Stanley Miller 1930. március 7-én született az USA-beli Oaklandban. Diplomáját a Berkeley Egyetemen szerezte, majd a Chicago Egyetemen doktorált Harold Urey vezetése alatt. Később a híres CALTECH, majd a Kalifornia Egyetem frissen megalakult san diegói karán folytatta kutatásait.
Munkássága az élet születését megelőző, úgynevezett prebiotikus folyamatok megismerésére irányult. Leghíresebb kísérletét 1952-ben hajtotta végre, amelyről a Science-ben 1953. május 15-én jelent meg korszakalkotó cikke. (Jó év volt: ugyancsak 1953-ban jelent meg a Nature-ben Watson és Crick cikke a DNS szerkezetéről.)
Az azóta csak Miller-kísérletként (pontosabban Urey-Miller-kísérletként) ismert kísérlet keretében az ősi Föld feltételezett légköréhez hasonló gázkeveréket használt. A hidrogénből, vízgőzből, ammóniából és metánból álló keveréket egy lombikrendszerben felforralta, majd elektromos kisüléseket vezette rajta keresztül, amellyel az ősi Föld légköri villámait szimulálta.
Egyetlen hét leforgása alatt olyan, szerves molekulákban gazdag anyagot kapott, amelyben az élet alapvető építőkövei is szerepeltek. Az eredeti összetevőkben lévő széntartalomnak 10-15%-a szerves molekulákba épült be, ezen belül 2% 13 féle aminosavat alkotott. Mindezzel első alkalommal bizonyította be, hogy az élet kialakulásához szükséges szerves molekulák abiogén (élettől független) folyamatok révén, egyszerű és sok helyen megtalálható anyagokból is kialakulhatnak.
Stanley Miller 1999 óta agyérkatasztrófa következményeitől szenvedett, ennek ellenére élete utolsó éveit is aktívan töltötte. Professzor Emeritus státusban, 77 éves korában hunyt el. Még életében tanúja volt a prebiotikus kémiai új áttörésének: az elmúlt években kiderült, hogy egyszerű aminosavak a csillaközi térben is kialakulhatnak. A ma már az asztrobiológiai kutatások témakörébe tartozó felismerés mintegy keretbe foglalta munkásságát, és a Földön kívüli élet kutatásának új korszakát nyitotta meg.