Tömeges fajkihalás szélére sodródott a földi élővilág

A ma élő emlősök felmérése alapján újabb nagy pusztulás vár bolygónk élővilágára. A földtörténet korábbi öt nagy katasztrófájával összehasonlítva a mostani kihalási sebesség nagyobb, és ha minden így megy tovább, akár három évszázadon belül tömeges méreteket ölthet.

Mivel a békáktól a tigrisekig számos állatfaj populációja meredek létszámbeli hanyatlást mutat, több kutató is arra figyelmeztet, hogy földünk egy olyan tömeges kihalás szélére került, amelyhez hasonló ötször fordult elő az elmúlt 540 millió év során. Az "öt nagy"-nak nevezett kihalások súlyosságát mutatja, hogy minden esetben a fajok háromnegyede vagy még nagyobb hányada tűnt el a bolygónk felszínéről, méghozzá földtörténeti szempontból viszonylag rövid idő alatt.

A Nature legújabb számában közölt tanulmányban a kaliforniai Berkeley Egyetem kutatói azt vizsgálták, hogy hol tartanak most az emlősök egy lehetséges kihalási eseményláncban, ha az elmúlt 540 millió év történéseit vesszük összehasonlítási alapul. A kutatók felemás eredményeket kaptak: az adatok egy része bizakodásra ad okot, a másik része viszont megszólaltatja a vészcsengőt.

Ha csak a kritikusan veszélyeztetett emlősöket vették figyelembe - amelyeknél legalább 50% esélye van annak, hogy három generáción belül kihalnak -, akkor is egyértelműen adódott a következtetés, hogy a hatodik nagy kihalási hullám már nagyon közel van. Még ijesztőbb lett a kép, amikor a többi, jelenleg fenyegetett (veszélyeztetett és sérülékeny) fajt is bevonták az elemzésbe: ha ezek is kihalnának, illetve ugyanilyen ütemben kerülnének be új fajok ezekbe a kategóriákba, akkor a tömeges kihalási esemény 3-22 évszázadon belül bekövetkezne.

A szerzők szerint azonban még nem késő, hogy megmentsük a veszélyeztetett fajok jelentős részét. Ehhez hatékonyan fel kellene lépni a legnagyobb fenyegetések ellen, mint amilyen az élőhelyek szétdarabolódása, a bevándorló (invazív) fajok által okozott problémák, a különböző betegségek terjedése és a globális felmelegedés. A vizsgált emlőscsoportokban az elmúlt ötszáz évben az ismert fajok 1-2%-a halt ki, így a nagy részük még mindig megmenthető. Ehhez viszont jelentős forrásokat kell biztosítani, és a megfelelő törvényi feltételeket megteremteni a fajok konzervációjához, ha nem akarunk mi magunk az a faj lenni, amelynek a tevékenysége tömeges kihalást idéz elő - írják.

Elpusztított esőerdő az Amazonas mellékén Brazíliában

Az emlősökre jellemző eddig észlelt viszonylag kis számú fajkihalás (más élőlénycsoportok, elsősorban gerinctelenek nagyobb ütemű kihalási sebességével összehasonlítva) ugyanis nem azt jelenti, hogy nem vagyunk krízishelyzetben. Bármilyen alacsonynak tűnik az 1-2%-os érték, még mindig nagyobb kihalási sebességet jelent, mint amit a földtörténeti nagy kihalások többségénél észleltek. A folyamatos klímaváltozás és az emberi tevékenység bármikor eredményezhet váratlan és visszafordíthatatlan következményeket a környezetünkben lévő élővilág számára.

A vizsgálat kiindulópontja egy 2009-es szeminárium volt, amikor Anthony Barnosky, a Berkeley Egyetem professzora biológus és paleontológus hallgatókkal próbálta összehasonlítani a napjainkban tapasztalható kihalási sebességet a nagy földtörténeti kihalásokéval. Ez azonban több szempontból is nehéz feladatnak bizonyult. Egyrészt a földtörténeti adatok 3,5 milliárd évig nyúlnak vissza, míg a mai korunkra vonatkozó történelmi megfigyelések maximum néhány ezer évesek. Ugyanakkor a rendelkezésre álló fosszilis anyag nagyon hézagos, így lehetetlen összeszámolni a valaha megjelent és aztán eltűnt fajokat. Többnyire csak a szilárd vázrésszel rendelkező fajoknak fosszilizálódnak a maradványai, a lágytestűekről alig tudunk valamit. Ráadásul az ősmaradványok datálása is sokszor problémás. Ha tömeges kihalásra utaló ősmaradványokat találunk egy rétegben, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy mindössze "egy rossz hétvégéje volt az állatoknak", vagy pedig több évtized, vagy akár tízezer év alatt pusztultak el az adott rétegben felhalmozódott maradványok.

Erszényes farkasok a Washingtoni Állatkertben a 20. század elején. A faj utolsó példánya 1936-ban pusztult el egy ausztrál állatkertben

A cikkben a kutatók az emlősöket választották vizsgálatuk tárgyául, mivel a ma élők jól ismertek, és az ősmaradványanyagban is nagyon jól reprezentáltak az elmúlt 65 millió évben. A biológusok számításai szerint az elmúlt 500 évben legalább 80 emlősfaj halt ki az összesen ismert 5570 fajból. Ez a kihalási arány hasonlít a nagy tömeges kihalási eseményeknél becsülhető értékekre. Ráadásul, ha csak a három fenyegetett kategóriába sorolt valamennyi faj kihalna, akár néhány száz vagy néhány ezer év alatt, akkor valóban egy tömeges kihalás kellős közepén találnánk magunkat. A szerzők hasonló vizsgálatokat sürgetnek az emlősökön kívül más állatcsoportoknál is.

Az eddigi öt nagy kihalás

1. Ordovícium végi kihalás (440-450 millió évvel ezelőtt): a második legnagyobb kihalás a földtörténet során, amikor két lépcsőben a rendszertani családok 27%-a, a nemzetségek 57%-a tűnt el. A kihalásban elsősorban a jégkorszakkal együtt járó nagy lehűlés játszotta a főszerepet. A sarkvidéki jégtakaró képződése miatt jelentősen lecsökkent a tengervízszint, és nagyon sok sekélytengeri terület került szárazra.
2. Devon végi kihalás (360-375 millió évvel ezelőtt): kisebb kihalási események elnyúlt sorozata, amely mintegy 15-20 millió évig tartott, és ezalatt eltűnt az akkori élővilágot képviselő nemzetségek fele, és az ismert fajok mintegy 70%-a. A leginkább érintettek a tengeri bentosz szervezetek voltak, mint például a zátonyépítő Tabulata korallok és Stromatoporidák, de az áldozatok közé tartozott számos devon időszaki páncélozott hal is.
3. Perm végi kihalás (251 millió évvel ezelőtt): a földtörténet legnagyobb ismert kihalási eseménye, amely során a nemzetségek 83%-a halt ki. Erősebben sújtotta a tengeri élővilágot, ahol a fajok 96%-a tűnt el, szemben a szárazföldek 70%-os kihalási arányával. A rendkívül súlyos kihalások miatt az élővilág újjáéledése is tovább tartott, mint a többi esetben. Az esemény elején a fokozatos környezeti változások játszották a főszerepet, később a szibériai bazaltvulkanizmus járhatott katasztrofális következményekkel.
4. Triász végi kihalás (200 millió évvel ezelőtt): az ismert nemzetségek csaknem fele eltűnt. A tengerekben a legjelentősebb csapást az ammoniteszek és a konodonták szenvedték el. Ez a kihalási esemény tette lehetővé, hogy a dinoszauruszok szinte vetélytárs nélkül maradtak a szárazföldön. A triász végi kihalás oka még mindig vitatott (klímaváltozás, a Pangea szuperkontinens feldarabolódása miatt fokozódó vulkáni tevékenység, esetleges kisbolygó-becsapódás).
5. Kréta végi kihalás (65 millió évvel ezelőtt): a legismertebb kihalási esemény, amely a fajok 75%-át söpörte el. A tengerekből nyom nélkül tűntek el az addig nagy számban jelenlévő ammoniteszek. A szárazföldeken a dinoszauruszok kihalása után az emlősök és a madarak kerültek előnyös helyzetbe. Bár itt is több okot felhoztak a kutatók, a legfontosabb és legvalószínűbb a Dekkán-bazaltvulkanizmus hatása és egy több kilométeres aszteroida becsapódása (Chicxulub kráter).