Az északkeleti pacifikus térség nagy fehérjei augusztus és december között vadásznak a kaliforniai partok mentén tartózkodó elefántfókákra és más tengeri emlősökre. Amikor a december beköszönt, a cápák a már említett találkozóhelyre úsznak és ott is tartózkodnak a téli és a tavasz időszakban, nyáron pedig visszatérnek korábbi vadászhelyükre. Mivel a nyílt óceáni térség egyfajta „sivatagnak" tekinthető, mostanáig nem sikerült kideríteni, miért hagyják el a prédáktól hemzsegő területet a tengeri ragadozók. A különös viselkedést elsőként Barbara Block, a Stanford Egyetem tengerbiológusa figyelte meg, a találkozási pontot el is nevezte „Fehér Cápa Kávézónak”, habár ő sem tudta megmondani, miért van egyáltalán bármi jelentősége a helynek a cápák életében.
A kutatónő ezúttal a Falkor kutatóhajó fedélzetén, a Monterey Bay Aquarium munkatársaival utazott el a cápák gyülekezőhelyére. Amit ott tapasztaltak alaposan meglepte a szakembereket.
A korábban kihaltnak hitt helyen valójában virágzik az élet, medúzák, tintahalak, halak és fitoplankton hemzsegnek a vízben.
A nyílt vízi élőhelyre specializálódott teremtmények egy „oszlop” mentén úsznak fel és le napszaktól függően. Nappal elkerülik a vízfelszínt, a mélyben tartózkodnak, ha viszont eljön az éj, felúsznak, és sekélyebb vízben vernek tanyát. A nagy fehér cápák hasonlóan viselkednek: napközben akár 450 méteres mélységig is lemerészkednek, éjszaka azonban mindössze 200 méterrel vannak a vízfelszín alatt.
Az április időszakban a hím cápák gyakrabban merülnek – átlagosan napi 140-szer – míg a nőstények e viselkedése nem mutat szezonális változást.
A különbség hátterére még nem sikerült fényt deríteni.
A kutatók folytatják a vizsgálatokat, egyúttal azt is felmérik, milyen biológiai jelentősége van a gyülekezőhelynek a nagy fehérek számára.
Forrás: Live Science