozícióba kerültünk.

Filozófusok, esztéták és pszichológusok keresik - és vélik mindannyiszor megtalálni - a nevetés értelmét, immár kétezer év óta. A mostani eredmények azonban azt mutatják, két okból is hibás nyomon indultak el. Egyrészt a nevetést alapvetően emberi sajátságnak vélték. Arisztotelész például úgy tartotta, az ember "nevető állat", az egyetlen olyan élőlény, amely képes nevetni. Másrészt a nevetés lényegét valamennyien a humor vagy a komikum alapján próbálták meghatározni. Úgy tűnik, egyik alapfeltevésük sem volt helyes.

Az agykutatók, akik lehetőség szerint állati modelleken is vizsgálják az emberi viselkedést, a nevetés esetében is ezt a módszert alkalmazták. Nemcsak emberi csecsemőket, hanem csimpánzokat, sőt patkányokat is csiklandoztak, hogy kiderítsék, állatoknál is megjelenik-e az emberi nevetéshez hasonló reakció. Az eredmények meggyőzőek voltak. Jaak Panksepp, a Washington State University idegtudósa és pszichológusa például az egyik kísérletében felfedezte, hogy a patkányok, amikor csiklandozzák őket, ultrahangon csipognak. Ezzel az ember számára külön készülék nélkül nem hallható hanggal kellemes érzésüket fejezik ki, amit az is mutatott, hogy minduntalan visszatértek további csiklandozásért.

A tudósok szerint az emberi "ha-ha" őse a főemlősök "lihegése", amelyet játék közben hallatnak, amikor egymást csiklandozzák vagy ha kergetőznek. A nevetés tehát sokkal ősibb és ösztönösebb reakció, mint korábban gondolták. Amikor a kutatók visszafejtették a nevetés evolúcióját, eljutottak az "őseredeti viccig": az első olyan akcióig, amelynek célja a nevetés fizikai érintkezés nélkül való kiváltása. Ez az ősvicc, amely a főemlősök körében született meg, a tettetett csiklandozás volt: olyasmi, amit olykor a szülők is játszanak gyermekeikkel.

A nevető agy

Panksepp úgy gondolja, az emlősök agya eredendően huzalozva van a nevetésre, éspedig azért, hogy a fiatal állatok megtanuljanak egymással játszani. A nevetés stimulálja az ún. "agyi jutalmazó köröket", egyben biztosítja a többi állatot, hogy játékról és nem harcról van szó. Az első nevetés Pansepp szerint a baráti interakcióra való készség jelzőeszközeként fejlődött ki, s mint érzelmileg pozitív mechanizmus segítette a "társas agy" és a társas együttműködés kifejlődését.

Vicces-e, amin nevetünk?

Robert Provine, a Nevetés című, 2000-ben megjelent könyv szerzője húsz évvel ezelőtt kezdett el vizsgálódni a témával kapcsolatban. Első kísérletei nem jártak sikerrel. Ahogy az idegtudományi kísérleteknél szokás, laboratóriumában ültette le a jelentkezőket, hogy nézzenek meg egy-egy komikus filmet. Ám azok nem sokat nevettek ebben a helyzetben. Provine ezért új módszert választott: hétköznapi nevetési epizódokat figyelt meg az utca embereinél. Azt a meglepő felfedezést tette, hogy a nevetések 80-90 százalékát semmiféle tréfásnak számító közlés nem előzte meg. Olyasmik hangzottak el, mint "tudom", vagy "viszlát, srácok". Ha voltak is viccek, ezek ritkán mentek túl annak színvonalán, hogy "Olyan szagod van, mint egy jó erőedzés után". A legtöbb nevetést megelőző párbeszéd olyan - vonta le Provine a következtetést -, mint egy véget nem érő folytatásos televíziós komédia, amelynek forgatókönyvét egy rendkívül tehetségtelen író követte el. Így az sem véletlen, hogy inkább a beszélők nevettek, mint hallgatóik. Különösen nők használták a nevetést a mondat végi pont helyén.

Az eredmények egyértelműen kétségessé teszik, hogy a nevetés feltétlenül valami humorosat követ. Sőt, a nevetésnek többnyire kevés köze van a humorhoz: éppen az a kivétel, amikor valami igazán vicces dolgon nevetünk. A nevetés ösztönös túlélési eszköz, nem a viccre való intellektuális reakció.