Sokáig vártak a belépéssel Amerika őslakói

Amerika őslakói feltehetően Északkelet-Ázsiából vándoroltak be Észak-Amerikába az utolsó jégkorszak folyamán, amikor még szárazföld kötötte össze Ázsiát és Amerikát. Az új kutatások szerint az őslakók nem szóródtak szét azonnal az amerikai kontinensen, hanem sokáig elszigetelten éltek a Bering-földhídon.

A „beringiai megállás” néven ismert elmélet nem új. Először 1997-ben vetette fel két latin-amerikai genetikus, és 2007-ben finomították észt kutatók 600 amerikai bennszülött mitokondriális DNS-mintájának elemzésével. (A mitokondrium a sejt energiaellátásában fontos szerepet betöltő sejtszervecske, amely a sejtmagétól független, önálló, de kis méretű, kör alakú DNS-sel rendelkezik. Ez a DNS mindig csak az anyai vonalon öröklődik az utódokba.) A kutatók szerint a DNS-ben lévő mutációk azt jelezték, hogy egy csoport, amelynek közvetlen ősei Szibériából származtak, valószínűleg több ezer évre elszigetelődött a Bering-földhíd (Beringia) vidékén. Ez az Északkelet-Ázsia és Alaszka között elterülő, ma víz alá merült síkság a jégkorszakok idején többször szárazföld volt a lényegesen alacsonyabb tengerszint miatt.

A Bering-földnyelv és környéjke az utolsó nagy eljegesedés idején (a szaggatott vonal a mai ázsiai és alaszkai szárazföld határait jelöli) Forrás: Wlliam Manley, Institute of Arctic and Alpine Research, University of Colorado

John Hoffecker, a boulderi Coloradói Egyetem kutatója szerint az elmélet nagyon kevés figyelmet kapott, ezért úgy döntött, hogy további genetikai megerősítést keres. „Számos, az elméletet támogató elem került elő az utóbbi évtizedben, többek közt új bizonyítékok arra nézve, hogy Beringia központi részén bokros tundra volt az utolsó jégkorszaki maximum idején, és a magas szélességi fokhoz viszonyítva meglepően enyhe hőmérséklet uralkodott” - mondta Hoffecker. Az utolsó eljegesedés nagyjából 21 000 éve érte el csúcspontját, amikor nagy kiterjedésű jégtakaró alakult ki Észak-Amerikában és Európában.

Noha élénk vita folyik arról, mikor vándoroltak ki először az emberek az Újvilágba, sok archeológus ma úgy véli, hogy ez mintegy 15 000 éve történt, amikor a visszahúzódó gleccserek megnyitották az Észak-Amerikába vezető part menti és belső útvonalakat.

Beringia viszonylag enyhe nyári klímáját akkoriban a Csendes-óceán északi részén uralkodó áramlások okozták, amelyek nedves és viszonylag meleg levegőt szállítottak a vidékre az utolsó jégkorszaki maximum idején. A geológusok úgy gondolják, hogy a Szibériát Alaszkával összekötő Bering-földnyelv több mint 1000 kilométer széles lehetett.

Fantáziarajz a beringiai tundráról Forrás: AFP/Frans Lanting

Hoffecker és társai a Science-ben megjelent cikkükben leírják, hogy szerintük több száz vagy több ezer főből álló emberi populáció telepedett le és várakozott mintegy 5000 évig vagy még tovább Beringia közepén. A kiterjedt helyfoglalás egyik kulcseleme lehetett a fa jelenléte egyes helyeken, amely fűtőanyagként szolgált a csonthoz keverve. A kísérletek kimutatták, hogy a csont nagy hőleadással és gyorsan ég, de hatékony tüzelőanyagként való használatához szükség van némi fára.

Hoffecker szerzőtársa, Scott Elias (Londoni Egyetem) paleoökológus a ma víz alá merült Bering-földnyelv üledékét tanulmányozva számos fosszilis pollenre, növény- és rovarmaradványra bukkant. Ezek elemzése azt mutatta, hogy Beringia tundráján elég fás növény élt, például nyír, fűz és éger, amelyet hozzá lehetett adni a csonthoz.

Rénszarvasok a tundrán Forrás: AFP/Hinrich Bäsemann

A cikk másik szerzője, Dennis O'Rourke (Utahi Egyetem) genetikus azt állítja, hogy a genetikai adatok néhány éve egyértelműen arra utalnak, hogy a bennszülött amerikaiak genomja izolált populációban alakult ki legalább 25 000 éve, és az Amerikába bevándorlók tömege valójában legalább 15 000 évvel ezelőttig nem érkezett el a jégtakaró déli széléig. Ez szintén arra utal, hogy a köztes idő jelentős részét valahol - nagy valószínűséggel Beringiában - letáborozva töltötték.