Nem érdemes Rajnát csinálni a Dunából

A Széchenyi-terv néhány, a kormány által időközben felülbírált pontjában, illetve az MTA megújuló energiákkal foglalkozó jelentésében ismét előkerült a dunai vízduzzasztás kérdése és lehetősége. Timár Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Geofizikai és Űrtudományi tanszékének vezetője elmagyaráza, miért probléma, ha elvesszük a folyótól azt az energiát, amelyet a vízlépcsők generátorai szolgáltatnának.

A vízlépcsőkkel és általában a vízierőművekkel kapcsolatban négy dolgot szokás előszeretettel említeni: a megtermelt energia megújuló jellegét, a hajózás fenntartásában mutatkozó előnyöket, a környezetre gyakorolt hatásokat és az építés, illetve a fenntartás költségeit. Most induljunk egy kicsit szokatlanabb irányból: mi is az az energia, amelyet - amennyiben energiatermelésre használjuk a folyót - kinyerünk? Az energiamegmaradás törvénye ugyanis kimondja, hogy csak úgy, a semmiből nem keletkezik energia sem. Honnan vesszük el tehát azt az energiát, amelyet a vízlépcsők generátorai szolgáltatnak?

A folyók vizének mozgási energiája két dolgot végez a természetben: a vízzel együtt eljuttatja annak hordalékát is a torkolat, végső soron a tenger felé, illetve - elegendő, és a folyókban általában meglévő vízsebesség esetén - belső áramlásokat, örvényeket, turbulenciát kelt, gyakorlatilag ezzel biztosítja a folyóvíz öntisztulását, oxigénellátását. Ez utóbbi hiánya főleg akkor gond, ha a teljes körű tisztítás a duzzasztómű felett nem megoldott: a tározótó majdnem állóvizében ugyanis nagyon lassú az öntisztulás.

A folyókra, illetve egyes szakaszaikra jellemző a vízhozam (másodpercenként mennyi víz halad át), a meder esése (például kilométerenként hány centimétert lejt a vízfelszín vagy a mederfenék), a szállított szárazanyag, a hordalék másodpercenkénti mennyisége és annak méret szerinti megoszlása (inkább kavicsot, homokot vagy csak iszapot szállít a folyó). A fenti jellemzők nemcsak az egyes folyók, de azok különböző szakaszai esetében is eltérnek, és időben is változnak, azokat lényegében a vízgyűjtő terület földrajzi-geológiai viszonyai szabják meg.

Mi történik akkor, ha belenyúlunk ebbe a rendszerbe, akár folyószabályozással, akár vízlépcsővel? Egyrészt az új állapotot onnantól nekünk kell fenntartani, hiszen a folyó magától szép lassan visszatérne az eredeti állapotába. Másrészt - a vízhozamot leszámítva - a fenti jellemzők nagy részét is megváltoztatjuk, amire a folyó reagálni fog. Lássunk erre egy példát.

A bősi duzzasztómű energiát termel: ezáltal elveszi a folyónak azt a képességét, hogy a hordalék nehezebben mozgatható részét, jellemzően a kavicsot továbbszállítsa. Ezáltal egyrészt elkezdi feltölteni a tározóteret (a probléma kotrással kezelhető), viszont ez a kavics lejjebb hiányozni fog a Dunából. Ennek látható jele is van - az 1970-80-as években például a visegrádi, zebegényi partokat kavics borította, ma inkább a homok a jellemző. Nem látható, de mérhető, hogy az ily módon lecsökkent hordalékú folyó elkezdi mélyíteni a medrét, így szerezve további hordalékot. Ez az a pont, ahol előszeretettel megemlítik, hogy újabb vízlépcsőt kell építeni a meglevő alatt, hogy annak visszaduzzasztó hatása kompenzálja a mederbevágódást, és végső soron a vízszint és a kapcsolódó talajvízszint csökkentését.

Erre azonban nem feltétlenül van szükség. A bevágódás ugyanis sem térben, sem időben nem tart a végtelenségig, csak addig, amíg az új viszonyokhoz (azonos vízhozam mellett csökkent hordalékhozam) nem alkalmazkodik a folyó, jellemzően a meder esésének csökkenésével. A meglevő vízlépcső alatt a legnagyobb a bevágódás, attól távolodva csökken, és pár tíz kilométerre már észrevehetetlen lesz. Hasonlóan: a bevágódás az építés utáni első pár évben a leggyorsabb, aztán lelassul. A bősi erőmű hatása már "benne van" a mostani Dunában, ha ez megfelelő így ahogy van, akkor emiatt már nem kell hozzányúlni.

A síkvidéki folyók nem optimálisak energiatermelésre, mivel a kicsi lejtés miatti alacsony energiasűrűség közvetkeztében a befektetés megtérülése lassú. Marad tehát a másik kérdés, a folyóduzzasztás másik előszeretettel idézett előnye: a hajózás, a hajózhatóság.

A Dunán mindig is hajóztak, a második világháborút megelőző időszakokban például, az akkori vasúti és közúti kapacitásokhoz képest kifejezetten magas kihasználtsággal. Ki is épült az a hajó- és uszályállomány, amely a Dunán a szélsőséges kisvizek rövid időszakait leszámítva mindig hajózni tudott.

A Nemzetközi Duna Bizottság által ajánlott 25 deciméteres (két és fél méteres) hajózási mélység akkor nem volt alapkövetelmény. A Duna hazai (különösen a bősi vízlépcső által kiváltott szigetközi szakasza) ezt természetes állapotában nem is biztosította, a korábbi uszálypark pedig ennek megfelelőn, alacsonyabb merülésre készült.

Az Európai Unió közlekedési politikájának egyik kiemelt fontosságú programja a Rajna/Mosel-Majna/Duna belvízi útvonal hajózhatóságának javítása, azaz mintegy 1500 km hosszú szakasz szabályozása, amely a magyarországi Duna-szakaszt is érinti. A szakemberek 2006 januárjától kezdték kidolgozni a "Duna hajózhatóságának javítása tárgyú projektet megalapozó tanulmány"-t, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium részére - olvasható a WWF honlapján. A tanulmány akkor azt javasolta, hogy drasztikus mederszabályozással biztosítsák a teherhajók 2,5 méteres merülési mélységét a Duna teljes magyarországi szakaszán.

Ez a 2,5 méter persze a Rajnán lényegesen könnyebben elérhető, mint a teljesen más éghajlati-földrajzi-geológiai adottságú vízgyűjtőn folyó Dunán, ahol teljesen különbözőek a vízhozam-, lejtés- és hordalékviszonyok. Az a hajó vagy uszály, amely a Rajnára jó, nem feltétlenül lesz jó a Dunára.

Felvetődik az alapkérdés: vajon a Dunát "szabványosítsuk", és tegyük hasonlatossá a Rajnához, vagy inkább olyan hajókkal hajózzunk rajta, amelyek alkalmazkodnak hozzá? A folyónak a hajókhoz "szabása" horribilis költséggel jár, ráadásul az "átszabott" állapot fenntartása sincs ingyen. Az elmúlt hónapokban egyre pontosabb formát öltő új európai Duna-statégia olyan hajó- és uszályszabványok kialakítására és nemzetközi elfogadtatására adhat lehetőséget, amelyek a hazai folyószakaszon biztonsággal elférnek.