Amerika halogatja a döntést a jegesmedvékről

Nem döntött a vállalt határidőn belül az Északi-sarkkörön élő jegesmedve-populációk védettségi státusának szigorításáról az Amerikai Hal- és Vadgazdálkodási Szolgálat. A hivatal arra hivatkozik, hogy a klímaváltozással járó valós veszélyek felméréséhez a kapott kutatási eredmények mellett további tudósok, állami intézmények és a civilek véleményét is ismerniük kell, ezért több időre van szükségük. A környezetvédők szerint a szolgálatnak nincs több ideje: a medvéknek azonnal komolyabb védelmet kell kapniuk, még azelőtt, hogy az amerikai kormány néhány hét múlva újabb óriási területeket nyitna meg az északi olajkitermelés előtt.

Az Amerikai Hal- és Vadgazdálkodási Szolgálatnak (US Fish and Wildlife Service) 2008. január 9-ig kellett volna állást foglalnia abban a kérdésben, hogy az amerikai veszélyeztetett fajokról szóló törvény, az 1973-ban megalkotott Endangered Species Act (ESA) értelmében a jelenleginél nagyobb védettséget jelentő veszélyeztetett kategóriába sorolják-e a jegesmedvét. A populáció állapotának átfogó felmérésére az Amerikai Geológiai Szolgálat (US Geological Survey, GCM) 2007 szeptemberére kilenc jelentést tett le az asztalra, amelyekben három kérdésre keresték a választ: milyen mértékű az északi-sarkköri jég olvadása, milyen gyors a változás és hogyan érinti mindez a jegesmedvéket?

A Hal- és Vadgazdálkodási Szolgálat azonban az ígért határidőre nem hozott döntést, 30 nap haladékot kért. Több nemzetközi környezetvédelmi szervezet is tiltakozását fejezte ki a késlekedés miatt, az amerikai kormány ugyanis február 6-án közel 120 ezer négyzetkilométernyi területen engedélyezi az olajkitermelést a Bering-szorostól északra elterülő Csukcs-tenger alaszkai partjai mentén. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az Egyesült Államok történetében ez az első alkalom, amikor egy faj védettségi státusának megállapításakor a globális klímaváltozás várható hatásaival is számolni kell, a téma pedig közismerten megosztja az amerikai politikusok és döntéshozók véleményét.

2006 májusában a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN - World Conservation Union) a jegesmedvét a sérülékeny fajok közé sorolta (a három veszélyeztetettségi kategória: kritikusan veszélyeztetett, veszélyeztetett és sérülékeny). A nemzetközi védettség mellett egy-egy faj tekintetében különösen fontos a helyi védettség. Az ESA besorolása szerint a második legkomolyabb védettség alá, a veszélyeztetett fajok közé terjesztették fel a jegesmedvét, rámutatva, hogy kellő védelem nélkül hamarosan a még komolyabb kritikusan veszélyeztetett kategóriába kerülhet, azaz élőhelyéről belátható időn belül teljesen vagy részen kipusztulhat.

A geológiai szolgálat által feltett, látszólag egyszerű kérdésekre nem volt egyszerű választ kapni, kevés adat állt ugyanis rendelkezésre a medvék egyes csoportjait, bizonyos élőhelyeiket illetően. Az Északi-sarkkörön élő 19 szubpopulációból háromról a létezésükön kívül például alig tudtunk valamit. A geológiai szolgálat kutatócsoportja Steven Amstrup vezetésével olyan tényezőket vizsgált, mint a vadászat vagy a jégmezők olvadása, majd statisztikai módszerek segítségével vázolták a különböző tényezőkből eredő várható változásokat. Az eredmények azt mutatták, hogy a jégtáblák fogyatkozása minden más faktor jelentőségét felülmúlja. A különböző vizsgálatok eredményeit összegezve aggasztó képet kapunk a medvék jövőjéről.

Tények

A jegesmedve (Ursus maritimus) amerikai védettsége fontos kérdés a faj fennmaradása szempontjából, a jelenleg bolygónkon élő 20-25 ezres jegesmedve-állomány mintegy negyede ugyanis az USA területére esik. A Földünkön élő jegesmedvék számát tekintve a biológusok borúlátóak: az emberi tevékenység és a fölmelegedés következtében 1970-es évek óta a jegesmedvék élőhelye 20%-ával zsugorodott, s a szakemberek előrejelzései szerint nagyjából a század közepére el fogják veszíteni élőhelyük 42 százalékát - ekkorra a jegesmedvék kétharmada az északi jégolvadás miatt ki fog pusztulni.

A medvéket leginkább fenyegető veszély a klímaváltozás nyomán megjelenő jégolvadás. Az Arktisz fagyott világában kétféle jégformát különböztetnek meg. Az egyik a szezonálisan elolvadó majd újra megfagyó, a másik az állandó jégtakaró. Ez utóbbi leginkább a Jeges-tenger központi részére, míg előbbi a peremterületekre jellemző - ez a medvék birodalma. Az évszakos változásoknak köszönhetően a tengeri jég legnagyobb kiterjedése márciusban, a legkisebb szeptember elején tapasztalható. Az amerikai Nemzeti Oceanológiai és Légkörkutató Hivatal (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) az Arktisz környezeti állapotáról szóló éves jelentése szerint az Arktiszon a jég kiterjedése és vastagsága folyamatos csökkenő tendenciát mutat. A 2007-es év a szezonális olvadás szempontjából minden eddigi negatív rekordot megdöntött, az Északi-sarkvidék elvesztette jégmennyiségének közel 40%-át (bővebben lásd Állapotjelentés az Északi-sarkvidékről című cikkünket). Az állandó jég is veszít mennyiségéből: kiterjedése az 1958-2006 közötti időszakban 5,5 millió négyzetkilométerről 3 millió km²-re csökkent. A visszahúzódás legerősebben az amerikai és az eurázsiai partvidék mentén volt megfigyelhető. Így történhetett meg például, hogy 2007 nyarán teljesen feltárult az Északi-sarkvidék északnyugati átjárója, megnyitva a mindeddig járhatatlan hajózási utat az Atlanti- és a Csendes-óceán között.

Az Északi-sarkvidék jegének kiterjedése (rózsaszín vonallal az átlagos kiterjedés látható)
A jégtakaró nagysága 2007. szeptember 26-án	A jégtakaró nagysága 2005. szeptember 21-én

Több százezer éves alkalmazkodás

A jegesmedvék az északi félteke azon területen élnek, ahol az év nagy részében jégtáblák borítják a tengert. Genetikai állományuk arról árulkodik, hogy a faj a barnamedvékből ágazott el, és testfelépítésében a zord körülményekhez alkalmazkodva hódította meg a jég birodalmát, körülbelül 250 ezer évvel ezelőtt. Viszonylag rövid önálló evolúciós útja során a faj jelentős mértékben specializálódott a jégtáblákon való fókavadászatra. A tengeri emlősök - elsősorban gyűrűs fókák (Phoca hispida), belugák (Delphinapterus leucas), narválok (Monodon monocerus), rozmárok (Odobenus rosmarus) és borjúfókák (Phoca vitulina) - fogyasztásából komoly energiatartalékokat halmozhatnak fel, így válhattak a ma élő legnagyobb termetű medvefajjá s egyben a legnagyobb szárazföldi ragadozókká bolygónkon. A jegesmedve zsákmányállatát csak ritkán képes elejteni a szárazföldön vagy a vízben, számára a legsikeresebb vadászat terepe ott van, ahol a víz, a jég és a tengeri emlősök számára nélkülözhetetlen levegő találkozik.

A jegesmedvék az Északi-sarkkör legtöbb, jéggel borított területén megtalálhatók, beleértve az Északi-sarki-medencét. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenütt azonos arányban lennének jelen: legtöbbször a szárazföldhöz közeli területeken, 300 méternél nem mélyebb vizeken figyelhetők meg, a szezonálisan elolvadó, majd újra megfagyó jég világában. Legnagyobb számban Nyugat-Alaszka és a Wrangell-sziget, Észak-Alaszka, Kanada északi-sarkköri szigetvilága, Grönland, a Spitzbergák és Ferenc József-föld, illetve Észak-Szibéria középső részén fordulnak elő; 60%-uk Kanada területén él.

A jegesmedvék elsősorban húsevők - legfőbb tápláléluk a gyűrűsfóka

19 nagyobb csoportjukat, ún. szubpopulációjukat tartják számon, ezek közül hét már jelenleg is fogyatkozóban van. A geológiai szolgálat becslései szerint 2050-re a jegesmedvék kétharmada el fog tűnni - nem él majd jegesmedve Európában, Ázsiában vagy Alaszkában, sem a kanadai északi-sarkköri szigetvilágban vagy Grönland északi partjainál. 2080-ra pedig teljesen eltűnnek Grönlandról és az észak-kanadai partvidékről is.

Anyamedvék végső erőpróbája

Ami a klímaváltozás okozta konkrét változásokat illeti, a legdrámaibb hatás talán a vemhes nőstény nőstényeket éri. A jegesmedvék a hóba vájt odújuk biztonságában hozzák világra bocsaikat. A vemhes nőstényeket táplálékuk, a fóka a tengeren úszó jégtáblákhoz köti, ám minden ősszel hatalmas távolságokat tesznek meg a vadászterületeiktől, hogy a szárazföldön, már bevált biztonságos környezetben hozzák világra bocsaikat. A műholdas adatok 1979 és 2006 között egyre kisebb nyári jégmezőket mutatnak, és ez a trend várható a jövőre nézve is. Az Alaszkába évről évre visszatérő nőstények a vizsgált időszak során évente átlagosan 6 kilométerrel hosszabb utat kellett megtenniük, máshogy fogalmazva: ma 168 kilométerrel többet vándorolnak alaszkai szállásukra, mint 28 évvel ezelőtt. A GCM által a 2001-2060-as időszakra vetítetett várható jégzsugorodással számolva az említett 60 évben várhatóan még a korábbinál is nagyobb ütemben, évente 16 kilométerrel növekedik majd a nőstények előtt álló út hossza.

Jegesmedvék kerülgetik az amerikai USS Honolulu tengeralattjárót 450 kilométerre az Északi-sarktól

A kutatók megállapítása szerint a növekvő távolság miatt a medvéknek hónapokkal hamarabb el kell hagyniuk vadászterületeiket, rosszabb fizikai állapotban hozzák világra bocsaikat, ami egyértelműen veszélyezteti az utódnevelés sikerét. A GCM jelentése rámutat: ma csupán a bocsok 42 százaléka éri el az 12 hónapos kort, szemben a 15 évvel ezelőtti 65 százalékkal.

A veszélyeztetett besorolás határozott védettséget adna a jegesmedvéknek a vadászattal és élőhelyeinek elpusztításával szemben, de kérdés, mi védheti meg bolygónk legnagyobb medvéit a klímaváltozás hatásaitól.