Amikor a különböző űreszközök „élettartama lejár”, és már nincsenek hasznára az emberiségnek, rendszerint visszazuhannak a Földre. A kisebb objektumok nem érik el a felszínt, még a légkörben elégnek, a nagyobbak ezzel szemben becsapódhatnak bolygónk valamely pontján. Ezt a helyet egyszerűen csak űreszköztemetőnek hívjuk.
Minimálisan ugyan, de megvan a veszélye annak, hogy az égből aláhulló roncsok valakit eltalálhatnak. Ugyan erre szerencsére még nem volt a példa, az űrügynökségek igyekeznek a maradványokat olyan helyre irányítani, ami a lehető legmesszebb esik a szárazföldtől és így a lakott területektől. Ez a régió az úgynevezett Nemo-pont, amely a déli Csendes-óceánon található, 2688 kilométerre a legközelebbi szárazföldtől.
Földrajzi koordinátái: d. sz. 48° 52′ 36″, ny. h. 123° 23′ 36″, a Ducie-szigetekhez, a Pitcairn-szigetek egyikéhez és az antarktiszi Marie Byrd-földhöz legközelebb.
A pont körül csak víz található 22 405 411 négyzetkilométeren, amely nagyobb kiterjedésű, mint az egész volt Szovjetunió. Az óceán itt 4000 méter mély, az egyenlítőtől 5420 kilométerre található.
Az elszigeteltségen kívül van még egy tényező, ami hozzájárul a térség kihaltságához: a tengeráramlások mozgása miatt nagyon kevés hal él itt, így az óceán e részén még halászni sem érdemes.
A legutóbbi becslések alapján a Nemo-pont legmélyén legkevesebb 260 űreszköz nyugszik, a roncsok nagyjából 1500 négyzetkilométernyi területen vannak szétszórva. A Földbe csapódott űrroncsok száma ráadásul drasztikusan megugrott az elmúlt két évben: 2015 óta 161 maradvány pottyant az égből a hullámsírba.
Nem csupán szatellitek találhatók meg a tengerfenéken:
számos európai és orosz teherűrhajó mellett itt rejtőznek a legendás Mir űrállomás maradványai is.
Az egyik legjobban dokumentált visszatérés a Jules Verne ATV teherűrhajóé. Az űreszköz célja az volt, hogy ellátmányt juttasson el a Nemzetközi Űrállomásra. Feladata végeztével 2008 szeptemberében visszatért a Föld légkörébe, és elégett a Csendes-óceán felett. Megsemmisülését két repülőgép figyelte az ESA és a NASA műszereivel a látható-, az infravörös- és az ultraibolya-spektrumban.
Ahhoz, hogy az űrszemét pontosan a kívánt térségben érjen földet, az űrügynökségeknek muszáj a legutolsó pillanatig kontroll alatt tartani a halálra ítélt űreszközöket. Ez persze nem mindig lehetséges.
1979-ben a NASA 77 tonnás Skylab űrállomása például teljesen irányíthatatlanná vált, és a nyugat-ausztráliai Perth közelében ért földet. Hasonlóan járt az 1982-ben indított Szaljut-7 nevű szovjet űrállomás is, amely a Koszmosz-1686 kísérleti modulegyüttessel közösen, 1991. február 7-én lefékeződve, irányítás nélkül tért vissza a Föld légkörébe, ahol szétesett, és darabjai Chile és Argentína lakatlan területeire zuhantak.
Hasonló sors vár a kínai Tienkung-1-re is. A 8,5 tonnás kínai űrlaboratórium már darabokra szakadt az atmoszférában, és mivel a kapcsolat teljesen megszakadt vele,
nem világos, pontosan hol és mikor fog becsapódni a földfelszínbe.
Számítások alapján az esemény valószínűleg 2017 októbere és 2018 áprilisa között fog bekövetkezni.
Forrás: IFL Science, Science Alert