Annak ellenére, hogy Magyarország nem számít szeizmikusan aktív területnek, a föld mélyén munkálkodó erők folyamatosságát jól illusztrálja az évente átlagosan kipattanó 100-200, a Richter-skála szerinti 2,5-ös erősségűnél kisebb rengés,
amelyeket csak a műszerek regisztrálnak.
Átlagosan tízévente történik egy-egy 4,5-5-ös erősségű földrengés, ezek viszont már jól érzékelhetők, és kisebb károkat is okozhatnak.
A 6-os, vagy annál erősebb rengések azonban szerencsére nagyon ritkának számítanak.
A földrengéseket a Föld belsejében zajló anyagáramlások okozzák. A földköpeny forró olvadt kőzetanyaga és a szilárd kéreg, a litoszféra határán húzódik a felsőköpeny átmeneti viszkóz rétege, az asztenoszféra.
A nagy kontinentális kéregdarabok, a litoszféra lemezek az asztenoszféra tetején „úsznak", amelyhez a mélyből feltörő hőáramlások generálják mozgási energiát, és emiatt vannak a litoszféra lemezek lassú, de állandó mozgásban.
A lemezmozgások történhetnek egymással szemben, ami a lemezhatárok ütközését, kollízióját okozza. Az egymással szembe mozgó, úgynevezett konvergens lemezhatárok mentén
a föld mélyében jelentős feszültségek halmozódnak fel, amelyek időnként pusztító erejű földrengések formájában pattannak ki,
leggyakrabban az ütköző kontinentális és óceáni lemezhatárokon.
A kontinentális lemezek máshol egymástól távolodó divergens mozgást végeznek, vagy pedig a lemezhatárokon csúsznak el egymás mellett, ugyancsak hatalmas energiájú feszültségeket keletkeztetve a földkéregben.
A Kárpát-medence mélyén kipattanó és szerencsére többnyire csak kisenergiájú rengések hátterében az afrikai és az eurázsiai kőzetlemez sok-sok millió éve elkezdődött és ma is tartó ütközési folyamata áll. (Az afrikai és az eurázsiai litoszféra lemez ütközése okozta az úgynevezett alpi orogenezist, az eurázsiai hegységrendszer, így többek között a Pireneusok, az Alpok, a Kárpátok és a Dinári-hegység valamint a Himalája felgyűrődését.)
Afrika és Európa geológiai határai nem azonosak a kontinensek földrajzi határával; a két litoszféra lemez ugyanis a Földközi-tenger mélyén találkozik egymással.
Ennek az aktív lemezhatárnak egy északkeleti nyúlványa mélyen benyúlik az Adriai-tenger medencéje alá.
Az Adriai-tüskének nevezett mikrolemez észak, északkeleti irányba mozog, miközben az óramutató járásával ellentétes elforduló mozgást végez,
folyamatos nyomóerőt gyakorolva ezáltal a Kárpát-medence aljzatát felépítő kőzettömegre.
Ennek a jelenségnek köszönhető például, hogy a Dunántúli – középhegység még ma is emelkedik. Nem véletlen tehát, hogy Magyarország szeizmikusan legaktívabb területe a Komárom és Berhida közötti vonalon található.
A hazánk területéről eddig ismert egyik legerősebb rengés, amelyről feljegyzés is fennmaradt, még a késői antik időkben történt. E földrengés epicentruma Tours-i Szent Márton szülővárosa, Savaria, azaz a mai Szombathely környékén volt.
A Kr.u. 5. században, 456. szeptember 7-én kipattant és a károk alapján utóbb 6,1-es erősségűre becsült rengés nyomai részben még ma is láthatók az ókori római város romjain, különösen az egykori Borostyánút kövezetén keletkezett repedések formájában.
A korabeli leírások szerint e rengés Marcus Flavius Avitus nyugatrómai császár uralkodása alatt történt,
aki Kr.u. 455. július 9. és 456. október 17. között viselte a császári bíbort. Johannes Cuspinianus ravennai krónikája pontosan megjelöli a földrengés napját, amely szeptember 7-én este, Avitus császár uralkodásának második évében, tehát 456-ban történt.
Noricumi Severinus leírása szerint a rengés hatalmas pánikot okozott a városban állomásozó katonaság soraiban, akik fejvesztve menekültek ki az épületekből a szabadba.
A Kárpát-medence írott történetében azonban nem a savariai földrengés volt a legnagyobb, hanem a több mint ezerkétszáz évvel később, 1763. június 28-án Komárom városát romba döntő szeizmikus esemény bizonyult mindeddig a legerősebbnek, és legpusztítóbbnak. 1763. június 28-án a jómódú Duna-parti kereskedővárosban már javában tartottak a másnapi Péter-Pál napi vásárra való előkészületek,
amikor reggel fél hatkor a mélyből feltörő félelmetes morajlás közepette megrendült a föld.
Az első és legerősebb lökéshullám nyomán infernális jelenetek játszódtak le a városban,
ledőltek a templomtornyok, a városháza óratornya a piactérre zuhant, a lakóházak több mint harmada pedig szempillantás alatt romba dőlt.
A komáromi vár is súlyos épületkárokat szenvedett el, az utcákon pedig több helyen megnyílt a föld. A katasztrófáról felvett korabeli jegyzőkönyv szerint a megnyílt hasadékokból nem egy helyen karvastagságú kénes lángok törtek elő. Sokan félelmükben a kikötőbe futottak és az ott horgonyzó hajók fedélzetére menekültek, az ismétlődő rengések miatt azonban még a fedélzetre is felcsapott a víz.
Mária Terézia királynő pontosan felmérette a károkat, és ezekből a dokumentumokból tudjuk, hogy hét templom és 279 ház teljesen megsemmisült, 353 lakóház pedig megrongálódott. Az épületek mindössze 9 %-a maradt sértetlen a komáromi földrengésben.
A környékbeli falvak ősi technikával, vályogból épített és fűzfanyalábokkal megerősített parasztházaiban jóval kisebb károk keletkeztek. A földrengés még Győrben is súlyos épületkárokat okozott,
és ekkor omlott össze a 13. század első felében épült román stílusú zsámbéki apátsági bazilika is.
A károk alapján a szakértők 6,2 – 6,3-as erősségűre becsülik az eddig legnagyobb magyarországi földrengés erejét, ami 63 halálos áldozatot követelt.
A súlyos károk, és a halálos áldozatok számát tekintve a hazai történelemben példátlan az 1763-as komáromi földrengés. Az utolsó, halálos áldozatokat is követelő földrengés 1956. január 12-én történt Magyarországon. Az 1956-os pusztító földmozgás epicentruma Dunaharasztiban volt.
A rengést egy, a Gellért-hegy dolomittömegéhez tartozó mélybe süllyedt rög elmozdulása okozta.
A dunaharaszti földrengés két halálos áldozatot és 38 sebesültet követelt, a község akkori 3 500 épületéből 3 144-et pedig megrongált.