Elsőként Leonardo da Vinci (1452–1519), a híres itáliai reneszánsz polihisztor próbálta megfejteni, hogy miért kék színű az ég. Leonardo 1508-ban, az Alpokban tett hegyvidéki kirándulása során megfigyelte, hogy nagyobb magasságban sötétebb kékre vált az égbolt színe.
Sir Isaac Newton (1642–1727) 17. századi angol fizikust, a tömegvonzás törvényének felfedezőjét is foglalkoztatta ez a kérdés.
Newton jött rá, hogy a kék szín kialakulásában a Napból érkező fény légköri elnyelődésének lehet szerepe.
A kérdést azonban csak a 19. század második felében, 1871-ben fejtette meg John William Strutt – Lord Rayleigh –, az 1904-ben fizikai Nobel-díjat is elnyert brit fizikus.
Lord Rayleigh rájött, hogy a levegőt alkotó molekulákat a légkörbe beérkező napfény rezgésre gerjeszti, ami miatt kisugározzák az elnyelt energiát.
A napfény a levegőt alkotó gázok molekuláin szétszóródik. Mivel a rövidebb hullámhosszúságú színeknek, mint például az ibolyának és a kéknek sokkal erősebb a szóródása, mint a nagyobb hullámhosszú színeknek - ilyen a narancs és a vörös -, ezért látjuk kéknek a nappali égbolt színét.
(A levegő mint gázkeverék amúgy színtelen.) Felvetődhet a kérdés, hogy viszont napfelkeltekor vagy alkonyatkor az előzőek ellenére miért látjuk vörösnek az ég alját. Napkelte vagy napnyugta idején a nap alacsony állása miatt
a napsugarak sokkal hosszabb utat tesznek meg a légkörben,
mint napközben.
A jóval vastagabb levegőréteg miatt a rövidebb hullámhosszak szinte teljesen elnyelődnek, ezért nő meg a spektrum nagyobb hullámhosszú és kevésbé szóródó narancs, illetve vörös tartománya.